Somogyi Hírlap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-02 / 1. szám

Negyedik oldal 1999. január 3. Stílusjegyek Van autóm, lakásom, van mit ennem... Molnár Piroska most éppen öt darabban ját­szik Pesten és Kaposvá­ron, közben pedig pró­bálja Szomory Dezső Belláját. A premier már megvolt ugyan, de most is minden nap el­mondja a Lotte című monodráma negyven­négy oldalát.- Az ezredforduló hangulatát már érzem egy kicsit, s a dekaden­ciát is. Én is abba az életkorba vagyok már, amikor az ember' gyak­ran felsóhajt, ha valami nem tetszik: Bezzeg az én időmben, bezzeg ná­lunk nem így volt, bez­zeg velünk még megta­nították, bezzeg még ezt tőlünk megkövetelték. Szomorú vagyok, ami­kor a színészházban éj­jel kettőkor autóajtó- csapkodásra, rádióböm- böltetésre riadok fel, s hallom: a fiatalok nem emberek módjára vo­nulnak haza. Ugyanak­kor persze tudom, hogy ez egy más nemzedék. Hála Istennek ismerem a fiatalságnak azt a ré­szét is, amelyik nem így él, vagy nem ezt csinál­ja. Mindenesetre annyi szomorú dolgot tapasz­talok, s ezt egyre nehe­zebben viselem el. Ba­rátokkal beszélgettem a közelmúltban a szil­veszterekről, amikor az emberek özönlöttek az utcára éjfélkor. Úgy éreztük: sikk volt ilyen­kor kimenni, együtt örülni. Most? Dobálják le a petárdákat, törik a pezsgősüveget. Ve­szélyhelyzet van, mert az emberek egy részé­nek az ünnep a gátlásta­lanságot, az agressziót jelenti. Mostanában az ünnep nem arra való, hogy együtt legyünk, és annak örüljünk, hogy élünk, hanem erőfitog­tatás, a másik túllicitálá- sa. Ünnepelni inkább kis közösségben szere­tek, vagy otthon, a lakás egyik zugában. De én még emlékszem arra, amikor sokan össze­gyűltünk, s nem az lett az ünneplés vége, hogy öten meghaltak, hatan egymásnak mentek, és felrobbant valami. Együtt énekeltünk, tán­coltunk, beszélgettünk, örültünk.- Végigélte a kapos­vári színház nemzedék- váltásait. Hogy látja: van erő az új generáció­ban?- Van. A színházi társulat családias kö­zösség, amelyben egé­szen idősek és fiatalok egyaránt lehetnek. A nemzedékek jól meg­vannak egymással, sze­retnek egymástól tanul­ni. A kaposvári társulat idősebb tagjai nem vár­nak megfellebbezhetet­len tiszteletet a fiatalok­tól. De becsülendő a munkájuk, a fiatal ta­nulni tud tőlük, mégpe­dig úgy, hogy figyeli és szereti azt, amit a má­sik csinál. így aztán ön­kéntelenül megadja a tiszteletet azzal, hogy figyel rá. Az idősebbek is figyelnek a fiatalokra. Szeretjük az újat, sze­retnénk megújulni, hát­ha az a fiatal valamit már jobban tud, mint mi. A társulatban nem a szomorúság az úr: a A kaposvári színház szi­get, ahova el lehet me­nekülni.- A fiatalok azt mondják: azért jönnek Kaposvárra, mert itt nincs más, csak a szín­ház. Nem vonja el őket a film, a szinkron, csak a színháznak élhetnek, s így a nyugalmuk is nagyobb.- Én ingázom, ami a korommal, az eredmé­nyeimmel jár, és erről nem kell lemondanom. Azok az ifjak, akik most itt vannak, és itt maradnak szintén elér­hetik ezt. Egyre jobban tetszik, hogy azok, akik ide szerződtek nem a pénzt kezdik el hajszol­ni: a szakmának élnek. Az a pesti szabadúszó fiatal kolléga, aki a kü­lönféle szinkron- és a tévéstúdiókban, szín­házakban fordul meg, s reggeltől estig talpon van, anyagilag zsebre tesz. De én nem irigy­lem egy másodpercig sem. A mi fiataljaink azt vállalták: tanulnak, fejlődnek, játszanak és felülnek a vonatra ha kell. Színészházban laknak, és nem az a leg­első, hogy milyen ko­csit vegyenek, hanem azt, hogy mit szól az Ascher vagy a Babarczy? Örül-e ne­kem a néző? Sikerem volt-e ma este? Volt-e nyílt színi tapsom? Me­lyik jelenetet próbál­juk? Kocsis Pali kollé­gám mondta a minap: Jaj, Piroska, megkap­tam életem első fősze­repét, mióta itt vagyok! Micsoda boldogság! Ők ennek örülnek. Olyan emberek jönnek hoz­zánk, akik dolgozni akarnak. Babarczy László igazgató mindig elmondja: aki sok pénzt akar keresni, az ne Kaposvárra szegőd­jön, mert mi nem erre szövetkeztünk.- Ez évtizedek óta így van Kaposváron. Ezért vonzó a színház!- Bizonyos embe­reknek, akik élethiva­tásnak tekintik a szín­házat, valóban ezért.- Molnár Piroskát is ez a szellemiség tapasz­totta ide?- Igen, bár én némi előnyt élvezek a fiata­lokkal szemben, mert koromnál fogva meg­vannak bizonyos anya­gi javaim, de nem ha­sonlítanám a jövedel­memet egy vállalkozó­éhoz. Van autóm, laká­som, nyaralóm, van mit ennem, talán még nyaralni is el tudok menni néha. Igaz, nin­csenek irreális vágya­im. Nem akarok két ko­csit és gyémánttal ki­vert estélyi ruhát. Arra törekszem, hogy nor­mális körülmények kö­zött éljek, a munkám adja a boldogságomat, és olyan kollégákkal le­gyek együtt, akikkel azonos a gondolkodá­sunk.- A sztárok világa nem erről szól.- Nem is vagyok az, és nem is voltam. A sztárok különleges vi­lágban élnek. Soha nem vágytam ilyenre. Ugyan sok az elfoglalt­ságom, de azért min­dig jut arra idő, hogy beszélgessek a másik­kal. Nem nyilatkozom mindennap az újsá­gokban, de mindig tud rólam a világ.- Kényszerűségből vállalkozó lett.- Igen, mert az em­bertől rögtön azt kérde­zik: tud-e számlát adni. Ha nem, akkor eleve a fele gázsija van csak a borítékban.- Kaposváron is megízlelte a rendezést. A tanítónő nemcsak a múlt évadban volt siker a stúdióban, hanem most, nagy színpadon is az. Lesz folytatás?- Szerettem a Bródy- darabot, és látom: a kollégáknak és a kö­zönségnek is örömet okoz. Ez csak próbál­kozás volt. Nem tartom magamat rendezőnek, de ha mégis lesz folyta­tása, akkor néhány gye­rekdarabot állítok szín­re, amelyek nem kifeje­zetten rendezői, ha­nem színészpedagógiai feladat. Lőrincz Sándor Pogány virágos rétje- Somogyhoz való kötődésem nem a születésemmel kezdő­dött, hanem szüleim döntésével, amit izgalmas és csodás törté­netnek tartok - mondja Pogány Judit színésznő.- Mivel édesapám kétszeresen elvált ember volt, édesanyám családja rendkívül elutasítóan válaszolt anyámhoz való közeledésére. A tíz gyerekes, békésgyulai tanító papa megpofozta és kitagadta lányát. Apám, aki Budapesten lakott, ráné­zett a térképre és rábökött Kaposvár­ra, amelynek akkori előneve virágos volt, és azt mondta: itt fogunk letele­pedni. Ez a történet gyerekkorom óta különös tiszteletet ébresztett ben­nem a hely iránt, amelyet szüleim választottak. Aztán később minden valóban fontos dolog itt történt velem: szüle­tés, boldog és fájdalmas gyermekkor, az első szánkózás a „gugyuló Jézus­nál”, óriás bukásom kerékpárral a cukorgyári lejtőn,- az első szerelem, szüleim elvesztése. Itt jutottam be a színház világába, itt érhettem szí­nésszé, itt ismerkedtem meg férjem­mel, Koltai Róberttel, itt született Gá­bor fiunk. Kaposváron érhettem el, hogy én, aki főiskola nélkül, kerülő úton lettem színész, Jászai-díjat, Ér­demes Művész kitüntetést kaptam és csodálatos katarzisokat érhettem meg a színpadon. Már négy éve nem élek Kaposvá­ron, és ritkábban teszem meg a Szán- tód-Kaposvár és a Kaposvár-Szántód közötti utat. De olyankor mindig azt érzem, hogy ettől a vidéktől soha nem szakadhatok el annyira, hogy többet ne lássam a somogyi dombo­kat, a nagykónyi kanyart, azt a szán­tóföldet, ahol hétéves fiam felismerte egy bíbic hangját és több mint hat­száz métert bukdácsolt, a mélyen szántott árkokon át, hogy megmutas­sa nekem: miként változik meg a bí­bic hangja, ha veszély közeleg. Gyakran megkérdezik tőlem: jól érezzük-e magunkat Szigetszent-mik- lóson, ahol jelenleg élünk. Nem tu­dom azt felelni, hogy igen. Tisztelem Petőfit, de képtelen vagyok megsze­retni ezt a sík vidéket. Ha a természet­re, a szépségre vagy a szabadságra gondolok, előttem ma is a somogyi dombok jelennek meg, s a virágos rét is csak akkor tetszik, ha mellette van a domboldal, az erdő, és a fák lombjain átszűrődik a napsugár. S ez már így is marad. (Lőrincz) Megerőszakolt férfi A bírósági folyosó szinte tapintható ri­degsége csak növelte Angyali Jenő fé­lelmét az ítélettől. Attól tartott ugyanis, hogy a büntetőtanács Lizát, a jegyesét felmenti a nemi erőszak vádja alól, s neki vállalnia kell a lány születendő gyermekét, aki akkor fogant, amikor a szénapajtában megesett a baj. Mivel ő nem akarta, ami ott történt, úgy gon­dolta — az új törvény szellemében — nyugodtan lehet női erőszakról beszél­ni... így okoskodott Angyali Jenő, ami­kor megszólalt a tárgyalóterem ajtaja felett a beszólító hangszóró. A két ül­nöknő között feszítő bíró kíváncsian várta az „elvetemült” vádlottat. Azt lát­ta, hogy megjelenik két csodálatos ke­bel, aztán csak jönnek, jönnek, majd végre beér a gazdájuk is. A fiatal, jóké­pű bíró szemei előbb kitágultak, majd összehúzódtak. Aztán kissé felemelke­dett az elnöki pulpitusról, hogy a feke­te haj alól kivilágló búzavirág szemek és cseresznye ajkak után a finom bo­kákban végződő formás, izmos lábakat is megnézze magának. — Szóval a lakodalomból tértek ha­za úgy, éjjel kettő tájban, és azért men­tek a pajtába aludni, mert a rokonság­gal már tele volt a ház? — Igen, így volt, bíró úr — helyeselt Liza. — Meg romantikát akart, bíró úr! — kiabált közbe Angyali Jenő. — Akkor beszéljen, ha kérdeztem — szólt a bíró. — Jó — mondta meghunyászkodva Jenő. — Mesélje el, hogyan történt a bűn- cselekmény — intett a tanács elnöke Lizának. — Az úgy volt tisztelt bíró úr, hogy a lakodalomban sokan felkértek tán­colni, s ettől fickós kedvem támadt. Valahogy veszettül kívántam a csókot. Ezt Jenő is megérezhette, mert a széna tetején elkapta a számat. Én meg köz­ben kezdtem leszórni magamról a fe­lesleges holmit. Aztán fejest ugrottam abba a fészekbe, amely mellettünk tá­tongott a széna közepén. Vártam, hogy Jenő is ugrik. Ehelyett vetkőzni kezdett. De hogyan bíró úr? Előbb he­lyet keresgélt a zakójának, aztán szép lassan — az élek mentén — összehajto­gatta a nadrágját, majd biztos helyre tette a cipőjét és a zokniját. Amikor az ingét is az előírásoknak megfelelően kezdte összerakni, elkaptam a boká­ját, és belerántottam a fészekbe. Ekkor olyan hancur kezdődött, hogy azt a bí­ró úr el sem tudja képzelni. — Dehogynem... Folytassa! — Ahogy minél jobban ki akartunk evickélni a szénából, annál beljebb ke­veredtünk. És egyszer csak megtör­tént, aminek Jenő szerint nem lett vol­na szabad... A perbeszédben az ügyész a harag villámait szórta szét: — Gondoljuk csak meg — dörögte — , a sértett Angyali Jenő úr ott vetkőzik a széna tetején. Legszívesebben már állva elaludna. Hirtelen eszébe jut: mi­lyen drága manapság egy öltöny. Szé­pen összehajtogatja, biztonságos hely­re teszi minden darabját, hogy majd az esküvőn is felhasználhassa. Micso­da takarékos életszemlélet ez, tisztelt bíróság! Ebben a pillanatban éri Liza váratlan támadása, és egyszerre csak ott találja magát a szénafészek mé­lyén, egy mezítelen női testen. Tíz fér­fi közül — tisztelt bíróság — legfeljebb egy tudta volna elhárítani a rá leselke­dő bajt. — Egy se! — tört ki a bíróból az eny­hén szólva részrehajló megjegyzés, amelyet az egyik ülnöknő enyhe nem tetsző fejcsóválása is jelzett. Ezután Liza védője következett, aki mindjárt a dolgok közepébe vágott: — Végigcsókolózta ön, bíró úr, vala­ha egy ilyen nővel az éjszakát? — No, de védő úr! — Elnézést, bíró úr... Szóval a csó­kolózás után mindkét félben fellán­golt az a bizonyos gyújtózsinór. Ek­kor Angyali Jenő a kínosan lassú vet- kőzéssel igyekezett eltaposni a sister­gő lángot. Védencem pedig menteni akarta a menthetőt, és rántott. Mert igaz, bíró úr, hogy drága manapság egy nadrág, de ha az ember előtt a szénában ott fekszik egy gyönyörű nő, hát fogja azt a rohadt nadrágot és elhajítja a francba... Bocsánat, bíró úr. Az ilyen késlekedés dühöt válthat ki a partnerből, és bekövetkezhet a tettlegesség... Kérem a bíróságot, enyhítő körülményként vegye figye­lembe a sértett Angyal úr közrehatá­sát a cselekményben. A bíróság Lizát - bizonyíték hiá­nyában — felmentette az erőszak vád­ja alól. Angyali Jenő már az ítélethir­detéskor hallani vélte születendő gyermeke éktelen ordítását, és meg­fellebbezte a bírósági határozatot. Liza a tárgyalás után a folyosón odalépett jegyeséhez: — Idefigyelj, te mamlasz! — mond­ta a férfi hózentrógerját magasra húz­va. — Közlöm veled, hogy nem va­gyok terhes. Az egészet csak azért ta­láltam ki, hogy próbára tegyelek. De nagyon könnyűnek találtattál. Ég áld­jon! A lány alig tett pár lépést, amikor a férfi utána szólt. Hirtelen megállt, és a fékezésbe szinte beleringtak kemény mellei. — Liza! — mondta bűnbánóan. — Visszavonom a fellebbezést... — Tudod, mi vagy te, Angyali Je­nő? Egy varangyos béka. — Már az is védett állat, Liza - hallotta Jenő dühtől elfúló hangját, és eltűnt a folyosó fordulójában. Szegedi Nándor

Next

/
Thumbnails
Contents