Somogyi Hírlap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-25 / 173. szám
1998. július 26., vasárnap Ilona csapolni sem szégyell, ha olyan jó a hangulat Püspökhelyettes, leheletnyi sminkkel « A piaci kofák, utcai járókelők, cipőbolti eladók, postán stemplizők, vagy éppen a női autós felé félreérthetetlenül „lengetők” bizonyára nem sejtik, hogy Orbókné Szent-lványi Ilona civil külseje, modern frizurája, leheletnyi sminkje tiszteletre méltó lelkésznőt takar, aki ráadásul a Magyarországi Unitárius Egyház püspökhelyettese. Méghozzá nőként ebben a rangban a világon a legfiatalabb. Az Alkotmány utca és a Nagy Ignác utca sarkán álló épületet tatarozzák. Az állványok mögött található a budapesti belvárosi unitárius gyülekezet központja, a lelkészi hivatal, a második emeleten a hivalkodástól mentes, barátságos templom, ami egy évtizeddel előbb épült fel, mint a légvonalban sóhajtásnyi távolságra álló Parlament. Orbókné gyakran jár vidékre, de leginkább az itteni szószékről beszél. Vegyes érzelmekkel telepszem le a szobájában. Azon a garnitúrán, drága stílbútoron üldögélek, amit még ifjabb Bartók Béla ajándékozott a gyülekezetnek. Hogyan kell viselkedni egy püspökhelyettes asszonynyal, aki tonettfogasra akasztva tartja vastag, fekete lelkésznői talárját? Ezzel szöges ellentétben viszont hímzett és hófehér blúzában, sötét szoknyájában úgy fest, mint egy államvizsgájára készülő egyetemista lány.- Bocsánat, miként szólítsam? - vágok feszengve a közepébe.- Egyszerűen Ilonának, nem kell cifrázni. Oxfordi professzorom, aki valószínűleg nem ismerte Kosztolányi Dezső versét, megjegyezte: mennyi hangulat, dallam van a nevemben - válaszol mosolyogva, majd háziasszonyként az asztalon sorakozó édes és sós süteményeket, meg az üdítőt kezdi kínálgatni. - Tessék csak! Mindjárt jön a kávé is, addig talán nézegesse ezeket... Az egyetemista diáklányból természetes egyszerűséggel feleségre és anyukára vált át, akinél „véletlenül” akad egy halomnyi amatőr családi fénykép.- Tehát Oxfordban tanult... - mormogom, pergetve a fotóalbumot.- A dolog korántsem volt ilyen egyszerű. Kezdem az elején - emlékezik hajdani megpróbáltatásaira. - Nemesi családfánkat az 1200-as évek Erdélyéig tudjuk visszavezetni: a sepsiszentgyörgyi levéltár adatai szerint II. András egyik rokonát, egy Árpád-házi hercegnőt Szent-lványi Mihály nevű ősünkhöz adta férjhez. Aztán a reformáció korában a mi águnk protestáns, vagyis unitárius lett, a család katolikus ága pedig a Felvidékre költözött. Őseink között volt unitárius püspök, főgondnok, világi elnök, többen is harcoltak az 1848-as szabadságharcban, egyiküket pedig, aki költő volt, a maga korában Erdély Petőfijeként emlegették.- Miért beszél mindig többes számban?- Mert a szavaimba belegondolom az öcsémet, Szent-lványi Istvánt is. Közismert szabaddemokrata politikus. Közel dolgozunk egymáshoz, közel lakunk, sajnos legtöbbször mégis a televízióban látom, annyira elfoglalt ember.- Gyerekként gondolták volna, hogy így alakul az életük?- Álmunkban sem! Szüléink erdélyi unitáriusok voltak, Magyarkúton, az egyházi üdülőben ismerkedtek meg, majd miután idetelepültek, édesapánkból a kecskeméti művésztelep vezetője lett. A telep a város szélén, gyönyörű parkban, kastélyszerű épületben működött. Ez a hely zártabb és egyben szabadabb is volt, mint a ’60-as évek gyerekeinek világa, ami miatt kicsit „koravének” lettünk. Olyan művészek körül lábatlan- kodtunk, lestük nyílt, szókimondó beszélgetéseiket, mint Melocco Miklós, Kondor Béla, vagy atyai jó barátunk, a nemrég 89 évesen elhunyt László Gyula régészprofesszor, aki képzőművészként is nevet szerzett magának. Szívszorító érzés volt, hogy a püspökömmel együtt én búcsúztathattam őt...- Hány unitárius él ma Magyarországon?- Körülbelül húszezer hívünk van, leginkább „szórványokban” élnek. A reformáció hajtásaként a történelmi protestáns egyházak egyike vagyunk, magyar földön egyidősek a reformátusokkal és az evangélikusokkal. Büszkék vagyunk arra, hogy az 1568. évi tordai országgyűlésen az unitáriusok a világon elsőként foglaltatták törvénybe a vallási és lelkiismereti szabadságot: vallásáért senkit sem üldözhetnek. A székelyek között ma is több mint százezer unitárius hittestvérünk él.- Említette László Gyula professzort. Sorolná más ismert hittársait is?- Unitárius püspök volt Kriza János, az első népköltészeti gyűjtemény, a Vadrózsák szerkesztője; Bölöni Farkas Sándor, aki a múlt század harmincas éveiben az első magyar útikönyvet írta Amerikáról; Bartók Béla felnőtt fejjel tért erre a hitre, amikor hatesztendős kisfiának iskolai hitoktatást választott. Hosszú lenne sorolni.- Sokan vannak, akik nem ismerik az unitárius vallás lényegét.- Tudom. Negatív megközelítésben csak Szentháromság-tagadóként emlegetnek bennünket, pedig ez így nem helyénvaló. Ismert Jókai-regény az „Egy az Isten”, amit a mesemondó óriás a torockói unitáriusokról alkotott. Abban a rövid mondatban van a tam, és csak jóval ezután tehettem le a különbözetit a miattam ideutazó kolozsvári unitárius püspök előtt. Nagy vargabetűt tettem, ugye? De megérte! Püspöki titkár lettem, részt vettem az Unitárius Elet szerkesztésében, az egyház külügyeivel foglalkoztam, ifjúsági hitoktató is voltam, majd 1994-ben a zsinaton püspökhelyettesnek választottak.- A férje is lelkész?- Részben. Attila szülei színészek voltak, ő is az akart lenni, de a Vendéglátó-ipari Főiskolán kötött ki. Édesapja hozta el hozzánk a gyülekezetbe, és amikor megtudtam, hogy gitározni szokott, kértem, jöjjön el az ifjúsági foglalkozásokra. 1984-ben házasodtunk ösz- sze, akkor ő már szállodavezető volt, de közben tanult a teológián. Két év múlva együtt mehettünk ki egy kurzusra Chicagóba, de akkor már „hárman” repültük át az óceánt, mert elutazásunk előtt bizonyosodott be, hogy gyermeket várok. Megszületett a lányom, a ma már tizenkét éves, eleven, csupa élet Ilona. Három évvel ezelőtt pedig Csaba, a kisfiam, aki éppen olyan szelíd és visszahúzódó, mint hajdanán én voltam.- Még mindig nem árulta el a férje foglalkozását. Titok?- Jaj, dehogy! Vállalkozó, egy olasz-magyar vegyesvállalat ügyvezető igazgatója. Vendéglátó-ipari gépeket forgalmaz. Tele van gonddal, de igyekszik, hogy ne hozza haza ezeket. Az ő példáján keresztül látom: igenis lehet vállalkozni tisztességesen, becsületes eszközökkel, legfeljebb több kudarc, kár éri az embert, viszont bele tud nézni a tükörbe. Nem lesz gazdag, de botrányhős sem!- Két ilyen elfoglalt ember között milyen a családi munkamegosztás?- Bonyolult kérdés! Nálunk a hétvége miattam nem az „igazi”, hiszen szombaton általában esketek, keresztelek, vasárnap istentiszteletet tartok. Ilyenkor az otthoni főzés-sütés helyett étterembe megyünk. A konyha nem az én világom! Bár édesanyámnak ven! déglője volt a Balatonnál, főztjét égre-földre dicsérték, 1 engem mégsem engedett soha a tűzhely mellé, így a 3 kelengyém legfontosabb darabja egy szakácskönyv | volt, ami azóta már dirib-darab fecnikből áll. Főzni g még csak-csak, de sütni ritkán szoktam. Legfeljebb a £ férjem kedvenc mákos pitéjét...- El tudta volna képzelni, hogy egy ateistához men2 jen férjhez?- Azt nehezen! De ha igazán szerettem volna, legfeljebb átnevelem.- Árulja el, mi a legszebb és a legnehezebb a lelkészkedésben?- Legszebb az esketés és a keresztelés, ami közben alig-alig tudom visszatartani a könnyeimet. Legnehezebb megosztani a gyászt azzal, aki magára marad. Aki megkeres és kitárja előttem a lelkét, azzal megpróbálok azonosulni, és megkísérlem, hogy tanácsot adjak neki. Bevallom, most furán fordított helyzetben vagyok: folyton én beszélek, magamról fecsegek, holott máskor inkább hallgatok. Az embertársunkra odafigyelő csend fontos, néha önmagában is gyógyír lehet.- Kimenne a strandra egy szál bikiniben?- Évekkel ezelőtt abban járkáltam a Balaton partján. De negyvenegy évesen, kétgyerekes anyaként? Talán még ma is felvehetném... Lehet, hógy furcsán hangzik, de úgy élek, mint akármelyik más, modern, értelmiségi asszony. A múltkor megbeszéltük egyik kollégámmal, az egyházi titkárral, hogy családostól elmegyünk a Jerry Lee- és Chuck Berry-koncertre. Megkérdezte: „Mondd Ilona, csápolni is fogsz?” Nem is értettem a kérdést. Ha annyira jó lesz a hangulat, miért ne csápolhatnék? Somos Ágnes Lelki szemeim előtt látom a képet: a rendőr lemeszeli a kis Renault Cliót. Az ablakon kihajoló fiatal, csinos asszonynak - amikor meghallja: szondázás vár rá - a szokottnál is jobban elkerekedik a szeme. Sosem iszik, a feje is megfájdul tőle, de most... A hivatalos közeg felé rebegi: „Végtelenül sajnálom, én éppen a templomból jövök, úrvacsorát osztottam, ahol a lelkésznek kell meginnia az első kortyot!” A rend őre meginog, tán hátra is hőköl. Sok fantasztikus kibúvót hallott már az autósoktól, de ilyet még soha! A barna szempárból azonban olyan őszinteség sugárzik felé, amilyennek láttán nem tehet mást, csak zavartan tiszteleg és int: hajtson tovább a hölgy. lényeg, ami templomaink bejárata fölött látható: mi Isten egységét hangsúlyozzuk, szerintünk nem lehet háromlényegű. Hiszünk Jézusban, mint Isten fiában, a tökéletes, követendő példát nyújtó emberben, és a Szentiélekben is, mint Isten lényegében. De nem egymástól különválasztva! Sokan nem tudják: az első három évszázadban az őskeresztények is egyistenhívők voltak, a Szentháromság dogmáját csak a IV. században szentesítették.- Ilona, kanyarodjunk vissza saját életpályájához.- Harmadikos gimnazistaként határoztam el, hogy unitárius teológiára megyek, de ilyen csak Kolozsvárott működött, oda pedig az akkori feszült politikai viszonyok miatt nem mehettem. Két évig itthon jártam evangélikus teológiára, amikor a püspököm angolszász kapcsolatai révén elintézte, hogy Oxfordba mehessek ösztöndíjasként. A gimnáziumban tanultam angolul, nem lehetett volna eladni, az oxfordi Mansfield Roadon lévő Manchester College-ban mégis belekerültem a mélyvízbe. Akkor bőgtem el magam először, amikor az első reggelinél odaszóltak hozzám, én pedig nem értettem, hogy a vajat kérik, a narancslét, avagy a pirítóst... Végül olyan jó eredményeket értem el, hogy kaptam még egy egyéves ösztöndíjat. Angol unitárius teológiai diplomám felhatalmaz rá, hogy akár Angliában, Amerikában, vagy Kanadában lelkész legyek, itthon mégis régi, evangélikus évfolyamtársaimhoz csatlakozva diplomázhat„A világon elsőként foglaltatták törvénybe: vallásáért senkit sem üldözhetnek yy
