Somogyi Hírlap, 1998. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
Gálvölgyi János bohócokat gyűjt, s a legkisebb dolognak is Csak színész van, vagy kiskanál tud örülni A gyűjtemény első bohócfigurája huszonöt éves, gazdája, Gálvölgyi János a napokban lesz ötven. Színész. Komédiás. A szó klasszikus és legigazibb értelmében. Valahogy úgy, ahogy - mint idézi - Feleki Kamill mondogatta: nincs jó színész, meg rossz, csak színész van, vagy kiskanál...-A fotelban, a polcokon, a könyvek között, az ajtókeretről csimpaszkodva, mindenütt bohócfigurák. Van amelyik megy, dobol, biciklizik, zenél. Kisebbek, nagyobbak, fából és rongyból készültek, kifestettek, legörbülő szájuk szögletében ott az örök bohócmosoly a maga minden keserűségével, a neveltetés mögött megbúvó mélységes fájdalommal. Játék? Szenvedély?-A szakmámon kívül az egyetlen hobbim - emel le a polcról egy faragott figurát Gálvölgyi. Ő a legöregebb. Amikor másodéves főiskolás voltam, a Szovjetunióban jártunk. Délelőtt próbákat néztünk, este színházba mentünk. Nekem az első kérésem az volt, vigyenek el a moszkvai Nagycirkuszba. Ott láttam Oleg Popovot, aki számomra minden idők legnagyobb bohóca. Akkor vettem ezt a fabohócot. Az elsőt. Azután lassan jött egymásután a többi. A szakmában elterjedt, hogy gyűjtöm a bohócokat. Egyre másra kaptam a legkülönbözőbb figurákat, hisz nálunk még divat a bemutatóra valami apró ajándékot vinni. Szóval gyűltek és gyűlnek a bohócaim. Amikor külföldön jártunk, feleségem, Jutka is mindig meglepett egy-egy figurával. Most azt mondja, már nem vesz meg minden bohócot, amit csak meglát... De ha mégis megtetszik...- Emlékszem, egyszer azt mesélte, a bohócok találják meg, hiszen ez még gyerekkori vonzalom.-Rajongtam a színházért, a színészetért, de színházba csak ritkán jutottunk el. Leginkább a Madáchba, mert ott volt édesanyámnak egy jegyszedő ismerőse, aki időnként bevitt bennünket. A cirkuszba viszont elkeveredtünk, ahol én teljes csodálattal néztem a bohócokat, az artistákat. S ezt már felnőtt ésszel mondom, talán megérez- tem valamit a cirkuszművészet tisztaságából. Ott nincs vita, ha az artista tripla szaltót csinál, nem lehet azt mondani, hogy az csak dupla szaltó volt. Nincs az a kritikus, aki megengedheti magának, hogy mást lásson, mint a valóság. Nincs be- lemagyarázás, nincs félreértés.-A bohóclét persze egy kicsit más...- Hát persze. A bohócság egy kicsit perverzió: neki úgy kell nevettetni, hogy közben sajnálja magát, sőt azt akarja, hogy sajnálják is. De egy teljes sorsot kell néhány perc alatt megmutatnia. Mint Hamlet mellett az epizodistának, akinek az öt felvonásnyi szerepépítés helyett három perc jut, de éppúgy egy egész életet kell láttatnia. A bohóc előnye annyi, hogy róla a pódiumra lépés pillanatában tudják már, kicsoda.- Úgy érzem, izgatja a bohócművészet. Kipróbálta magát a porondon?- Nagyon izgat. Néhány éve a Művészek a porondon című műsorban porondra is léptem. Megvallom, azt hittem, nagyobb siker lesz. De életem első nagy verését a cirkuszművészetért kaptam. Hét-nyolc éves lehettem. Szüleim dolgoztak, nagymamám is elment otthonról, én meg fogtam apám borotvahabját meg pemzli- jét, jó erősen bekentem az arcomat, aztán rámaszatoltam vagy két kiló réteslisztet, az jól összeragadt, azután a mama rúzsával kifestettem magam, fölvettem a nagymama tarka pongyoláját, és így szórakoztattam a ház gyerekeit. Nagy pofonok lettek belőle, hiszen elhasználtam a lisztet, tönkretettem a rúzst, s milyen nehéz volt a csirizt leszedni az arcomról!- Ha jól tudom, vagy tíz éve kisebbik lánya játszott a gondolattal, hogy bohóc lesz, artistaiskolába megy.- El is kezdte. De nem volt könnyű élete, hisz úgy érezte, mindenki arra gondol, őt szeretni kell, mert a Rodolfó unokája. Aztán egyszer elmentem egy vizsgára, ahol ő volt az unterman, lógott fejjel lefelé, s akkor összefacsarodott a szívem, így lesz egész életében? Végül is mást választott. Gondolom, valami olyasmiről volt nála szó, ahogy az ember a gyerekeibe igyekszik a saját vágyait belegyömöszölni.-De a saját vágya mégiscsak a színház volt.- Soha semmi más. Igazán semmi más nem is érdekelt. Nem vettek föl könnyen a főiskolára, s ezért még jobban becsültem a lehetőséget. Emlékszem, a Ramajánát próbáltuk, és én nem tudtam megszólalni. Magyaráztam Kazimir Károlynak, értse meg Tanár úr, itt vannak ezek a nagy színészek: Horváth Teri, Mécs Károly... Akkor ő azt mondta: „Döntse el végre, mi akar lenni: színész vagy kalaposinas...” De én mindenért tényleg hálás voltam, tekintélytisztelő. így volt ez, amikor Makay Margittal dolgozhattam együtt a szinkronban. Csak hálát adok a sorsnak, hogy évtizedeken át egy öltözőben lehettem Rátonyi Róberttel. Amit tőle a szakmáról és a szakmai alázatról megtanultam, az mindennél többet jelentett. Ő olyan példát adott, ami egy életre elkísér. Csak egy apróság: ha hat órakor nem voltam bent a színházban, már fölhúzta a szemöldökét. Pedig hatkor még tényleg nem muszáj jelen lenni. De az se megy, amit sokan a maiak közül csinálnak, hogy hét órakor esnek be. Aztán se smink, se levegővétel, s máris „játszanak”. Én figyelek arra, hogy tiszta legyen a cipőm, jól vasalt az ingem. Ma is sminkelek, alapozok, púderezem magam, egy férfi se menjen föl fénylő, zsíros arccal a színpadra. Kifestem a szemem, mert akkor jobban látszik. Nem lépek úgy a színpadra, hogy előtte még egyszer ne mossak fogat. Ezek apró technikai dolgok, ma már ezt senki nem tanítja, de szerintem elengedhetetlenek. Persze az is lehet, hogy ez a sminkelés valamiféle tudat alatti védekező mechanizmus: a szemérmes Gálvölgyi az alapozóval fedi el az arcát, hogy ezzel is jelezze, aki a színpadon megjelenik, az már nem ő, az a másik...- Szemérmes? Elbújik a szerep mögé?- Szemérmes vagyok. Nagyon. És egyáltalán nem vagyok kitárulkozó. Ez érvényes a magánéletre éppúgy, mint a színházra. Én előadás után hazamegyek, nem élek társadalmi életet csak azért, hogy elérjek valamit. Nem veszek részt semmiféle iszapbirkózásban. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy színészi értelemben „magánzó” legyek. Másfelől meg azt is mondhatnám, gátlásos vagyok. Ezért talán nehéz velem próbálni: engem dühít, ha nem megy valami, ha egy egyszerű mondatot, mint például: „Jó napot”, vagy „Szeretlek” napokig kell próbálni. Pedig tudom, ha még nem hangzik természetesen, azt érzi a partnerem is, meg az ő szájából sem cseng még tisztán. De amikor végre a darab, a szerep birtokába jutok, amikor már tényleg az enyém, akkor minden rendben van. Oldódnak a gátlások.- Ahogy figyeltem, a bemutató idejére elkészül a szereppel. Nem az a fajta, aki még az utolsó pillanat után is próbálgatja magát.- Nem hiszek abban, hogy a premier után már sokat lehet tenni egy előadással. Annak el kell készülnie időben. Persze előfordul, nem is ritkán, hogy még alakul a nézők reagálása szerint. Annyi „tágulási” lehetőséget meg kell hagyni. De az nem megy, hogy a közönség alakítson engem. Akkor régen rossz.- Pályája nagyobbik felét a Thália Színházban töltötte, majd a Művész Színház indulása előtti pillanatban a Madáchhoz szerződött. Legendaként emlegetik ma már azt a szál rózsát, amellyel belépett Törőcsik Marihoz, hogy elköszönjön. Talán fölért egy nagy színpadi pillanattal is.- Én arra gondoltam, s azt hiszem, az idő engem igazolt, hogy úgy nem lehet művészszínházat csinálni, hogy valakik kimondják magukról, ők az igazi művészek. Szerencsém is volt, mert abba színházba szerződhettem, ahová egész életemben vágytam. Én gyerekkoromban annyit álltam ott a Hársfa utcai művészbejárónál, meg a Madách téren autogramra várva. A Madách Színház volt a gyerekkori álmom. Ott próbálok, játszom, ahol valaha Márkus László, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, meg a többiek. Különös, egyszer Kálmán György mondta, hogy mi színészek nagyon pontosan tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk, hogy ki az, akinek a nadrágján tábornoki csík van. A színpadon nem lehet hazudni, azt a másik rögtön megérzi.- De megérzi az is, aki nézi az előadást. Nem véletlen, hogy az egyik színész bármilyen figurában jelenik meg, van színpadi hitele, a másiknak nincs. Ez a színészet igazi, megfejthetetlen titka. > oiiu.u <sá íij.ji- Ez egy furcsa dolog: a mókuskerék. Néha az ember azt hiszi a színpadon, hogy a világ megáll, ha nem nevet a közönség. De kell, hogy hiteled legyen ahhoz, hogy ha jókat mondasz, akkor nevessenek. Van, aki igazán jókat mond, és nem történik semmi. A nézők csak ülnek és várnak. Hiányzik a hitel. S hogy az mi is valójában? Nehéz megfejteni. Sokan úgy gondolják, hogy lehet halkan, motyogva, pöszén, gyáván poént mondani. A drámában talán lehet suttogni, a komédiában '7 1 nem. És nagyon kell ügyelni a ritmusra, irgalmatlan ritmusérzék kell ahhoz, hogy az ember tudja, megérezze, még tart a nevetés, tehát fölé kell beszélni, tovább kell lendíteni a játékot. Ugyanígy van ez a sikerrel is. Mai divatos szóval élve, én azt hiszem, hogy sikerorientált gyerek voltam. S az is maradtam. Nem igaz, hogy jó, ha a közönség nem tapsol.- A napokban a televízió megismételt egy Gálvölgyi-show-t. Erről tudott előre? Egyáltalán van remény arra, hogy újak is születnek?- Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezek időről időre előkerülnek, de bevallom, semmi közöm hozzá. Engem nem értesítenek róla, nem jár érte jogdíj, legföljebb a műsorból tudhatom meg, vagy ha éppen valaki elkap az utcán, és megkérdezi, vajon lesz-e új. Nem tudom. Amikor a kereskedelmi csatornák elindultak, azt hittük, visszakerülnek a magyar színészek a képernyőre, hisz arról volt szó, ezeknek a csatornáknak a feladatuk hazai produkciók létrehozása. Nem így történt. Elvétve akad egy-egy. De azért folynak tárgyalások, s mivel én alapvetően pesszimista vagyok, a legkisebb dolognak is tudok örülni, tehát előfordulhat. Persze akkor nagyon össze kell szedni magunkat, mert én mostanában - hála istennek - havonta huszonnégy estén színpadon vagyok.- Úgy meséli, hogy Ónodi Györggyel és Koós Györggyel éjszakánként a lakásában hármasban írták a szövegkönyveket, s felesége, miközben a miniszendvicseket szervírozta, talán egy-egy ötlettel is besegített. De tudjuk, írói munkássága nem merült ki ebben. Publicisztikái folyamatosan jelennek meg a lapokban.- Élvezem az írást. De azt azért nem mondanám, hogy itt a lakásban csak úgy hevernek a műveim, amelyeket majd elviszek valahová és leadom, hogy megjelenjenek. Csak akkor írok, persze az utolsó pillanatban, amikor már szorít az idő. Kialakult rólam egy intellektuális kép, különösen, mióta szemüveges vagyok. De tényleg hiszek abban, hogy a színészet intellektuális pálya. És én még olvasok is, nem csak írok. Azt hiszem, valamikor húsz éve, az Új Tükörben jelent meg az első írásom, ami arról szólt, hogy állok az utcán és autogramot kérek a járókelőktől, mert mindben egy potenciális filmszínészt látok... Ez akkortájt volt, amikor a magyar filmekben csak amatőrök játszottak.- Azóta még az is előfordult, hogy Gálvölgyi János kapott filmszerepet.- Életem első és egyetlen filmszerepe volt a Csinibaba.- De az legalább siker lett. Érződött ez forgatás közben? Benne volt a siker ígérete?- Nem tudom, nem hordta magában. De jól álltak a csillagok. A siker tényleg az a különös mókuskerék. És nagyon jó, ha van, ha az ember azt érzi, a másiknak eszébe jut róla valami. Róna Katalin „Döntse el végre, mi akar lenni: színész, vagy kalaposinas... ”
