Somogyi Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
1997. október 22., szerda SOMOGYI HÍRLAP 1956-OS EMLEKEK 11 A somogyi ’56-osok közérzete Közeledik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 41. évfordulója. Sorban végiglátogatom a világtörténelmi jelentőségű évforduló megünneplésének gondjával foglalkozó sokféle úgynevezett fogolyszervezetet és nem fogolyszervezetet. Mindnek (kizárólag közkatonaként, de talán hűséges és jó közkatonaként) tagja vagyok — részben — tőlem független ,,előéletem” következtében. Érdemes lett volna sokaknak velem jönni. A legnagyobb gondban vannak, hogy miből teremtsék elő a nemzeti ünnep alkalmából összehívandó taggyűléseiknek például csak a postaköltségeit is. Csekély kivétellel a szerény szövetségi helyiség bérleti díját sem tudják kifizetni. Kilakoltatás előtt állnak. Végigjárják szponzorokért a várost, a megyét, hogy valamivel esetleg igen szerényen megvendégeljék az öreg, beteg meghurcoltakat. Tökéletes bizonyíték a rendszerváltásra Óhatatlanul eszembe juttatták KGB-beli rabtársamnak végtelenül jószándékú sorait, amelyben bizonygatta a rendszerváltás „tökéletes” bizonyítékait, annak megtörténtéről. „Életfogytiglanos” az illető, és Mező Imre előtt a nagy-budapesti pártbizottság első titkára volt. Minden tétele helytálló volt, el kellett, el lehetett fogadni. De nekem az említett szervezetek szomorú gondjait végighallgatván és a szponzorok jellemzéseként elmondottak után azt kell mondanom: itt bizony a rendszerváltásról szó sincs. Hiszen akikhez segélyért fordulnak, szinte valamennyien az előd- és utódpárt tagjai. Tőlük kell támogatást kérni, mert elnyomorodott tagjaiknak a tagsági díj befizetésére sincs pénzük! Pedig hát abból kellene megélniük a szövetségeknek. És ez nemcsak az 1956-os mártír miniszterelnök megyéjében, az országos nemzetőrfőparancsnokot is adó Somogybán van így! A „foxi- maxis” tanfolyamokon bárki hallhatta a tudományos tételt, hogy a társadalmi rendszer- váltások legfőbb jellemzője az uralkodó osztályok cseréje. Nálunk szinte mindenki a helyén maradt. Sőt — hiába a szemérmes titkolózás — legtöbbjük igencsak meggazdagodott, szemben a beteg, öreg és sorban, egymás után meghaló bajtársainkkal. Még a valamikor disszidenseknek nevezett 56-os emigráns magyarok egy kis része tud némi támogatást adni az itthoniaknak. Fogyatkozó tagság és szervezetek Sorra halnak meg ők is, nagyon vészesen gyors tempóban fogy a számuk. Somogy- ország egyik legismertebb üldözöttje is eltávozott már az élők sorából. Elgondolkodtam: valóban fontos, történelmi jelentőségű eseménynek tartják itthon is 1956-ot? Úgy, ahogyan neves államférfiak, köztük a legismertebb külföldi nagyságok is teszik? Nem ezt éreztem egyhetes vizsgálódásom után! Elmondták bajtársaink, hogy az úgynevezett költségvetés alapelve a taglétszám alapján való pénzügyi, állami támogatás. De hát 56-os felkelőink egyik része a tagsági díj nem fizetése miatt nem tag már vagy beteg, azért nem, vagy egyszerűen fél még mindig! Akkor Magyarországon, az 1956-os forradalom és szabadságharc országában el kell halnia az 1956-tal kapcsolatos társadalmi szervezeteknek? És ha kiteszik őket lakbér-he- lyiségbér nem fizetése miatt? Igen rossz érzéseim támadtak. Kuporgatott fillérek ünnepi koszorúra A jóindulatú beletörődés az elmaradt vizsgálat és számonkérés miatt ilyen „eredményeket” hoz nyolc év után? Vezetőink a fillérjeiket számolják, hogy miből vigyenek egy-egy szerény koszorút a meglévő 56-os emlékhelyekre. Elszomorító, elkeserítő élmény volt. Igazat kellett adnom nekik, amikor azt mondták: „Csak nézz szét, gyerek, hol történt itt rendszerváltás!?” Ujságh Tibor 1956-os elítélt Az ’56-os mártírok, elítéltek gyermekeinek sorsát kutatják Náluk tabutéma volt a forradalom Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában ezekben a napokban összegzik „Az ötvenhatosok második nemzedéke” című kutatás eredményeit. Molnár Adrienne és Körösi Zsuzsanna szociológusok negyven év múltán olyan emberekkel készítettek életút-in- terjúkat, akiknek édesapját forradalmi cselekmények miatt kivégezték vagy börtön- büntetésre ítélték. A ma már 40-55 éves generációhoz tartozó interjúalanyok gyermekkori emlékeiket elevenítették fel a forradalomról és a megtorlás éveiről. — Negyven életút-interjú készült, nagyjából egyenlő arányban a kivégzettek, illetve börtönbüntetésre ítéltek fiaival, lányaival: fővárosi és vidéki fegyveres harcosok, munkástanácsok, forradalmi szervezetek tagjainak, vezetőinek gyermekeivel — mondja Molnár Adrienne. — Sorsuk feltárásával felelevenedett a Kádár-rendszer működésének számos - korábban nemigen ismert - mozzanata és az, hogy miként viszonyult a társadalom a korabeli eseményekhez, az elítéltek családjához. — Hogyan sikerült kideríteni a címeket? — A kivégzettek hozzátartozóinak többsége 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésekor jelentkezett a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál. A bebörtönzöttek Molnár Adrienne gyermekeihez hosszadalmas keresés, a kortársak és a korabeli dokumentumok nyomán jutottunk el. — Milyen hátrányok érték ezt a generációt? — A legnagyobb hátrány természetesen abból adódott, hogy végleg vagy a börtönben töltött időre elveszítették az édesapjukat. A Kádár-rendszer a politikai elítéltek hozzátartozóit is megbélyegezte, diszkriminálta. Akadályozták vagy teljesen lehetetlenné tették például az egyedül maradt házastárs munkavállalását, így az érzelmi terheken túl komoly megélhetési gondok is nehezítették az életüket. Sokan hónapokon át semmit sem tudtak a letartóztatott apa sorsáról. Az édesanyák közül sokan összeroppantak idegileg, néhány gyerek emiatt állami gondozásba került. Az ötvenhatosok második nemzedéke a láthatatlan politikai bélyegről az első visszajelzést többnyire az iskolában kapta, ahol az igazgató, a párttitkár, egy-egy pedagógus nyíltan megszégyenítette őket. 1957-63 idején osztályidegen származású, úgynevezett X-es kategóriába sorolták az „ellenforradalmárok” gyermekeit. Egyetemi, főiskolai tanulmányokat csak külön minisztériumi engedéllyel folytathattak. S ha egy-egy kitűnő tanuló meg is kapta a hozzájárulást, rendszerint több évet kellett várnia az igen kimondására. — Hogyan bánt ezekkel a fiatalokkal az ismerősök szú'- kebb-tágabb környezete? — A bánásmód nem volt egységes — miként a forradalom megítélése sem. De míg hivatalos szinten többnyire a kirekesztés volt a jellemző, a civil szférában igen erős volt a szolidaritás. A megbélyegzett családok többségét erkölcsileg és anyagilag is támogatták a barátok, a szomszédok. A hatvanas évektől csökkent ez a kirekesztettség, de a káderlapokon továbbra is szerepeltek az apák „bűnei”. Az ifjabb generáció állandó bizonyítási kényszerben élt. Ha sikerült is elérniük a céljaikat, ez nekik sokkal nagyobb erőfeszítésbe és hosszabb időbe telt, mint kortársaiknak. Idővel a környezet szolidaritása is gyengült és általános hallgatás, tabu övezte a forradalmat. Csak néhány olyan családdal találkoztunk, amelyben a gyerekekkel nyíltan beszéltek a történtekről, s ahol a forradalom eszméit pozitív értékként őrizték - vállalva ezt még környezetük előtt is. A többség azonban lényegében senkitől sem kapott választ, magyarázatot az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdéseire, kételyeire. Németh Zsuzsa Nagy Imre, 1956 miniszterelnöke a rádió mikrofonja előtt - és a róla készült fotó a Parlament erkélyén A katonák leeresztették a fegyvert, és egyszerre dobták a sapkarózsájukat a földre A forradalom falun A z iskolában lehet a legtöbbet tenni 1956 valóságának megismertetéséért. Ez a tizenhárom nap kiváltotta a világ csodálkozását, a kommunizmust pedig megroggyan- totta. Az események hiteles tolmácsolásához mélyen érző tanítók és tanárok kellenek — kellő nemzettudattal. Gergő Sándor nagyatádi agrármérnök mondta ezt, aki huszonhat évesen az akkori Nagyatádi Járási Tanács főag- ronómusa volt. — Az 1990 utáni kormányok keveset tettek azért, hogy 56 történetét megismerjék a diákok — folytatta Gergó Sándor. — Nem elég csak zászlót lengetni, koszorúzni és a szónoklatokat pártpropaganda célokra felhasználni, hanem a valóságot kell elmondani október 23-ról a rádióban, a televízióban és az újságokban. A magyar ifjúság nagy része szinte semmit 'nem tud 1956-ról. A cinikusság, a nyugat-imádat jellemzi őket, s a konformizmus, a kozmopolitizmus. A közép- nemzedék történelem-tudatát pedig az a hazugságözön tölti ki. Az, amit a kommunista hatalom megengedett tanítani 56-ról. Ellenforradalomnak mondták azt a forradalmat, amely egy hazaáruló, nemzetellenes klikk kiszolgálói ellen folyt, szinte az egész nemzet részéről. — Ön mit csinált ezekben a napokban az akkori nagyközségben? — A nemzeti tanácsban feleltem a mezőgazdaságért. Tizenhárom társammal — sajnos, csak négyen élnek közülük — a községekbe jártunk ki. Felkerestük a szövetkezeteket, mert a nép mindent szét akart hordani. Fel akarták tömi a raktárakat, s a beszolgáltatott búzát vissza szerették volna venni. Ilyen hangulat volt akkor, de igyekeztünk csillapítani a kedélyeket, mondván, majd megkapják a gabonát, de törvényes úton. Szerencsére megértették ezt az emberek. — A falusi ember hogyan fogadta a forradalom hírét? — Ki így, ki úgy. Többségük kiállt mellette és ezt szavakban is kinyilvánították. A fővárosban lévő társaiknak élelmiszercsomagokat gyűjtöttek, és ezeket el is juttatták nekik. A nagyatádi Széchenyi téren rendezett tüntetésen megjelent egy szakasz katona, fegyverüket a tüntetők felé fordították. „Ide lőjetek, magyar testvérek, ha van bátorságotok!" — kiabálta valaki a tömeg elején. A katonák nem lőttek, fegyverüket leengedték. Egy hang azt követelte, hogy távolítsák el a vörös csillagot a sapkájukról. A katonák egyszerre nyúltak a sapkarózsájukhoz, és dobták a földre. Utána elvegyültek a tüntető tömegben, és együtt éltették a forradalmat az emberekkel. — Mit jelentett önnek ez az időszak? — A rettegés és félelem nélküli életet. A szellem szabad szárnyalását, a vélemény kimondásának lehetőségét, a demokráciát, a szabad, független és semleges Magyarország megteremtését, ahogy azt Nagy Imre, a „huszadik század Kossuthja” is kinyilvánította. A hazugságoknak, a szellemi és fizikai megnyomorításoknak, a nemzet megaláztatásának a végét jelentette, a soha nem látott és tapasztalt együttgondolkodást és szolidaritást. 1956 igaz és tiszta forradalom volt, mert az emberekért, a hazáért folyt, nem pedig az ember és a nemzet ellen. * * * Fábián Lajos balatonszemesi népi iparművész 32 éves volt 1956-ban. 1953-ban szabadult a börtönből, ahova koncepciós vádakkal került. — A lakásunkban szerveztük meg a felvonulást, és az egész falu mellénk állt — mondta. — A demonstráció után a Vigadóban egy nagygyűlést tartottunk, ahol én szónokoltam, és huszonkilencen létrehoztuk a forradalmi nemzeti bizottságot, amelynek én lettem az elnöke, s működtünk is addig, amíg nem jöttek a szovjetek. Az volt a célunk, hogy ebben a káoszban megtartsuk a közbiztonságot; pártra való tekintet nélkül. Megalapítottuk a nemzetőrséget; a község lakossága szavatolta a rendet. Nem egy személy, hanem a nemzet akart megmaradni, és ezt átérezték a falu lakói is, hiszen a Vigadóban az egész falu ott volt, be sem fért mindenki. — Milyen retorzió érte 1956-os tevékenységéért? — Az első, nagy begyűjtések idején, 1956 decemberében szerencsére nem találtak itthon, mert a szüleimnél voltam disznóölésen. Kaptam tőlük egy fél disznót. Ha otthon találnak, biztos, hogy kikerültem volna a Szovjetunióba. Legközelebb viszont utolértek. 1957 márciusában bevittek Kistarcsára, ahonnan Tökölre kerültem. Október közepén hazaengedtek, de kaptam közel három évi rendőri felügyeletet, ami talán még rosszabb volt, mint a börtön, mert gátoltak a munkavégzésben. Nehezen, s csak kerülővel tudtam megszerezni a család megélhetéséhez szükséges fát. Lőrincz Sándor
