Somogyi Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP 1956-OS EMLEKEK 1997. október 22., szerda Beszélgetés Mindszenty József hercegprímás egyik kiszabadítójával Ilyennek láttam a bíborost Mindszenty bíboros elhagyja a börtönt A forradalom napjaiban egy fiatal katonatiszt, Tóth József, a rétsági páncélos alakulat főhadnagya közvetlen kísérőként végig Mindszenty mellett volt. Mint ismeretes, a bíborost 1949-ben Rákosiék bebörtönözték, majd később Felső- petényben háziőrizetben tartották fogva. Innen szabadította ki 1956 október 31-én egy különítmény, amelynek Tóth József tagja volt. A hajdani páncélos tisztet, aki ma nyugalmazott ezredesként visszavonultan él, arra kértük, elevenítse föl az ’56 október végi-november elejei napok emlékeit. — Ne vegyék dicsekvésnek, de úgy érzem: ha pár nap, pár óra alatt kialakulhat vonzalom és barátság egy ifjú katona és egy sokat megélt egyházi méltóság között, akkor a mi esetünkben ez történt. — Tapasztalatai szerint milyen tulajdonságok jellemezték a hercegprímást? — Számomra nagyon megnyerő és meglepő volt a végtelen megértés és türelem, ami áradt belőle. Ezt akkor lehetett legjobban érzékelni, amikor Rétságról Budapestre érkeztünk, s elfoglalta a püspöki rezidenciát. Valószínű, hogy megérkezésének híre futótűzként terjedt, mert szünet nélkül jöttek hozzá az emberek — ismerősök és ismeretlenek. Mindenki látni akarta, s ő senki elől nem zárkózott el. Hogy milyen ügyekkel fordultak hozzá, azt persze nem tudom, de azt igen, hogy mindenki számára talált időt a négyszemközti beszélgetésre, ajtaja mindenki előtt nyitott volt. — Voltak-e nevesebb személyiségek a látogatók között? — Nemigen tudom beazonosítani az arcokat. Akkor nekem és társaimnak csupán arra kellett figyelnünk, hogy az érkezők ne jelenthessenek veszélyt személyére. Kis csapatunk egyik tagja a kapuban állt, s azért felelt, hogy fegyverrel senki be ne léphessen az épületbe. Másik társam a lakosztálya előtti folyosó Jenőjét felügyelte, jómagam pedig a bíboros szobájának ajtajánál posztoltam. Látogatói közül csupán kettőt ismertem föl: Tildy Zoltánt és Maiéter Pált. — Milyennek látta a bíboros fizikai állapotát, munkabírását? — Jóval túl volt már a hatvanon, a hosszú rabság nyílván megviselte, de nem törte meg. Gyakran észrevettem rajta a fáradtságot. De legyűrte, nem törődött vele - reggeltől estig talpon volt, dolgozott. Nagy munkabírású ember volt. — Volt alkalma személyes dolgokról is szót váltani vele? — Igen, bár persze ritkán. Rendkívül közvetlen volt, úgy éreztem, bizalommal van irántam. Többször is mesélt édesanyjáról, aki nagyon sokat, mondhatni mindent jelentett számára. Egyébként ha szű- kebb környezetében bárkivel szóba elegyedett, kedves, közvetlen volt — bár jó vagy rossz véleményét kertelés nélkül kimondta. Azt hiszem, senkinek nem lehetett pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy amit kimondott, abban hitt is. — Egyik legnagyobb hatású megnyilatkozása a rádióban ’56 november 3-án elhangzott beszéde volt. Ennek körülményeiről vannak emlékei? — Azt tudtuk, láttuk, hogy már szinte kiszabadulásának első perceiben sok újságíró, riporter ostromolta interjúért. Mindegyiküktől pár nap türelmet kért, hogy tájékozódhasson a helyzetről. Hiszen több évi elzártságában semmilyen hír nem jutott, nem juthatott el hozzá a külvilág eseményeiről. Valószínűleg ez magyarázza, hogy az éjszakák nagy részét olvasással töltötte — újságok tömegét lapozta- olvasta át, hogy valamennyit pótoljon a hiányból. A rádióban sugárzott beszédét is csak azután írta meg, miután úgy érezte: sikerült megértenie, átlátnia az akkori bonyolult helyzetet. A Mindszenty hercegprímás mellett eltöltött napok hogyan hatottak ki az ön sorsának alakulására? Az ’56 utáni elszámolásoknál persze mindez nem jelentett jó pontot: egy év börtön- büntetést kaptam. Az volt az egyik fő vádpont, hogy nem akadályoztam meg a bíborost, hogy bemenjen a budapesti amerikai nagykövetségre. Emberileg viszont az a néhány nap életre szóló, felemelő emlék és élmény marad számomra. Szalóky Eszter Sztálin nyolc méter magas volt és 65 mázsát nyomott A félelmetes Szobor tündöklése és bukása Elterjedt a hír, hogy a Budai Várba készülő új Görgey-em- lékmű alapjaiba a volt Sztálin-szobor tribün-talapzatának a maradványait használják fel, amelyek a Kiscelli Múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvonulási téri emelvény mellvédjéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt, mintsem ép részlet. Mikus Sándor, a Sztálin-szobor és egyben a dombormű alkotója ezt állítólag szóvá is tette s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács ellen. Erre azonban már nem talált dokumentumokat a levéltárakban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi műalkotások, szobrok és egyéb relikviák avatott ismerője. 65 mázsa tömör bronz A Sztálin-talapzat újrahasznosítása tehát nem lehetséges, de — mint Pótó mondja — a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztálin-szobor a legjobb bizonyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás figura bizony sok történelmi személyiséget „kebelezett” be. 1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt, Budapest ostromakor megsérült, vagy a közterületekről 1945 után eltávolított bronzszobrok súlyát. A teljes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. A tucatnyi műalkotás közül később egyedül a Hunyadi János szobrot állítottak helyre. A többit, így Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, és gróf Tisza István miniszterelnök szobrát, valamint, az Ereklyés Országzászló turulmadarát beolvasztották. Viharos lelkesedéssel Valószínűleg ezekből ötvöződött Sztálin bronzalakja — mondja a történész. Méternyi feje és — többek között — később híressé vált csizmája. A szobor története — a nyilvánosság számára — két évvel az avatás előtt kezdődött. A főváros vezető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén dísz- közgyűlést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azonnali hatállyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatba hozta, hogy Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül. Ötletgazda kerestetik A döntés természetesen nem ekkor és itt született meg. Megelőzte az MDP titkárságának belső határozata — ám azt, hogy személy szerint ki volt az ötletgazda, csak találgatni lehet. A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP Titkársága elé a Polgármesteri Hivatal és a Népművelési Minisztérium közös javaslatot teijesztett, amelyben kérték, hogy a Titkárság határozzon a szobor helyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről. A határozat hamarosan meg is született: a „bronztestet” öltött eszme a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gorkij, ma Liget fasor) tengelyébe került, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méternyire. A helykijelölést azonban, az egykorú jegyzőkönyvek tanúsága szerint nagy vita előzte meg. Fölmerült tudniillik az a megoldás is, hogy a Sztálin- szobrot a Hősök terén, a Mille- niumi emlékmű oszlopcsarnokának centrumába, a magyar királyok és fejedelmek alakjai között helyezzék el. A javaslat azonban zátonyra futott — főként azért, mert 15 méternél is nagyobb bronzfigurát kellett volna készíteni ahhoz, hogy a környezetben ne vesszen el, sőt, abból kiemelkedjék, és ez akkor technikailag kivitelezhetetlen volt. Önkéntes pályázók Döntés született a széleskörű meghívásos pályázati kiírásról is, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kor 25 legnevesebb hazai szobrászát felkérték a részvételre. Közülük 24 be is küldött pályamunkát, Szabó István kettőt is, egyedül Pátzay Pál nem fogadta el — rossz egészségi állapotára hivatkozva — a fölkérést. Egyébként lehet, hogy valóban beteg volt — mondja a kutató. Később ugyanis Pátzay is szoborba faragta Sztálin alakját. Utólag szemrevételezve a beküldött maketteket, akaratlanul is az az ember érzése: némelyik művész, például Vilt Tibor vagy Ferenczy Béni, alighanem arra törekedett, hogy úgy készítse el azt, hogy „jaj, csak az övét ki ne válaszszák”. A bíráló bizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el, és a közleményt erről 1950. december 21-én, Sztálin születésnapján hozták nyilvánosságra. A monumentális emlékművet egy év múlva, 1951. december 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelenlétében avatták fel. A dísztribünön ott volt Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás is. Ledöntött jelkép A korszak e jelképét 1956. október 23-án délután döntötték le. A téren több mint 100 ezren, de — egy kortársi emlékirat szerint — „lehet, hogy kétszázezren voltak”. Az emberek hatalmas acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, azzal próbálták ketté vágni a hatalmas szobrot — az embermagasságú csizmánál. Mikus alkotása nehezen adta meg magát. Jó egy óra kellett ahhoz, hogy a hatalmas bronz bálvány az úttestre zuhanjon. Nagykalapácsokkal, feszítővasakkal estek neki az emberek, majd a roppant fémtestet az Emkéhez vontatták. Ott is törte- zúzta, aki bírta. Később elhúzták a maradványt az Akácfa utcába. A jobb keze megvolt Itt a szobor nyomon követhető története véget ér. A kutató is csak annyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a színész és műgyűjtő valahogy megszerezte Sztálin jobb kezét. Rajta kívül nyílván sok más — neves vagy névtelen — „gyűjtőnek” is birtokában van a szobor egy-egy darabja. Emlékként, a forradalomból. Deregán Gábor 1956-ról beszél Végh Antal: A neves írót sportkönyveiről és mezőgazdasági témájú írásairól ismeri a közvélemény. Azt már kevesebben tudják, hogy tavaly jelent meg regénye arról, mi történt egy magyar faluban 1956. október 23-án. Azt pedig még kevesebben, hogy az akkor huszonhárom esztendős tanítót nemsokára letartóztatták és a kistarcsai internálótáborba vitték... — A negyvenedik évforduló alkalmából látott napvilágot a Fekete szivárvány című regény, az első kísérlet arra, hogy valaki megörökítse a falusi eseményeket ötvenhatban. Tulajdonképpen mit csinált egy Végh Antal nevű tanító pontosan negyvenegy évvel ezelőtt? — A gáborjáni iskolában megtartottam az óráimat. Aznap hatot, kettőt történelemből és négyet irodalomból. Aztán szaladtam az iskolai- gazgc hoz, a lakásán volt ugyanis ; v néprádió. Meghallgattuk, hogy ; 'örtcnik Pesten. — Mit tudtak akkoriban az országos történésekről egy bihari faluban, a román határ mellett? — Tudtuk, hogy Pesten utcára ment a nép. Az első pillanattól kezdve jogosnak éreztük a felvonulást, nem láttunk mögötte csőcseléket. Bár nem voltam tagja a Rákosi- pártnak, az MDP-nek, tudtam, hogy a helybéli szervezetben is megindult az erjedés. És hát persze, Rajk László újratemetése, tehát október hatodika óta árgus szemmel figyeltük az újságokat. Elsősorban a debreceni Naplót. Arra már nem emlékszem, hogy éppen akkor mi volt a neve, mi me- gyeszerte csak Naplónak hívtuk. És olvastam az ország legnagyobb példányszámú napilapját, a Szabad Népet is. Akkor már azt vehettük ki belőlük, amit a magunk mindennapjaiban szintén tapasztalhattunk: Rákosiék bajban vannak. — Térjünk vissza a párszáz lelkes magyar falura. Mit csinált október 23-a délutánján? — Meghívtak az egyik gazdához újbort kóstolni. Az otelló termését kortyolgattuk vagy tizen-tizenöten, megbeszéltük az ország dolgait. Szó szót követett, ott nyomban átalakultunk falugyűléssé. A gáborjániak hangadót kerestek maguknak és engem találtak. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet, ráadásul az események minden moccanatát figyelemmel kísértem. Esténként ösz- szejöttünk, s megbeszéltük, hogy ki mit hallott a berettyóújfalui piacon, a megyeszékhelyen, Debrecenben vagy a Kossuth Rádióban. Ekkoriban már a pesti nép túl volt a rádió ostromán, a Parlament előtti sortűzön. A vérengzések hatására alakult meg a Gáborjáni Forradalmi Bizottság. Engem választottak meg a titkárává. — Egy nadrágos ember a titkár, az elnök pedig egy helybéli gazda? — Egy idős és tekintélyes gazda. Csakhogy neki szántani-vetni kellett, rám hagyta a forradalmat. De mielőtt kifordult volna a határba, magához intett és azt mondta: „Tanító úr, kis falu, kis forradalom!”. Hát én aztán rajta tartottam ujjamat a gáborjáni forradalom ütőerén. Fejés, etetés után minden este összeültünk és intézkedtünk. Az egyik gazdának például meghalt a felesége, s azt kérte, hogy fát hozhasson az erdőből, különben a rokonságnak nagykabátban kellett volna virrasztani a koporsónál. Egy másik gazda férjhez adta a lányát, s azt kérte, hogy a lakodalmat a községháza nagytermében tarthassa. Minden törvényesen ment, kivéve azt az egyet, amit utólag számon is kértek rajtam. A járásból megérkeztek az októberi fizetések. Kiadtuk a pedagógusoknak, az állatorvosnak, a tanácselnöknek, a begyűjtő járandóságát azonban visszatartottuk. Nem a személyével volt bajunk, hanem a funkciójával. — A regényéből tudhatni, hogy közben a járási székhelyen nagy események történtek. 4
