Somogyi Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. május 11., szombat Parlamenti görbe tükör Az országgyűlés ülestermenek kupoláját úgy világítják meg, hogy a lámpasorral szemközti tükrök továbbítják a fényt. Dr. Lövey László (MSZP) somogyi országgyűlési képviselő mutatta meg a héten balatonlellei választóinak, akik a helyszínen ellenőrizték, miként munkálkodnak a parlamentben azok, akiket szavazataikkal odaküldtek. A kupolabeli tükrök érdekes képet mutattak. Egészen másként látni rá a teremben zajló munkára az emeleti erkélyről, mint a tv-s kamerák továbbította képről. A kamera megmutatja azt is, amire a szónok nem számít. Látjuk, hogy mást mond az arca, mint a szöveg, de három emberből is tömeget tud varázsolni. Nos, a képviselők nagyon unják az azonnali kérdéseket. Az interpellációkra már beszállingóznak, hogy dr. Kó- ródi Mária alelnök ne kerüljön még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe, mint a múlt héten, amikor elhalasztott egy inter- pellációs szavazást a ház határozatképtelensége miatt. Rábízva a házbizottságra a helyzet megítélését. Nos, a honatyáink, honanyáink a héten fegyelmezetten megérkeztek fél háromra. Többnyire újságot olvasni. A lapkiadók persze ellátják őket bőséges olvasnivalóval. Van is némi versengés abban, hogy melyik újságot forgatják a padsorokban. A Somogyi Hírlap hétfőnként jut oda: dr. Egerszegi László és dr. Csákabonyi Balázs jóvoltából. Hajnalban felpakolják, s viszik a parlamentbe. Az már külön művészet, hogy fel sem pillantanak tisztelt képviselőink az újságokból, mégis tudják mikor kell tapsolni. Hallják, melyik oldalról jön a hang, aszerint jelzik a tetszésüket. Az erkélyen üldögélő polgár nem tapsolhat. Még akkor sem, ha a külügyi államtitkár olyan frappánsan válaszol az ellenzéki honatya azonnali kérdésére, miszerint ki is akaija lejáratni a köztársasági elnököt? A felvigyázó fiatalember ugyanis riadtan jelzi, hogy a találó riposztnak otthon kell örülni. Azok a kétperces kérdések persze nekünk szólnak, tehát figyeljünk oda, mert ott az ülésteremben senkit sem érdekel mit mond rá a másik. Ezekben a hetekben rendre visszatérő kérdések: a kórházi ágyszámok, meg az eltüntetett milliárdok. Dr. Suchman Tamás meg is kapta dr. Torgyán Józseftől már megint nem tud számolni. Hiába bizonygatta, hogy a pártelnöknek elküldött anyag - amit az egy órán keresztül kis zacskójából előszedve narancssárga tollal sorról-sorra aláhúzkodott - pontos. A választók tapasztalhatták, milyen felkészültek ezek a politikusok itten, mert igencsak rafinált kérdéseket tudnak feltenni. Példának okáért azt firtatták a pénzügyi államtitkártól, mennyi millióban egyeztek meg az Agrobank vezérével a bírósági tárgyalás közepette? Ki az aki ilyen kérdésre válaszol? Az államtitkár láthatóan nem is értette. Az ellenzéki oldal le is csapott rá. Na ugye, csak van valamilyen sus-mus a dologban. Ezt még elő lehet hozni egypárszor. A választó meg biztosan sandaságot vél majd a dologban, akárhogy is döntsön a bíróság. Arra ugyanis ki figyel oda? Az egyik somogyi ország- gyűlési képviselő a folyosón bevallja, még sosem fordult elő, hogy ott a plenáris ülésen valaki meggyőzte volna hogyan nyomja meg a szavazógombját. Egy-egy törvény négyszer-öt- ször is eléjük kerül: első olvasatban, aztán a frakcióban, a bizottságokban, a szakértői találkozókon. Szóval nem itt dőlnek el a dolgok. Ne is morgolódjunk azon, hogy olyan üresek a padsorok. Az angol parlament körüli kiskocsmákban felszerelt csengők hívják vissza a képviselőket szavazni. Mégis elég jól mennek ott a demokrácia ügyei. Már kétszáz éve gyakorolják. Nálunk még csak a folyosókon csengetnek. (Gáldonyi) Szirmay Endre Csillaggyújtás A valóság sárfoltos mezén átragyog szívedről a fény szerelmed szárnyalni készül örömöt kínál menedékül hisz a föld, az ég együtt egész sorsunk a nekünk rendelte rész akarod-e hát a belső békét a holnapok biztató reményét... a jövendőt most még megválthatod gyújtsd föl bátran sápadt csillagod. Május elsején is tornázott a 60 éves énekes Aradszky, a fradikalista Nagyon a szívemhez nőtt Somogy; sokszor léptem fel itt. Kaposváron a nyáron voltam utoljára. Akkor úgy búcsúztunk, hogy nemsokára találkozunk. — A névjegyén ez áll: Aradszky László fradikalista, s nem az, hogy énekes. Pályát módosított? — Szó sincs róla, továbbra is énekes vagyok; a fradikalista szó a sportszeretetemet jelzi. Büszke vagyok arra, hogy ez az elnevezés nekem jutott eszembe először. Hosszas filozófiai fejtegetés helyett röviden összefoglalom: a fradikalista rajong a fociért, de nem elvakultan. Kedvenc színe a zöld és a fehér, s ha a Fradi győz, rendkívül boldog. A többi csapatot is szeretem, de az FTC-t imádom; gyerekkoromban ott fociztam. Albert Flóriékkal és a csapattal jó barátságban vagyok. Szóval a fradikalizmus már szinte életforma. — Fellépésekre is szakít időt. — Egyre több helyre hívnak, hetente hat-hét előadásom van. A koncertek mellett teljes erőbedobással készülök egy májusi műsorra: a Stúdió 11-gyei lesz koncertem, danászással tele. Négy dalt énekelek. Augusztusban pedig a budai Parkszínpadon lesz önálló estem, amire nagyon készülök. — Mire emlékezik a legszívesebben ? — A hatvanas és a hetvenes évekre; nekem az volt az az időszak a mennyország. 1966- ban lettem aranylemezes, Magyarországon elsőként. És a második aranylemez is az enyém volt. Abszolút favoritja vagyok minden idők közönség- szavazatának még ma is. 103 ezer levelet kapott a televízió a nevemre az Annál az első csóknál című dalra. 1967-ben Can- nes-ban léptem fel a Midem- fesztiválon, olyan művészekkel mint Tom Jones és Udo Jürgens. Ezt soha nem felejtem. A hatvanas években szerzett élmények máig is meghatározóak számomra. — Hogyan boldogul egy énekes? — Az a könnyűzene, amit én adok elő, úgy érzem, hogy értékes. Ha nem lenne az, nem maradhattam volna talpon ilyen sokáig. Mert a divat változik. Most éppen a techno uralkodik, a fiatalok ezt szeretik. Egyáltalán nem bánom, hogy a techno ilyen eszeveszettül tartja magát. Éppen ezért jut nekem fontos szerep. Az emberek szeretik, igénylik azt a zenét, amit én képviselek. — Hatvanéves. Hogy maradt ilyen fiatalos? — Azért nem versenyeznék egy huszonévessel. De igyekszem sokat mozogni. Május elsején például fél hatkor felkeltem, tornáztam; mozogni kell, hogy megőrizzük kondíciónkat. Nem azt mondom, hogy jól nézek ki: mondja ezt más! A sok előadás ugyanis rendkívül igénybe veszi az embert. Nemcsak az a harminc perc, amit énekelek. A helyszínre kell utazni, gyakran az ország legeldugottabb településeire. Nem ritka, hogy havonta tízezer kilométert vezetek. Azt hiszem, ez egy hivatásos gépkocsivezetőtől is szép teljesítmény. A hangomat is folyamatosan karban tartom. Az énekesnek tudnia kell, hogy a hangképzés elengedhetetlen. A pályakezdőnek éppúgy, mint a hozzám hasonló öreg motorosoknak. Most is rendszeresen járok énekórákra. Nem szégyenlem: enélkül aligha tudnék ennyi fellépést vállalni. Minden hivatásnak megvan a maga titka. Az énekesi pályának az állandó gyakorlás az egyik legfontosabb előírása. Eddig betartottam a játékszabályokat; megérte. Szerintem a többiek is hasonlóképpen gondolkodnak. Aki nem ügyel a szakma íratlan szabályaira, pórul járhat. Az egészség könnyen tönkre megy, pedig ez az egyik legfontosabb dolog a világon. — Milyen a magánélete? — Kiegyensúlyozott. A feleségem húsz éve fodrász és sminkes a televízióban, a napokban épp az Evita forgatásában vett részt. A fiam jogot végzett; március óta ügyvéd. Ez nem okoz keserűséget. Ha egy embernek sikerül az, ami nekem összejött, az már nagy dolog. Sántít a hasonlat, de igaz: nem hiszem, hogy egy családból — énekesként — kétszer bele lehet lépni ugyanabba a folyóba. — Meddig láthatjuk a színpadon? — Amíg hitele lesz a színpadi létemnek. Nem várom meg azt az időt, amikor ez szánalmassá válik, de úgy érzem, ez még messzebb van. — Melyik a három legkedvesebb dala? — Kegyetlen a kérdés; egy szülő a gyerekeit egyformán szereti. S eddig legalább 4-500 dalt énekeltem, de ha most nem az első három aranylemezes dalomat mondanám, akkor is kegyetlen lennék. Tehát: az Isten véled, édes Piroskám, Pókháló van már az ablakon és Annál az első édes csóknál drágám. Harsányi Miklós A fekete csikós MONTÁZS Az öreg fahíd úgy rázta magáról a földet, amint átrobogott rajta a cariol, mint ázott kutya vízcseppeket, amikor elcsattan az utolsó menykő, és a fák felett megjelenik a szivárvány íve. A kis folyóba záporozott, mintha végig suhintottak volna rajta ostorral, sírt a víz. A mohos hídcölöpről megriadva, nagy testű béka csobbant gyűrűs hullámokat csapva, meg- hintáztatta a libatollból eszka- bált úszót. A fiú megmarkolta a bodzanyelet, melynek vége hegyes és a partoldalba bökve ágált a víz felett. Végén madzag és az úszó után a vízben hajlított tűn kukaccal, hogy tán akad majd egy balga hal, amely rákap. De aztán látta, hogy a hullám kisimul, tikkadtan fekszik le a toll a nyári nap hevében pihenni a vízre, mely nem sokkal hidegebb, mint az árnyas fűz alatt. Belelógott lába, vászon gatyája térdig tűrve, s inge se volt tisztább, mint az útmenti nagy lapu, melyről épp hogy lefújta a port a meglibbenő szellő. Nézett a kocsi után. A négy lovat ami húzta, már eltakarta a magas bak és a tető, mely fölött csak a hajtó pörge kalapja, s ostorának hegye, és a kísérő pandúr puskájának csöve s csákója látszott, a csillanó napsugárral, amint megbotlott a fémben. S a nagy hátsó kerekek, mint a részegek, kifelé dűlve kacsázva forogtak a földútba vájt nyomban, épp úgy, mint a távoli masina, amely a vason szaladt — csoda, hogy le nem esett onnan — egyszer látta. Füstöt, s szikrát okádott, úgy rohant zörögve, s benne dülledt mellű peckes ember, sapkájának siltje szemébe húzva. Oregapja keresztet vetett, s mondta — el kell veszni már a világnak, hogyha már Belzebub katonája fényes nappal a széles mezőben vasparipával szaladgálhat. Nem tudja feledni, s most, ahogy itt elhaladt a kanizsai postakocsi, újra eszébe jutott. S ekkor megbillent a liba- toll, kissé felágaskodott, bizonytalankodott, hogy ússzon- e, merüljön, s ahogy a nyélhez kapott, alábukott. Amint bevágott, érezte a bot végén a súlyt, s a tenyérnyi ezüsttestű hal úgy repült ki a vízből, mint riasztott madár a lombok közül. A madzagról a víz arcára fröccsent, s ahogy a zsákmány felé nyúlt, az már a horogról leakadva, megszabadult. Verdesett a magas fűben. Rávetette magát, s markában érezte a nyálkás, hűvös testet. Amint tápászkodott, félkönyékre támaszkodott, kezéből kicsúszott és csobbant a sekélyben, farkával az iszapot megkeverve. Hiába ugrott utána, csak gatyájának széle lett vizes, s rátapadt napbarnított térdére. Nagyot káromkodott. Ekkor egy oly jókedvű hahotát hallott, mintha a mutatványosok bódéja előtt állna. Ahogy felnézett, a híd mellett egy lovas állott. Széttörölte bajszát, s lazított kalapja szíján álla- alatt. Fekete a gatyája, inge, s a nyakára csavart kendő, így szembe a nappal, mintha maga a sötétségből jött volna. — Na te gyerek, tán pocokra vadászol, hogy a fű alatt kutakodsz, minek ahhoz horgászbot... — s jóízűen nevetett. A fiú méregette a távolságot, s már azon volt, hogy valami nagy gorombaságot odamond, aztán merre tágulhatna, hogy a várható pofonokat megússza. — Hallod-e — folytatta az ember —, időd felöl ráérsz-e némely szolgálatra —, s fejével a város felé bökött. Amerre a cariol eldöcögött, s a földút kanyara a fák közé veszett, a távolban tetők látszottak. S egy magas torony, zöld tetején kereszttel. Felettük gólya szállt, szinte hallotta szárnyának suhogását. — Időm felől, ugyan rá — felelte. — No, akkor szaporán — mondta az ember, s amint lova farolt, látta, hogy tarisznyájából kicsúszik egy rövid csövű puska tusa. Fogta a botot, s mint ostorra szíjat, a spárgát rácsavarta, a tűt végébe szúrta és a bokor alá rejtette. Majd megtalálja ott legközelebb, s tán nagyobb szerencséje lesz. Bár nem tudhatni, ebből mi sül ki — morfondírozott magában. A lovas csípőre tett kézzel várta, míg felmászott a partoldalon. Aztán lehajolt, és nyerge mögé segítette. Széles hátú ember volt, vállán feszült az ing, és üstöké, ami kilógott a kalap alól, három ágra fonva, sötét haj vegyítve ezüstös szálakkal. Érezte a zsír szagát, amivel kalapját kenhette, hogy ne ázzon át esőverte időben. Megeresztette a kantárt és a kese megindult, rengő széles fara, csak úgy hintázott mezítelen lábszára alatt. — Nem is kérded, mi dógod lenne? — Majd megmondja... — Igaz — hagyta rá az ember. Az út a fák között vezetett, s a cariol verte por épp, hogy megnyugodott. A magas koronák az út felett összehajoltak, s mint egy zöld alagútban, haladtak. A beszűrődő fénynyaláb végig simította arcát. A fák közt hűvösebb volt. A távolban vadgalamb búgott, s egy szorgos fakopács hallatta hangját. Aztán surranva repült, piros szárnyvégén a napsugár. Kaptattak felfelé. Kiértek a fák közül, előttük terület el a domb, s tetején a bitó. Az ágas fát, nem tisztította gyalu. Közepén egy darab kötél hintázott. Vége a horogra hurkolva, s látszott, úgy vágták le ami volt alatta. Tudta, hogy nemrég akasztottak egy zsiványt, kit a talpon álló bíróság rendelt kötélre. Mesélték a lelencek, látták, amint az árvaház alatt elhaladt a szekér, benne a megkötött kezű lator a koporsóval, körötte katonákkal. Megrántotta a gyeplőt a lovas. Hátasa megállt, mint a cövek, hajításra tőlük a vesztőhely. Levette a kalapját, s megigazította nyaksálját. Az izzadság nagy foltban ütött ki hátán. Nézte az ember a hintázó kötelet, arca rezzenéstelen. — Gyí te — mondta aztán, és sarkantyúba kapta lovát, s a gyerek győzött kapaszkodni, és lehetőleg nyelvét nem harapni. Amikor már a házak közé értek, megnyugodott ló és lovas, újra kocogásba fogtak, mintha csak városnézőben járnának. Alacsony házak szegélyezték az utat. A kerítések mögött kutyák acsarkodtak, ha elhaladt valaki, vagy vásott gyerkőc belerugdalt a félrecsúszott reteszű ajtókba. A döngölt úton szekerek haladtak. Kerekük nyikorgott, és a lógófejű ökrök nyála a porba csurgott, mintha nehezen viselnék villás szarvaik terhét. Arrább a téren dob pergett. Egy mentébe bujtatott ember verte sárgafoltos bőrét, amely ugyancsak megkopott a hosszú évtizedek alatt, ahányszor hirdette, mi a vármegye parancsa. Az emberek körbe állták, hallgatták, volt aki legyintett és dolga után igyekezett. A szatócs bolt ajtaja csilingelt, s hogy tárult, belőle petróleumszaga áradt, s kinézett Mihál - dec. Fogai közt hosszú szárú pipa, melynek ezüstös kupakja alól bodor felhő pöffent a fokhagyma illatú levegőbe, amely a szomszéd pecsenysütőtől áradt. S ott volt a betérő, békés helye pár meszelynek, amit akár karcos csigerben a kocsisok a torkukon leereszgettek. Az indóház felé vették útjukat. Nem vetett a lovas ügyet semmire, csak nézett egyenest előre, mintha a világon legérdekesebbek hátasának fülei lennének. A cariol bent állt a ház előtt, és egy szolga épp a lovakat szerszámozta. Taligákra hordárok pakoltak ládákat és nagy kosarakat, miközben mellettük termetes urasá- gok és asszonyságok parancsnokoltak. Arrább a gesztenyefák hűse alatt egy karcsú leány igazgatta kalapja alá elszabadult fürtjeit, miközben fehércsont legyezője karperecéhez kop- pant. Félszeme a lovasra villant, aki megrántotta a gyeplőt. Vele szemben a vármegye háza, vastag fekete rácsokkal védett ablakai. Nem nézett a lányra, tekintete a posztot kereste, ki vállára vetett puskával a bejáratot vigyázta. Aztán ölébe nyúlt, és egy kis csomagot vont elő. Hátrafordult a gyerekhez. — Nesze, egy ezüst huszas. De jól vigyázz, ezt a paksamé- tát széltől, a második rácsu ablakon belököd, osztán szaladj, hogy a talpad bírja. Érted-e? A gyerek bólintott, nem kellett több magyarázat. Lassan, oldalogva indult a rácsos ablakok felé. Szíve torkában dobogott, és már hátán érezte a botot, mit majd kapni fog. Megiramodott, és már csak a kiválasztott ablakot látta, amint sötét rácsával ráásított. S ekkor dörrent egy lövés. Belökte a rácson a pakkot, s hátra fordult. A lovas kezében füstölgő puskája, hátasa ágaskodott. A strázsa épp célba vette, és katonák rohantak előre. A fekete csikós sarkantyúját lova oldalába vágta, golyó szállt nyomában, hogy megugratott. A legyezős kisasszony sikoltozott, ő pedig szaladt, ahogy lába bírta... Ezsiás itt a könyvet becsukta. A magasban repülőgéphang zúgott. A téren emberek sétáltak, s mögöttük, az idő köpönyegébe rejtett századok múltak. Ujkéry Csaba
