Somogyi Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
1996. május 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 13 Take 4, a demokrata — Nagyon meglepődtem, amikor csak harminc embert jött el a koncertre: ilyen még nem fordult elő velünk — mondta Babos Gyula gitáros, a Take 4 együttes kaposvári koncertje után. — A jazz réteg zene, soha nem vonzott annyi embert, mint egy pop koncert — tette hozzá. — Ettől függetlenül hazánkban mindig volt több tízezres tábora ennek a zenének. Kaposváron sok jazzbarát él, ezért nem igazán értem a mostani érdektelenséget. — Hogyan lehet sikeres manapság egy jazz zenekar? — Kemény munkával. Hála az égnek, nekünk most is fut a szekerünk. Persze csak addig zenélünk, amig nekünk és másoknak is örömet okoz. A Take 4 nem vállal hakni fellépéseket. Rengeteg helyre hívnak: operabálon éppúgy zenéltünk, mint az orvos kongresszuson. Koncertjeinken jóformán csak a lemezanyagot játsszuk. Szeretjük a minőségi zenét: mi is színvonalas zenét akarunk játszani mindenütt. Nincsenek sztár allűrjeink, a zenekar minden tagjának saját csapata van. Épp ezért nem választottunk zenekarvezetőt, abszolút demokráciában élünk. Pegével együtt jól kijövünk egymással. Sajnos azonban ő nem jöhetett el Kaposvárra: a délutáni indulás előtt rosszul lett. Helyette egy fiatal bőgős, Lutz János ugrott be. — Kaposvárnak még most is van egy jellegzetes, bájos hangulata — mondta Kőszegi Imre dobos. — A csekély érdeklődés dacára örömmel játszottam. Szerintem a közönség vette a lapot; látszott rajtuk, hogy élvezik a zenét. Ráadásul itt él az egyik legtehetségesebb ifjú dobos, Szalontai András. Évek óta foglalkozom vele, komoly terveink vannak. — Milyen örömet ad a jazz hosszú évek után ? — Fantasztikus boldogságot, pedig már ősidők óta játszom — mondta a trombitás Tomsits Rudolf. A zene számomra életforma: hivatás és hobbi egyszerre. Gyerekkorom óta trombitálok, most sem múlik el úgy egyetlen nap, hogy ne fújnák bele a hangszerbe. Ez most is ugyanolyan varázslatos érzés, mint a kezdet kezdetén. A jazz fantasztikus műfaj: segítségével az összes emberi érzés kifejezhető. Szerintem örökké él ez a zene. Egyébként abban is biztos vagyok, hogy a legközelebbi kaposvári koncertünkre többen jönnek majd el... Harsányi Miklós Kirúgták az albérletből, árokparton él Felette a csillagos ég A járókelők gyakran megállnak beszélgetni Gulyás Lászlónéval a szerző felvétele Még április 16-án lakoltatta ki bírósági úton, végrehajtókkal siófoki albérletéből a várpalotai tulajdonos Gulyás László- nét és élettársát. Azóta a ház előtt él. Az Irinyi utca két oldalára pakolta összes ingóságát: ágyat, hűtőgépet, ruhaneműt, lavórt, szekrényeket, edényeket, székeket. Az első napon hó szállingózott, mostanában csak rövid záporok teszik próbára. Az út szélére húzott asztalkán csinos terítő, rajta művirág. A konyhaszekrény üvege mögött a rokonok fényképei. — Befizettem a csekkeket — mutatja Gulyás Lászlóné. — Kétezer forint volt havonta a díj. A szerződés lejárt, az igaz, de a pénzemet a főbérlő elfogadta, vissza nem adta, ezért a jogászok szerint ez olyan, mintha aláírtuk volna ,a papírt a meghosszabbításról. Az önkormányzattól kértem szükséglakást, de nem adnak. Azt mondják, nincs. Pedig felkutattam több címet is, de azokat végül más kapta meg — legyint szomorúan. — Messze vagyok én a tűztől! Azt mondták: menjek a Batthyány utcai átmeneti szállóba. Az élettársam Kilitibe, a Máltai Szeretetszolgálathoz kerülhetne, az összes ruhám, cuccom meg egy ságvári raktárba. Egerek és patkányok martalékának. Hát ezt nem fogadom el. Problémája megoldását várva az árokparton él. Ehhez képest ápolt, fekete csizmája is frissen suvickolt. Azt mondja: „Leég a pofámról a bőr! De a város, a város nem szégyelli magát... Egyszer volt nálam az ügyintéző, a vezetők bujkálnak előlem.” Az autósok lelassítanak az első szekrényhez érve. Kihajolnak az ablakon, érdeklődnek, hogy áll az ügy. Csodálkoznak, hogy még nem verték meg a holmijáért. Aztán megtudom, hogy a szomszédok is segítik. Nagy Mihályék adnak neki meleg ételt; gázpalackját még az első napokban ellopták, azóta maga nem tud főzni. Papp Matildkához jár vécére, Kiméi Istvánéktól hordja a meleg és hideg vizet. Ráiderék fogadták be aludni a beteg élettársat, ők adtak ponyvát, nejlont is, Ba- bik Istvánná pedig fonott nádat, hogy letakargathassa a holmiját. Éjjelenként virraszt, védi a magáét. Nap közben szunyókál. — Az ügyet most már gyorsan meg kellene oldani, mert tizenötödikétől vár a munkahelyem — mondja Gulyás Lászlóné. — Az önkormányzattal van szerződésem; már a negyedik éve én vagyok a vé- césnéni a volt Csepel-üdülő mögötti strandon. Az ott keresett pénzből akarok annyit összetakarékoskodni, hogy a szezon után falura költözhessünk. Az önkormányzatot egyébként nem akarom zsarolni én ezzel a tüntetésemmel; csak háti- másokkal ellentétben - magam is dolgozni akarok, a boldogulásomért. A végén még fel kell valakit fogadnom, hogy amíg a munkába járok, ne maradjon őrizetlenül az, amit 53 év alatt összegyűjtögettem. Nos, erre valószínűleg nem lesz szükség. A város jegyzője ugyanis úgy döntött: érvényesíti vele szemben a mindenkire vonatkozó közterületfoglalási rendeletet. Eszerint szabálysértés, amit Gulyás Lászlóné cselekedik. Holmiját ezért raktárba szállítják. — Mit szólnának a lakásért hosszú ideje Sorban állók, ha akárkit is jogosulatlan előnyben részesítenénk? — mondta dr. Horváthné dr. Márkus Ildikó. — Sokak követni érdemesnek gondolnák az esetet, ami ezzel végképp kezelhetetlen problémakörré bővülhetne. Egyébként majdnem egy hónapon át úgy gondoltuk, nem csinálunk Gulyás Lászlóné akciójából ügyet, de a hozzánk érkező információk szerint egyre több városlakót zavar. — Fizikai létének biztosítását vállaltuk volna; segíteni akartunk, hogy ne ázzon, fázzon — mondta dr. Balázs Árpád polgármester. — Ezt nem fogadta el. Sajnos, nincs olyan jó helyzetben Siófok, hogy a hasonló problémába kerülőknek lakást adhasson. Czene Attila Születésnap idegenben Afrikát látni és megszeretni Madame Mallebayt megbeszélésre hívták az egyik tanterembe. Gyanútlanul követte magyar kolléganőjét, ám a nyitott ajtóba érve könnyek lepték el a szemét. Az osztályban az ismerős diákok ültek, de az asztalon egy francia eleganciával díszített torta is várta a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium francia nyelvi lektorát, Raymonde Mallebay-Vac- queurt. Az iskolában harmadik éve dolgozik idegen nyelvű pedagógus a Francia-Magyar Ifjúsági Alapítvány és a francia AGIR egyesület jóvoltából. Madame Mallebay szeptember óta él Kaposváron, a hetvenedik születésnapjára szóló meglepetést az iskola három franciaszakos tanárnője rendezte. Nem különleges esemény számára az idegenben ráköszöntő évforduló, hisz az elmúlt negyven évben a francia kormány hivatalos alkalmazottjaként sok országot megjárt Vietnamtól Zairéig. Hogy mi indította a kalandos pályára arról így vallott. — Franciaországnak régen sok afrikai gyarmata volt, ám kevés ismerettel rendelkeztünk róluk. Az ötvenes években a Párizsban élő színesbőrűektől hallottunk hazájukról. Szerettem volna látni ezt a képzeletet vonzó földrészt, ám az utazáshoz sok pénzre lett volna szükség. Tanítóként, a munkám révén jutottam oda, először kíváncsiságból. Afrika állapotát látva azonban az ember nem maradhat többé közömbös. Erre a találkozásra tíz évi párizsi és két évi vietnami tanítóskodás után került sor. Elefántcsontparton egy pici faluba került, ahol nem volt víz és áram, mégis élete legboldogabb évének tartja. A következő állomás Mali, ahol három év alatt három különböző iskolában tanította franciául ími-olvasni az afrikai gyerekeket. Elefántcsontpart visszavárta, és tíz évig ott is maradt. Időközben az afrikai tanítók is munkába álltak, ezért Raymonde Mallebay- Vacqueur magasabb képesítést szerzett. Mauritius szigetén a médiák foglalkoztatták, a rádióban és a tévében dolgozott, miközben saját gyerekeit nevelte. Természetes volt, hogy család mellett is vállalta a nehéz küldetést. Édesanyja szintén négy gyereket nevelt özvegyen, nehézségek között, de panasz nélkül. Persze Afrikában sem volt minden idilli. — A Közép-Afrikai Köztársaságban Bokassa idejében Madame Mallebay FOTÓ: KŐHALMI SZILVIA dolgoztam. Bár ideális körülmények között laktunk, de a légkör nagyon rossz volt, nehezen viseltem az ott uralkodó gőgöt, mely azt próbálta elültetni a feketékben, hogy ők minden afrikainál különbek. Egy súlyos betegség miatt Párizsba szállítottak — ahol fiam és lányom főiskolán tanult már —, ám a két kicsi Afrikában maradt. Jó ideig nem engedtek vissza dolgozni, csak saját felelősségemre kerülhettem később egy zairei gimnáziumba, majd szakmunkásképzőbe tanárként. A nyugdíj után mindössze egy évig tudott nyugodtan maradni, elég volt egy baráti hívás, s három nap múlva repülőn ült Benin felé. Mindig a nehéz feladatokat szerette, Párizsban is olyan iskolában keresett munkát, ahol nehéz sorsú, problémás gyerekek tanultak. Sajnálja a hazájuktól elszakadt afrikaiakat, mert gyökértelenek, sehol nem találnak otthonra. Magyarországra is a kíváncsiság hozta, bár előbb Argentínába jelentkezett. Ma már nem bánja, hogy ide vetette a sorsa, hisz erről az országról kevés ismeretük van a franciáknak. Békés, nyugodt viszonyokat, kellemes embereket talált, a gimnáziumban könnyen befogadták a pedagógusok. A feladata az, hogy a francia szakos diákok beszéd- készségét fokozza, kiejtését javítsa. Azt vallja, szüksége van a gyengébb nyelvi tehetségű tanulóknak is a sikerélményre. Ehhez próbálja hozzásegíteni őket. Egy tervet dédelget magában: júliusban maga köré gyűjti hat unokáját, s egyik kaposvári tanítványát is szeretné magával vinni Párizsba. Persze nem mond le Argentínáról sem, hetvenegyedik születésnapját talán már ott ünnepelheti. Izményi Éva Moszkvában megunták a három éves levelezést A sisakgyűjto Különleges kiállításnak ad otthont a marcali helytörténeti múzeum. A künzelsaui Dieter Wurbs hozta el a testvérvárosból híres tűzoltósisak gyűjteményének legszebb és legérdekesebb darabjait. A teljes kollekció itt aligha férne el. A 420 fejvédőnek még otthon is alig van helye. Dieter Wurbsor, a 52 éves künzelsaui tűzoltót joviális külsejével bankárnak, hivatalnoknak nézné az ember. Azt csak a beavatottak tudták eddig róla, hogy a világ egyik legnagyobb tűzoltósisak gyűjteménye az övé. — Egyszerűen kezdődött. A francia testvérvárosunk tűzoltóitól kaptam egy szép régi darabot. Aztán jött a második, a harmadik... — Ilyen egyszerű volna? — Hát... Van hogy napokat tölt el az ember a bolhapiacon, máskor meg levelek sokaságát úja. Azt mesélik róla, hogy kisebb vagyont költött postabélyegekre. Ez okból a felesége vette át a levelezés irányítását. A leghosszabb levelezést a moszkvai tűzoltósággal folytatta. Megismerkedett ugyan Németországban a Nemzetközi Tűzoltószövetség, a CTIF egyik kongresszusán Ubohov tábornokkal, ám három évig hiába kérte, hogy küldjenek neki egy eredeti szovjet tűzoltósisakot. Végül ő küldött egy vadonatúj német fejvédőt. A moszkvaiak megenyhültek, de lehet hogy csak megunták a levélostromot, s megadták magukat, így lett moszkvai relikviája. A módszer egyébként bevált Pe- kingben is. Bizonyítja ezt a marcali tárlat. A legértékesebb zsákmány egy 1855-ből származó francia parancsnoki fejvédő. Birtokában van az az 1900-ból származó sisak is, amely Prága egykori tűzoltó parancsnokáé volt. Éppen kilencven éve használta New Yorkban egy lánglovag azt a sisakot, amelyet a tengerentúlról kapott. A 420 darabos gyűjteményből öt Magyarországról származik. Azt mondja, nehéz volt Kelet-Európába eljutni az elmúlt évtizedekben. S amikor végre itt is kiépíthetett kapcsolatokat, már elvittek előle minden régiséget. Újabban náluk is nagy keletje van a régi dísztárgyaknak. Vendéglősök díszítik vele a kocsmákat, s legnagyobb bánatára felverik az árakat. A künzelsaui gyűjtemény most első alkalommal jutott el külföldre. Egy darabig itt is marad, hiszen Dieter Wurbs hozzájárult ahhoz, hogy július közepén Kaposváron is bemutassák a millecentenáriumi tűzoltó versenyen, amelyre nem csak az ország legkülönbözőbb részeiből, hanem tíz országból is jönnek szakmabeliek. Számukra lesz igazán érdekes a tárlat, hiszen ez a gyűjtemény egy szakma történetéről szól. Nagy Jenő A tűzoltósisakok a világ minden részét képviselik A künzelsaui gyűjtő
