Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-22 / 300. szám
1995. december 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 13 Kisprimadonna Kaposvárról Lugosi Claudia operettprimadonna fotó: török anktt November egyik késő estéjén a Színművészeti Főiskola harmadévesei, a Szinetár Miklós vezette operett-musical osztály ifjú színészei mutatkoztak be a televízióban. Kivételes lehetőség volt ez, mert eddig csak végzős növendékek kerülhettek kamerák elé. A kaposvári Lugosi Claudia a csoport operettprimadonnája. — A nagyapám konzervatóriumot végzett, de a háború miatt nem indulhatott el az operaénekesi pályán. Rengeteget énekelt otthon, az ő hangja szerettette meg velem az operettet, Már kislányként is énekes akartam lenni. A pályához Dorogi István segített hozzá a Munkácsy Mihály Gimnáziumban, tőle kaptam az első énekkari szólókat. A hangszínem az operettben érvényesül a legjobban, bár a konzervatóriumban az operát ajánlották. Természetesen szívesen hallgatok minden mai zenét, a techno kivételével. — Sokaknak göröngyös út vezet a Színművészeti Főiskoláig... — Hát ezt én is tapasztaltam! Az első felvételire Pálfy Aliz, és Csákányi Eszter készített fel, ám a harmadik rostán kiestem. Az operett-musical szakot csak négyévente indítják, tehát volt időm a következő próbálkozásig. Másodszorra sikerült, de akkor már nyomasztóan nagy volt a tét: az elutasítás az örök búcsút jelentette volna. — Komoly próbatétel lehet egy vidéki 18 évesnek a fővárosban kivárni az újabb alkalmat... — Nem veszett kárba egy nap sem: két évet a Zeneművészeti Konzervatóriumban töltöttem, majd az Operettszínház stúdiójában, végül Kriszt László revütáncképző iskolájában tanultam. Azok az évek fegyelemre, pontosságra, kitartásra neveltek, soha nem voltak patronálóim, minden akadályt a saját erőmből ugrottam át. Jelenleg Gencsy Sáritól tanulok énekelni, ő roppant igényes, nagyon magasra teszi a mércét. — Hogyan került Lehár Ferenc Víg özvegy című darabjának szereplői közé? — Szinetár Miklós alkalmasnak tartott bennünket a szereplésre, így különböző színházaknál átestünk a tűzkeresztségen. Én az Operettszínházban Valencienne kisprimadonna szerepét kaptam meg. A darabban a férjem a legjobb barátnőm édesapja lett: Koós János. Öröm olyan partnerekkel játszani, mint Antal Imre, Kalocsai Zsuzsa, Oszvald Marika, vagy a szintén kaposvári Teremi Beatrix. Nagyon sokat segítettek a már beérkezett művészek, nem éreztetik velem, hogy még csak főiskolás vagyok. — Miből tud megélni egy mai főiskolás? — Hatezer forint ösztöndíjat kapunk, ebből idén már levonják a tandíjat. A maradékot az iskolai büfében hagyjuk, bár a legutóbbi nem is fedezte a havi számlát. Az előadások után kapunk némi díjazást, de a szüleim segítsége nélkül nem tudnék megélni. A költekezésre amúgy idő sem lenne, reggeltől késő estig foglalt a napunk az iskolával, próbákkal, előadásokkal. A darabot megtanultuk németül is, mert Frankfurtban is bemutatjuk, január 3-án pedig Japánba megyünk. Igazi kihívás lesz magyar operettet énekelni a távol-keleti szigetországban. Izményi Éva Bogiári múzsák Balatonbogláron gyakran vendégeskednek a múzsák. Kalász József rendre megidézi őket. Ezekben a hideg téli napokban a művelődési ház nagytermébe hoztak barátságos meleget. A Bogiári Múzsa című kötetet mutatták be a város érdeklődő polgárainak irodalmi esttel egybekötve. S ezt is, mint az előző években több könyvet Kalász József vállalkozó adta ki a Városvédő Egyesület gondozásában. Irodalompártoló mecénásként így ajándékozta meg a közösségét. Tette, mert megtehette. Nem szerénykedig. Boldog, hogy megengedheti magának. Nehéz tetten érni, honnan ered ez a mecénásság. Gyerekkorában vitték magukkal a szülei a kultúrházba, mert akkoriban itt Bogláron olyan színpadi művet is tudtak kiállítani a műkedvelő társulat lelkes tagjai, hogy ötven, kilométeres körzetből eljöttek megnézni. Édesapja edzett kőművesujjaira is emlékszik, ahogy tiszta dallamokat tudott kicsalogatni a klarinét finom billentyűin a vasutas zenekarban. Futotta a polgárok erejéből és tehetségéből a Gül baba nagyoperett bemutatására is. Ezért korholja őszintén megbotránkozva a sorsot, hogy elmentek néhá- nyan azok közül, akik éltették a város kultúráját. Mint Bagó Bertalan a kiváló festőművész, aki már nem érhette mgg a kiadványt, amelyet 60. születésnapjára jelentettek meg. „Legalább tanítványokat hagyott volna hátra”. Méltatlankodik szelíden a mecénás. Azért nem hagyja annyiban a dolgot. Pandúr Józsi bácsi fiókban pihenő drámáiból be akar mutatni egyet. Az biztos, hogy a négy éve Boglárka napján alakult Városvédő Egyesületben Kalász József titkárként az emberi értékek védelmét látta önmaga számára a legfontosabb feladatnak, hiszen ezt rögzítették az alapszabályban is. Azóta évről évre jelentkezik egy-egy könyvvel a város alkotó tehetségeit bemutatva. Tavaly adta ki Geosits Gyula verseit, akinek költeményei megtalálhatók a most megjelent Bogiári Múzsában is. Gyermekkora óta tisztelte a sokoldalú embert és milyen kegyes a véletlen: a nyáron találkozott egy kislánnyal, aki hetven éves nevelőszülőkkel él a Dráva menti faluban. Klaudia a misék előtt Geosits Gyula verseit szavalja. A Boglárról kapott könyvből tanulgatja azokat a serényen végzett házimunka mellett. A Bogiári Múzsa bemutató estjére zömmel az idősek és a nagyon fiatalok mentek el. Rácsodálkozhattak azoknak a tehetségére, akikkel nap, mint nap találkoznak. Ahogy Kiss Mónika, az OTP fiók alkalmazottja mondta, ha elolvassák verseit többet tudnak meg róla, mert a száraz nyelvezetű utasítások és végtelen mennyiségű szám között rímekbe sorolja gondolatait. Kovács J. Gáborról a város- központ építésvezetőjéről sem tudhatták, hogy szobrokat, verseket farag. Vagy Pa- szér Éva teniszedzőről, Vásárhelyi Tiborról a polgár- mesteri hivatal munkatársáról, és Dobos Viktorról, Törési Leventéről sem. Dömötör László, akinek szép grafikái díszítik a kötetet büszkén vallja magát Bagó Bertalan tanítványának. Dévai Nagy Kamilla ősbemutatót tartott: megzenésítette Paszér Éva és Geosits Gyula egy-egy verset. Arra kérte közönségét legyen büszke alkotó polgáraira és szeresse őket. Valóban ez a hideg téli este a sze- retetről a társak kereséséről szólt. Ki a humor, ki a líra eszközével, de mindenki erről beszélt. Vásárhelyi Tibor mondta ki: „Ma a szavak inflációjában élünk. Minden okunk megvan a rosszkedvre. A vers gyökere az ének. Mondhatni békességnek és szeretetnek is. A lázadó vers haragja ezekért perel. Én a felkínált lehetőségért a kiadónak a hálánál többel tartozom. Itt lehetek önök között ebben a civakodós és széthúzó, mégis tündöklő hazában. Ebben a városban, amely közös otthonunk lehetne. Megmaradni, erről szól a vers is. ” Hogy szólhat a vers és vannak, akik meghallgatják, abban él az elődök tettrekész akarata. A középiskola diákjai Európáról énekeltek. Európa szereti alkotó közösségeit. Gáldonyi Magdolna Darabka Amerika Nagyszakácsiban A karmesteri dobogón: Stephen D’Agostino Hogy mi kell egy jól sikerült estéhez a fényárban úszó New Yorkban — a Manhattan Concerto Orchestra élén vagy a világváros filharmonikusait dirigálva —, bizonyára betéve tudja. Ám hogy mi kell a télbe süppedt, hidegmosolyú kőangyalok muzsikáját ünnepélyes lassúsággal kántáló falusi embernek, arról gőze sem lehet. Kivált, ha ez a hely olyan messze esik a Metropolitan Opera megszokott világától, mint szőkébb szülőföldje, Long Island, mondjuk a holdtól. Valahol a szomorúszemű Krisztusok földjén, a behavazott Magyarországon, farkasszemet néz az oltár elé fölhalmozott kottatartókkal. Ideges, s nemcsak attól, hogy az Isten nagy- szakácsi házában a hőmérséklet nulla fok körül lehet. A lezser amerikairól kialakított európai képnek Stephen D’Agistino momentán nem felel meg. A húszas évei közepén járó amerikai karmester elsőbálos lány módjára készül a délutánra. S bár kijárta a jó tengerentúli iskolákat s megnyerte az Amerikai Egyesült Államok Fulbright versenyét s mint nemzetközi ösztöndíjas kedvére válogathat a zene egyetemes fellegvárai közül — itt és most a kimondhatatlan nevű somogyi község homályos temploma jelenti számára a nagy kihívást. A zenekar, amely közeli ismerősének, a Nagyszakácsiból elszármazott Krénusz Józsefnek köszönhetően hangol a rövide— Sokáig csak csavargó voltam — mondja Földes László. Haja az arcába lóg, nagy karimájú kalapja alól hol ördögien, hol cinkosan kacsint a közönségre; hatalmas lila inge garabonciásköpenyként lebeg. Vibrál körülötte a levegő. Mély, érdes hangját semmivel sem lehet összekeverni, ahogy szól a „Rossz asszony blues” és a „Tobacco road”, Jimmy Hendrix és a Doors, Kerouac és József Attila. Földes László — vagyis Hobo — valóban jelenség. Megzabolázhatatlan, öntörvényű lázadó. Egy ideig Kaposváron élt. — Jártam szabadon az országot, kerestem a helyemet a külső utakon és a saját belső útjaimon. Harminchárom évesen kezdtem zenélni, de ez sem volt tudatos „pályaválasztás”, csak úgy jött. Zágrábban láttam egy Rolling Stones műsort, 1976-ban. Hazajöttem, kitaláltam valami hasonlót, ami nagy siker lett. így kezdődött. sen kezdődő koncertre, válogatott muzsikusokból áll. A 35 tagú társaság magját a Budapesti Fesztivál Zenekar tagjai alkotják, de vannak köztük zeneakadémiai hallgatók is. Kellőképp felspangolt karmesterük szenvedélyes magyarázatba kezd, amikor a magyar zenészek kvalitásáról kérdezem. Mivel két évig volt a Fesztivál- zenekar asszisztens-karmestere és dolgozott Romániába is, van összehasonlítási alapja. — Ha már szóba hozta, nem bánom, megmondom: úgy látom: hogy sok van a szívekben, a fejekben kevés. Már ami a zenekari képzést illeti. A ZeneA közönségről azt mondja: nem a mi dolgunk megítélni, hogy kiknek zenélünk. Mi befelé, saját magunknak játszunk, megpróbáljuk a léhető legtöbbet adni magunkból. Jó érzés, hogy van, aki 10-15 éve rendszeresen eljön a koncertjeinkre. Ez erőt ad. Minden koncert más: kétszer ugyanazt a műsort sohasem csináljuk meg. Az improvizációkban gyakran előjönnek a napi dolgok: a kaposvári koncerten például az amerikaiak. De a zenében is a belső utak váltak fontossá, nem a politika. Nem kell mindig valamit támadni, lázadni... — Pedig nemrég még lázadóként tartották nyilván... — Mert belekényszerítettek ebbe a szerepbe. Lázadásnak tűnhet, ha az ember felemeli valami ellen a szavát. —A koncerten hallottuk Rolling Stones-t és Kerouac-ot, József Attilát és Doorst. Hogyan illik össze ez a sokféleség? akadémián öthavonta van egy koncert, azzal kész. Nincs mód a rendszeres gyakorlásra. így nem csoda, ha az iskolából kikerülve, még a legígéretesebb tehetségek is tanácstalanul ülnek a próbákon. Ez nem azt jelenti, hogy az Államokban jobb a képzés, csak azt, hogy több a közös tréningre fordított idő. Az én karrier-álmom, hogy a világ legnagyobb karmestere legyek. A realitás? Az évad végig Magyarország, aztán Svájc vagy egy másik keleti ország. Na, és egy közepes nagyságú zenekar, amelyiket én futtatok föl, a saját elképzeléseim szerint. Három felé jár az idő. Tel— Ez az egész egy csavargókultúra. Ginsberg, Kerouac, József Attila és a többiek mind beskatulyázhatatlan, ' szabad emberek. Úgy, mint a csavargók, a bohócok, a ripacsok. — Önmagát is közéjük sorolja? — Nem tudom, ésr nem is akarom magamat elhelyezni. Most ötvenegy éves koromban lesz kész az első otthonom. Egy csendes kis faluban, a természet közelében, ahol a ház végében már az erdő fái kezdődnek. — Ezek szerint vége a „ho- bóságnak”, a csavargásnak? — Nem hiszem. Ahhoz már túl késő. Valahol mindig megmaradok csavargónak, de lesz egy hely, ahol jól érzem magam, ahová meghívhatom azokat az embereket, akik fontosak nekem, ahová haza mehetek. Életemben először lesz igazi otthonom. Egyre többet jelentenek azok a dolgok, amelyek az állandóságot bizonyítják az nek a padsorok, jönnek a népek friss vasárnapi viseletben. Itt. ahol az átszellemült arcú plébánost meg néhány elhivatott zeneértőt kivéve nem a bécsi klasszikusok körül forog a világ, s a kocsmában sem a Schubert szimfóniáitól hangos a zenegép, meglepően sok az érdeklődő. Az első tételeknél néhány helybéli kissrác még felvihog: jé, hogy hajlong pálcáját rázva az a szőke fazon — aztán a szépség, ami Mozarttal lopta be magát a falak közé, mindenkit levesz a lábáról. — A kortárs magyar szerzők közül csak Jeney Zoltánnal kerültem közelebbi kapcsolatba. Ha huszadik század, akkor inkább az amerikai komponisták — mosolyog a maga megnyerő módján. Fáradhatatlan a dobogón, ezer grimasszal és gesztussal, sietősen fordít a kottalapon. Elég egy odabólintás. egy apró sóhaj, s versenyt sírnak a hegedűk, pontosan úgy, ahogy ő akarja. — A tavalyi volt az első karácsony, amit nem a szüleimmel töltöttem. így lehetett meghatározó élmény nekem, aki az ünnepet örök gyerek módjára élem meg. Ezért különbözött az összes előző többitől s maradt nekem felejthetetlen, tradicionális karácsony - mondja búcsúzóul. Hasonlóan emlékezetes, mint a Hungaro-Austro Plan Zenkar december 17-i, ünnepi koncertje Nagyszakácsiban. Csíky K. Erika Földes László fotó: török életemben. A fiam, aki huszonkét éves, egyetemista és csodálatos ember. A barátnőm, akivel — számomra teljesen meglepő módon — nagyon jól megvagyunk már két éve. És persze a családom, a testvéreim. Talán még sohasem vártam ennyire az ünnepet, mint most. Rájöttem^ hogy a szabadság magányos és szomorú dolog. Én pedig nem akarok többé magányos lenni... Jakab Edit „Rájöttem, hogy a szabadság magányos és szomorú dolog” A csavargó első otthona
