Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-22 / 300. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY T 1995. december 23., szombat A pápa kiáltása: „Ne féljetek!” Részletek II. János Pál Átlépni a remény küszöbén című könyvéből „Ne féljetek!” - kiáltotta a római Szent Péter téren összegyűlt hatalmas tömegnek 1978. október 22-én a frissen megválasztott pápa, II. János Pál. „Ne féljetek, mert van remény az üdvözülésre, csak át kell lépnünk a remény küszöbét.” A pápa interjúkötete, amelyből részletek következnek, itt segít abban, hogy eligazodjunk mai bonyolult világunkban, buzdít, hogy ne veszítsük el a hitet és a reményt. Hogyan imádkozik II. János Pál pápa? A pápa úgy imádkozik, ahogy a Szentlélek megengedi neki. Gondolom, úgy kell imádkoznia, hogy a legteljesebben meg tudjon felelni a küldetésének, miközben elmélyíti a Krisztusban kinyilatkoztatott misztériumot. Ebben pedig bizonyára a Szentlélek vezeti. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az ember ne állítson akadályokat. „Gyengeségünkben segítségünkre siet a Lélek.” Miért imádkozik a pápa? Mivel tölti ki az imádságát? Gaudium et spes, luctus et angor ho- minum huius temporis, azaz, a mai ember öröme és reménysége, szomorúsága és szorongása a pápa imádságának tárgya. A pápának, mint minden kereszténynek, tisztában kell lennie azokkal a veszélyekkel, amelyeknek alá van vetve az ember élete a világban, s a jövője az időben. Ezeknek a veszélyeknek a tudata nem pesszimizmust eredményez, csupán élvezet arra, hogy minden tekintetben harcoljunk a jó győzelméért. Az imádkozást, az a harc teszi szükségessé, amelyet azért vívunk, hogy a jó győzedelmeskedjék az emberben és a világban. A pápa imájának van azonban egy sajátos dimenziója is. Az egyházakért való aggodalma arra készteti, hogy imájával, gondolataival és szívével minden nap körbejárja az egész világot. íly módon a pápa imája bizonyos földrajzi jelleget is ölt. Azoknak a közösségeknek, egyházaknak, társadalmaknak és problémáknak a földrajzáról van szó, amelyek a mai világot aggasztják. Ilyen értelemben tehát a pápa imádsága egyetemes, amelyben jelen van a sollicitudo orhnium Ecclesiarum, az összes egyházért való aggodalom (2Kor 11,28), amely lehetővé teszi számára, hogy Isten előtt kifejezze az összes örömöt és reménységet, s ugyanakkor a szomorúságot és az aggodalmakat, amelyekben az Egyház a mai emberrel osztozik. Beszélhetnénk mai világunk imádságáról is, a XX. század imádságáról. A kétezredik év valamiféle kihívást jelent. A végtelen jóságra kell tekintenünk, ami az Ige megtestesülésének misztériumából fakad, de nem szabad elfeledkeznünk a bűn misztériumáról, amely folyamatosan terjed. Az inteijúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben. A népek egyetlen közösséget alkotnak A Zsinat meghatározta az Egyház kapcsolatát a nem keresztény vallásokkal. A zsinati nyilatkozat a következő szavakkal kezdődik: „Nostra aetate” (A mi időnkben). A keresztény kinyilatkoztatás kezdettől fogva figyelemmel követte az ember szellemének történetét, amelybe beletartozik minden vallás, ugyanakkor megmutatta, hogy az emberi nem az ember örök és végső sorsa tekintetében egységes. A zsinati nyilatkozat erről az egységről beszél, s kapcsolódik korunknak ahhoz a tipikus hajlamához, hogy közelítse és egyesítse az emberiséget azokkal az eszközökkel, amelyekkel a mai civilizáció rendelkezik. Az Egyház ezt az egyesítést egyik fontos feladatának tartja: „Az összes népek egyetlen közösséget alkotnak, egy az eredetük is, hiszen Isten telepítette be az emberi fajjal az egész földet. Egy a végső céljuk is: az Isten. Isten gondviselése, tevékeny jósága és üdvözítő terve pedig kiteljed mindenkire... A vallásoktól feleletet várnak az emberek létük megoldatlan rejtélyeire, amelyek most is, mint régen, mélységesen nyugtalanítják a szívet. Mi az ember? Mi értelme és célja van életünknek? Mi a jó, és mi a bűn? Honnét van a szenvedés és mi a célja? Melyik az igazi boldogsághoz vezető út? Mi a halál? Miben áll a halál utáni ítélet és igazságszolgáltatás? Végül pedig, mi az a létünket körülölelő, legvégső, megnevezhetetlen titok, amelyből eredünk és ahová megyünk? A Zsinat emlékeztet arra, hogy „az Egyház semmit nem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent.” Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük annak az igazságnak egy sugara, amely megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti Krisztust, mert hirdetnie kell, hiszen ő „az út, az igazság és az élet”. Az interjúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben. A fajgyűlölet az ember megalázása Az Egyház nem feledheti, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek a közvetítésével kapta, amellyel Isten kimondhatatlan nagy irgalmasságából megkötötte a régi szövetséget. Nem feledheti, hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, amelybe a népek vad olajfájának ágai be vannak oltva... íly nagy tehát a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége. A zsinati nyilatkozat sok zsidó és keresztény tapasztalata alapján született meg. Benne van az én személyes tapasztalatom is, amelyet szülővárosomban szereztem. Mindenekelőtt a wadowicei elemi iskolára emlékszem, ahol az osztálynak legalább egynegyede zsidó volt. Meg kell emlékeznem közülük egyik barátomról, Jerzy Klugerről, akivel barátságom azóta is tart. Élénken él az emlékezetemben a zsidók képe, akik minden szombaton a zsinagógába mentek, amely a gimnázium mögött állt. A két vallásos csoportot, a katolikusokat és a zsidókat, gondolom, az kötötte össze, hogy tudták, ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak. Az imádság nyelvezetében jelentős különbségek vannak, de az imádság a templomban és a zsinagógában jelentős mértékben ugyanarra a szövegre épül. Aztán jött a második világháború a koncentrációs táborokkal és az előre megtervezett népirtással. Elsősorban a zsidó nemzet fiai és lányai estek áldozatul, csak azért, mert zsidók voltak. Aki akkor Lengyelországban élt, szembesülnie kellett ezzel a valósággal, még ha indirekt módon is. Ez volt tehát az én személyes tapasztalatom, amely mindmáig bennem él. Auschwitz, a zsidó nép holokausztjának talán a legbeszédesebb szimbóluma, megmutatja számunkra, milyen végletekig juthat el az a rendszer, melyek a fajgyűlölet és az uralomvágy vezet. Auschwitz ma is figyelmeztet minket arra, hogy az antiszemitizmus nagy bűn az emberiség ellen; hogy minden fajgyűlölet elkerülhetetlenül az emberi méltóság meggyalázásához vezet. Az inteijúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben. Szükségünk van a fiatalok lelkesedésére Milyenek a mai fiatalok? Mondhatnánk, hogy olyanok, mint mindig. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mai fiatalok nem különböznének a tegnapiaktól. A múltban a fiatal generációk a háború, a koncentrációs táborok, az állandó veszély fájdalmas tapasztalatán nevelkedtek. A mai fiatalok egészen más körülmények között nőttek fel: nem hordozzák magukban a II. világháború szörnyű emlékeit. Közülük sokan nem ismerték a kommunizmust, a totalitárius rendszer elleni harcot sem. Szabadságban élnek, amelyet más harcolt ki nekik, s nagy mértékben elfogadják a fogyasztói társadalmat. Mindennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a mai fiatalság elutasítaná a hagyományos értékeket és elhagyná az Egyházat. A nevelők és a lelkipásztorok tapasztalatai azt igazolják, hogy ma is, nem kevésbé, mint tegnap, erre a korra az idealizmus jellemző, csak ma inkább elsősorban kritika formájában jelenik meg, korábban viszont könnyebben kötelezték el magukat. Ebben az életszakaszban az ember, az evangéliumi ifjúhoz hasonlóan, válaszokat keres az alapvető kérdésekre: nem csupán az élet értelmét keresi, hanem konkrét tervet is, hogy elkezdhesse alakítani életét. A fiatalságnak ez a leglényegesebb jellemzője. Minden nevelőnek, szülőnek, de lelkipásztornak is ismernie kell ezt a jellemzőt, s tudnia kell felismerni minden fiúban és lányban. Tovább megyek, szeretnie kell azt, ami a fiatalság lényege. Az ember minden életszakaszában igyekszik érvényesülni, vágyik a szeretetre, de fiatal korában ez még fontosabb. Az érvényesülés vágyát nem úgy kell felfogni, mint bármi feltétel nélküli elfogadását. A fiatalok ezt egyáltalán nem akatják; azt akarják, hogy foglalkozzanak velük, hogy valaki megmondja nekik, mi a jó és mi a rossz. Szükségük van vezetőkre, s azt szeretnék, hogy azok hozzájuk közel álljanak. Szükségünk van a fiatalok lelkesedésére. Szükségünk van arra az életkedvre, ami a fiatalok sajátja: benne rejlik valami abból az eredeti örömből,amely Istenben volt, amikor az embert teremtette. A fiatalok ezt az örömet megtapasztalják magukban. Az öröm mindenütt ugyanaz, de mindig új és eredeti. A fiatalok a maguk módján tudják kifejezni. Az interjúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben. Mi történt a kommunizmus bukása után? Milyen ma Európa vallási helyzete? Néhányan azt gondolták, hogy a kommunizmus bukása után a társadalom minden rétegében ösztönös fordulat következik be a vallás irányába. így történt? Bizonyára nem olyan mértékben, ahogyan ezt néhányan elképzelték. Mégis meg kell állapítanunk, hogy megindult ez a folyamat és különösen Oroszországban. Hogyan? Elsősorban úgy, hogy visszatérnek az ortodox egyház hagyományaihoz és gyakorlatához. Azokban a régiókban, a vallásszabadság visszaállításának köszönhetően, újjáéledt a katolikus Egyház is, amely mindig jelen volt Oroszország lengyel, német, litván lakossága körében, sőt megjelentek a protestáns egyházak, és nagy anyagi tőkével rendelkező nyugati szekták is. A többi országban a valláshoz való visszatérés, vagy az egyház melletti kitartás attól függ, hogy milyen helyzetben volt az Egyház a kommunista uralom alatt, de attól is, hogy milyenek a korábbi hagyományai. Könnyen megérthetjük ezt, ha megnézzük Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, de a többségében ortodox Romániát vagy Bulgáriát is. Ex-Jugoszlávia és a Baltikum országai sajátos problémát jelentenek. Miben áll az Egyház igazi ereje? Keleten és Nyugaton egyaránt és minden időkben a szentek tanúságtétele adja az Egyház erejét, akik Krisztus igazságát magukévá tették, akik ráléptek az Útra - amely Ő maga; akik azt az életet élték, amely Őbelőle fakad a Szentlélek által. Az Egyházban sohasem hiányoztak a szentek, sem Keleten, sem Nyugaton. Századunkban a szentek főképpen mártírok voltak. Számuk növekedéséhez nagyban hozzájárultak a totalitárius rendszerek, amelyek a XX. század közepén uralták Európát. A koncentrációs táborok, a haláltáborok, amelyek többek között a zsidó holokausztot hozták létre,számos katolikus, ortodox, de protestáns szentet is adtak nekünk. Igazi mártírok voltak. Mártírhalálukkal bizoA pápa egy kisgyermekkel fotó: feb nyitották Krisztus megváltó erejét (lásd Kol 1,24), s ugyanakkor hozzájárultak egy új világ, az új Európa és az új civilizáció alapjainak lerakásához. Az interjúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben. Az abortusz nem választás joga A megfogant, ám meg nem született gyermek kérdése kényes, de világos probléma. A terhesség megszakításának a törvényesítése nem más, mint hogy a felnőttek a törvény segítségével felhatalmazzák magukat arra, hogy megfosz- szanak egy olyan embert az élettől, aki nem tud védekezni. Nehéz ennél igazságtalanabb helyzetre gondolni, s valóban nehéz itt zaklatásról beszélni, ugyanis minden becsületes lelkiismeret alapvető parancsa forog kockán: minden ártatlan és védtelen emberi lény élethez való jogának a védelme. Ezt a kérdést gyakran úgy fogják fel, mint a nő szabad választási jogát az életről, amelyet magában hordoz: a nőnek biztosítani kellene a jogot, hogy választhasson, életet ad a megfogant gyermeknek, avagy megvonja tőle az életet. Mindenki láthatja, hogy ez csupán egy látszólagos alternatíva. Nem beszélhetünk választási jogról, amikor nyilvánvaló a morális rossz, amikor egyszerűen arról a parancsról van szó, hogy Ne ölj!. Kötelességem beismerni, hogy ezen a téren igazi emberi tragédiákat látunk. Sokszor a nő áldozatul esik a férfi egoizmusának, vagyis az új élet létrehozásában részes férfi nem vállalja az ezzel járó felelősséget, hanem a nőre hárítja, mintha a nő lenne az egyedüli „bűnös”. Amikor a nőnek a legnagyobb szüksége van a férfi támaszára, a férfi cinikus egoistaként viselkedik, aki kihasználja a nő gyöngesé- gét és szeretetét, de nem vállalja felelős kötelességét lettéért. Ezeket a problémákat nemcsak a gyóntatószékekből, hanem az egész világ bíróságairól is ismerjük, s ma egyre többször találkozunk velük a kiskorúak bíróságain. Határozottan elutasítom tehát a „választási jog” formuláját, s bátran ki kell állnunk a „nő jogaiért” formula bevezetése mellett, azért, hogy a választás valóban a nő érx dekében történjen. (Az inteijúkötet a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg 1995-ben.) Káplán az apostoli lovon — Az első éjféli misém So- mogyapátiban volt — mondta Pázmány Lajos, a kaposvári Szent Imre templom plébánosa, akit ötvennégy éve szenteltek pappá. — 1941 szeptemberében kerültem Német- ladra. Szenteste a plébánosom egy karácsonyfát és egy kucsmát hozott be káplán szobámba. Azt mondta: irány Somogyapáti, ott tartsam meg az éjféli misét. Aztán befogtuk Rigót, a plébánián lévő apostoli lovat. Abban az időben lóháton vagy kocsin közlekedtünk. Soha nem jártam azon a vidéken, de azt mondták, Rigó tudja, hogy merre kell menni. Én csak üljek fel a bakra, és ne térjek le az útról! A bújkáló holdas éjszakán a ló valóban elvitt a somogyapáti templom elé. Érdekes volt átélni azt a magányt, ahogy ketten baktattunk az ismeretlen faluba, ismeretlen emberek közé. Eszembe jutott a betlehemi szálláskereső szent család. Bekanyarodtunk a tanítólakhoz, megtartottam az éjféli misét, reggel a pásztormisét, és másnap visszafelé Patosfán 10 órakor álltam oltár elé. A másik emlékezetes karácsonyom Akán volt. 1958-ban kiebrudaltak Zalaszabarból, mert túl lelkiismeretesen végeztem a munkámat. Az egyházmegye legtávolabbi pontjára helyeztek plébánosnak. Ez egy ötszáz lelkes, német falu volt, de a lakosság felét már kitelepítették. Helyettük ipoly- sági magyarokat hoztak. Megszerveztem egy vegyeskart, a lányok a magas fenyőfáról szedték a tobozokat, amelyeket bearanyoztak. Ezekkel díszítettük a templomi fenyőket. Tóth Jóskával villanyt szereltünk a fákra. Akkor nem voltak szép, díszes égők. Én vettem jó pár zseblámpaizzót, ő meg szerzett bányászdrótot, — ezzel robbantottak a föld alatt — és hozzáfogtunk a sorozat fabrikálásához. Mire felraktuk volna, a cinezés leszakadt, ám az éjféli misén már ragyogott az oltár. — Hogy éli meg egy pap a karácsonyt? — Nekem ugyanazt jelenti minden advent, minden karácsony, mint régen. Úgy vagyok vele, mint ahogy Kosztolányi volt, aki Harsányi Lajosnak, költőtársának jegyezte meg egyszer: nem is tudjátok, milyen szép a ti vallásotok. Azt mondjátok, hogy egységes, szent, apostoli, meg általános. Azt még hozzá kell tenni, hogy szép is! Novemberben kiviszitek az embereket a temetőkbe, aztán a sötét téli napokon reggelente kivilágítjátok a templomokat, és felhangzik a népek ajkán a csodálatos ének: Ó fényességes, szép hajnal. Majd jön az Advent, a várakozás ideje, később pedig a nagy fényesség. Ragyogó, éjféli misés éjszaka köszönt a világra. — Beszédeiben gyakran idézi a magyar és a világirodalom klasszikusait. — Egy író, egy költő jobban ki tudja fejezni azokat a gondolatokat, amelyek bennem is megfogalmazódtak. Ezért építem bele szentbeszédeimbe az idézeteket. Tóth Tihamér az egyetemi templom szónoka, későbbi püspök volt a mesterem. Ötödéves koromban minden próbaprédikációmon részt vett. Azt mondta: amikor készül a beszédeire, akkor a hívő gondjaira igyekszik megoldást keresni, s nem baj az, ha a Biblián kívül segítségül hívja a verset vagy a prózát. — Van-e aktualitása az idei karácsonynak? — A világ problémáira a karácsony hoz választ. Ismerek egy történelem tanárnőt, aki sírva fakadt, amikor jött a változás, hogy neki a marxizmus helyett mást kell tanítani. A leendő papok közül is sokan tanultak hasonló szellemű gimnáziumban, ahol lelkiismeretességre, munka iránti alázatra nemigen nevelték őket. — Sok ember próbál megváltozni. Változnak-e a papok? — Próbálnak. Vannak, akik nagyon meg akarnak változni, és akadnak, akik nem. Pedig a papság szemléletére is ráférne a változás. Nemrég adtam tanácsot egy ifjú teológiai tanárnak, aki lelkigyakorlatot tartott a kispapoknak. Azt mondtam neki: beszélj arról, hogy mit jelent az egyház. Az egyház ugyanis nem csak a papokat jelenti. A Szent Imre templom mindig a fiatalok temploma volt. Ahogy nőtt az igény a gitáros énekek után, vettem egy gitárt, mert láttam: ez kell. Azt olvastam a Bibliában, hogy a jó házigazda a kamrájából régit és újat is hoz elő. Én is így tettem. Az idősebbek kapják a régit, az orgonán felcsendülő szenténekeket, a fiatalok pedig az újat: a gitárszót. Lőrincz Sándor
