Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-22 / 300. szám
1995. december 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 11 Szőke, kékszemű lány száriban...? Indiába misszióban Fekete Bernadett húsz éves szántódi lány, életvidám, szőke és kék szemű, azt mondta Indiába utazik misszióba. Megkapta a kolera elleni védőoltást. Megkérdezték tőle: tudja-e, hogy Indiába mekkora a nyomor? Tudja-e, hogy az emberek az utcán születnek s ott is halnak meg? Pestis, kolera, malária veszélyezteti. Csak mosolygott és azt mondta: nem fél. A pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetem szociálpolitika-szociális munkás szakos másodéves hallgatója nem akar második Teréz anya lenni. Példaképe Jézus, aki — szerinte — fantasztikus szociális munkás volt. Fekete Bernadettet a Lufthansa gépe repítette Bombay- ba, ahol a Holy Spirit Hospital szülészetén segíti a kis indiaiak világrajövetelét. Jótékony- sági bálokra jár és már sok barátot szerzett magának. A szárit azonban még nem öltött föl, mert „egy szőke, kék szemű lány száriban. Elhinnék-e, hogy közülük való vagyok?” — Sokáig úgy volt, hogy a Fülöp szigetekre megyek — mondta. — Ausztriában egy előképzésen adódott a lehetőség arra, hogy Indiát válasz- szam. Álmodozó vagyok. Semmiképpen sem elégített volna ki, ha ezt az egzotikus, lángoló országot csak turistaként nyargalom végig és csak a történelmén keresztül ismerem meg. Az embereken keresztül kell megismerni a kultúrákat. Miután némileg csalódtam az egyetemben, úgy gondoltam, szakítok egy évet nyelvtanulásra. Hasznosat akartam csinálni, különlegeset, izgalmasat. így jött a misszió. India, a nyomor gyomra. Ott a helyem! Na, és a kalandvágy... „Hugi” — így szólították csak Bernadettet a Máltai Szeretetszolgálat siófoki csoportjában. — Viszonylagos anyagi jólétben, „kalitkában” nőtt fel. — Aki szociálpolitikával akar foglalkozni, annak alapvető, hogy körültekintsen a világban. Balás Béla kaposvári megyéspüspök is lekapott a lábamról: azt vetette a szememre, hogy hűtlen leszek a hazámhoz, ha elmegyek akár egy fél évre is. Mereven elzárkózott az anyagi, de még az erkölcsi segítségről is. Ezen a misszión sok minden múlik. A küldetésem Istentől való, hogy megtaláljam önmagamat, hogy megtaláljam az embereket és hogy megtaláljam Istent az Fekete Bernadett: - Szüleim elnézik a hóbortjaimat FOTÓ: LANG RÓBERT emberekben... Mások megvetnek, amiért nem itthon csinálom azt, amiért kimegyek. Egy azonban mindegyikükben közös: egy oldalról nézik a dolgokat: önzetlenség, haszonlesés, nagyravágyás, hűtlenség... — mondogatják. Missionar Aufzeit, azaz időleges misszionáriusok. így nevezik azt a római központú rendet, amely diákokat küld a harmadik világba saját rendjükhöz, hogy megismerjék az ottani életet. A Pápai Missziós Művek magyarországi vezetőjének segítségével vette föl velük a kapcsolatot. Az első misszionárius Kelet-Európá- ból. Indulás előtt két hetet Ausztriában, két hetet Hollandiában töltötte egy kolostorban. — Az, hogy mindez összejött annak köszönhető, hogy mindig csodálatos emberekkel hozott össze a sors. A Pápai Missziós Művek igazgatóján kívül Varga István siófoki magánvállalkozó és lánya támogatta. Kovács Lajos siófoki plébános, ugyancsak segítette a kijutásomat. Egy osztrák lány megtudta, hogy anyagi problémáim vannak, gyűjtést szervezett és telefonált: érkezik a számlámra egy kis meglepetés. Tizenegyezer schilling volt. — Érdekel a szerzetesi élet — mondja. — És most együtt élek velük. Fantasztikus lesz. Nemcsak hatalmas próba, hanem megtiszteltetés, sőt kísértés is. Mert az én emberközpontú hitem — úgy érzem — túl kevés ahhoz, hogy belépjek közéjük. Várnai Ágnes Kép, költészet, katedra Csengő sem kell, mégis pontosan, minden helyet elfoglalva, figyelemmel várja a diáknép este hatkor az akár rendhagyónak is mondható „óra” kezdetét. A kaposvári kollégium terme már önálló nevet is kapott: Gyergyai Galéria. Méltóan az intézmény névadójához. A képeket költő méltatja, aztán a gyakorlott tanár biztonságával, tárgyilagosan s- mégis érdekesen ad számot saját poé- ziséről. Szirmayné Bayer Erzsébet kiállításának vemiszázsa Szirmay Endre szerzői estjével folytatódik. A tekintetek képeken állapodhatnak meg, miközben a figyelem versről versre vándorol. Akár az életben, most is harmonikus a művészházaspár bemutatkozása. Mert az idézett Szimonídész szerint a képben a költészet folytatódik, és viszont. A csendéleteket, tájképeket, portrékat, életképeket hosszú évtizedek bő terméséből válogatták, a verseket szintúgy. Emberségről, magyarságról, történelemről, a népköltészetről, kortársakról, generációkról szólnak. Vagy azokkal és azoknak inkább. Kép és költészet a főiskolai katedra, a műterem és az íróasztal „háromszögében” kettejüknél is külön kiteljesedett, önarcú, termő világ. Mégis, túl a hetvenen, a ma is eleven szellemiség mutat va- lafni közöset. Olyan rokonvonást, amely hasonló irányt szab ecsetnek, rímnek-ritmusnak. Biztos mesterfokon kezeli, fegyelmezi a formát hogy színekben, szavakban hiteles erővel, szelíd következetességgel tükröződjék az emberség a művészetben. Talán e közösen vállalt azonosságra is illő az antik dialektikus mondása: „Az út le és fel - ugyanaz. ” Annyi bizonyos, a művészházaspár bemutatkozását friss, diákos taps köszönte meg. S ennek legalább annyira örült Borsos Lajos, mint az ünnepeltek. A Gyergyai Galériának az ő nevelőtanári szándéka és szorgalma adott nevet és profdt, a képzőművészetet, irodalmat honossá téve a kollégiumban, s mindenekelőtt a kortárs somogyiakat. A különböző kaposvári középiskolák diákjaiból rendre kialakul, állandósul itt egy művészetszerető csoport, van aki innen kapott indítást a pályára, s vannak akik hűségesen visszajárnak tárlatnézőbe. Nem kell külön noszogatás: mozgósít a plakát, rajta a rajzzal, mert ez is hagyomány már. 1979-ben Csikós Nagy Márton nyitotta a sort, amelyből méltatlan lenne most kiemelni, találomra rangsorolva 'neveket. Annyi bizonyos, hogy volt akinek az első találkozást kínálta a publikummal, volt akinek a sokadikat, de szívesen vállalta. S nyitott a galéria is, mert a kollégisták mellett gyakran jönnek a Damjanich utcából, sőt a közelebbi, távolabbi környékről is művészetszerető kaposváriak. Mint most is, a művészházaspár bemutatkozására, amely éppen a kilencvenedik tárlatnyitó volt. T. T. A festmény legyen a szem ünnepe Aki meglesi a gépek Hetvenen túl, ráadásul ha botra támaszkodik az ember, nagy feladat legyalogolni a belvárosi ház legfelső emeletéről, a műterem égbenéző ablaka alól. Ungvári Károly mégis rendre nekivág, mert alig van tárlatnyitó nélküle Kaposváron. Jó szívvel, csendes figyelemmel álldogál, diskurál a jóval fiatalabb pályatársak képei előtt is és jó látni azt, hogy jónéhányan vannak akik ezt viszonozzák. Mint legutóbb a megyeházán. S erre elegendő alkalom nyílik. Ha Ungvári Károly annyi képet adott volna el mostanában ahány kiállítása volt, jóval tehetősebb ember lehetne. Ám tehe- tősség és tehetség nem mindig jár együtt, mégsem boldogtalan, mert öreges bölcsességgel azt tartja: az a jó, hogy embernek született az ember, megtapasztalhatja, hogy az élet csodálatos ajándék, csak lenne elég egészség, s a keveset ami összejön, ne fenyegetnék mindenféle adóval... Ha níjgy vagyonnal nem is, rajzolni, festeni tudással megajándékozta az élet. Igaz, az ajándék kezdetben is kétféle volt már. A szegénysorsú kaposi kisdiák fél tízórait kapott a donneri iskolában társaitól az átvállalt rajzleckéért, aztán pedig kiadós verést a zselickislaki gazdától, mert miféle szolgagyerek az, aki mellől elbitangol a jószág, miközben őkelme firkálgat és olvasgat mindenfélét. így a gépeknél keresett menedéket, érdekelte mindenféle masina, a Ungvári Károly a műtermében FOTÓ: TÖRÖK ANETT rajzos kedv jól váltott át a szerkezetek vizsgálatába, különösen a motorok izgatták, s legfőképpen az autók. Gépkocsivezető lett a kenyérkereső foglalkozása, s ezt ma is nagy adománynak tartja. A sofőr vitte magával a rajzmappát, miközben fuvarozott magánvállalkozónál, az amerikaiak fogságában, s a háború után a megyei kórháznál majd harminc évig. Ügy intézte útjait, hogy jusson idő megállásra, felskiccelni egy tájképet, vagy amíg rakodtak, elkészíteni egy portrévázlatot. Egy raktáros jóindulatának köszönheti, hogy- bekerült a Balázs János körbe. Jó esélye lett volna, hogy a „fényes szelek” őt is röptessék, 1949-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára de nem sokra rá behívták katonának. Maradt tehát hivatalos végzettségnek a hat elemi meg a két ismétlő, plusz egy papír az autószerelő tanfolyamról. Ám nemcsak maradt, erősödött a nyughatatlan érdeklődés, amely képtárakat járatott vele, könyvtárakban búvárkodott, évtizedekre szóló magánprogram...így lehet, hogy a munkáit ma méltató műtörténész két fő korszakról beszél, a kezdő periódusról, amely az úgynevezett kései nagybányai iskolához köti, s a hatvanas évektől a portrék, tájképek után egy másik periódus, amely konstruktivistának nevezhető. Egyébként 1963 óta, amióta tagja a Képzőművészeti Alapnak megilleti a festőművész titulus, ám, hogy a festészetnek szentelje mindennapjait, az csak a nyugdíjba vonulással jött el. Dehát mi is ez a konstruktivizmus? Ungvári Károly nem álmát szeret „izmusozni”, inkább azt lehet mondani , hogy kétszeresen is szerencsés ember. Egyszer azért, mert jó harminc éve egy színes tuskészletet kapott ajándékba, s a technika, a csurgó festék új lehetőséget kínált, másrészt azért, mert ezzel olyan friss, színgazdag képi világot teremtett, melyről biztosan, té- veszthetetlenül rá lehet ismemi. Ungvári Károly hümmüg, mondván ez éppen nem baj, mert Rippl is azt mondta, hogy a festmény legyen a szem ünnepe. 'Ungvári Károly vallja: a színek, formák, alakzatok mozaikja mögött, van valóság, amire rá lehet csodálkozni. Mint rácsodálkozott nemrégiben a töröcs- kei tetőn egy öreg vetőgépre és megsajnálta. Lerajzolta, aztán többször is, míg megszületett Az öreg vetőgép álma. Jellemzően és meghökkentően. Egy fekete kormánykerék sziluettje, szerteágazó csövek, mintha a régi masina az egész földkerekséget szeretné teleszómi maggal. Ungvári Károly nem titkolja: kemény küzdelem egy ilyen kép, sokszor kell farkasszemet nézni a vázlattal... A sarokból elővesz egy festményt rajta egy karácsonyfa, szépen feldíszítve. Nem, ez még nincs kész. Rajta van már minden, talán túl sok is, mondja, csak még az hiányzik amitől karácsony, a karácsony. Az ünnep. Évek óta feladat, izgatja, majd vár vele. Hogy igazi legyen! Igen, lehet, hogy az idén talán sikerül befejezni. Tröszt Tibor Ibolyák Juhos Marikának A száz éves mozi tiszteletére megjelent a képernyőn Góz Jóska, akivel először a 40-es évek végén (vagy az 50-es évek elején?) találkoztam Sövényházon, a Husz-kocsma nagyterméből kialakított „filmszínházban”. Ugyanott láttam a Támadás 6.25-kor, A sztálingrádi csata, a Berlin eleste,' a Kalinyin, a sas és még sok más úgynevezett „harcos” filmalkotást, amelyekért gyermektársaimmal oly annyira lelkesedtünk, hogy fából eszkábált dobtáros géppisztolyokkal el is játszottuk a legizgalmasabb jeleneteket. Mégis a Talpalatnyi föld Góz Jóskája maradt meg bennem eleven hősként a rengeteg filmbéli figura közül, pedig neki nem volt géppisztolya, csak ásója, kapája és lapátja. A film búcsúzó pillanatát — amelyben a megbilincselt Góz Jóska hirtelen a jegenyék fölé, a felhőkig magasodik — épen hordoztam, hordozom magamban a fiatal — a forgatás előtt nem rég még parasztfiú -— Szirtes Ádám arcával. (Évtizedek múltán Győrött, amikor a kedves Rába-parti vendéglőben átütött a hangja a „bokszokon”, megtorpant bennem a szó és sokáig nem nyúltam a poharamhoz.) Persze, a Szirtes által öröklétbe sugározóan megformált Góz Jóska — Piros-Góz :— lelke az író Szabó Pálé, aki úgy szerette Kiss Etelkáját, hogy szinte minden női alakjában, így a Talpalatnyi föld Juhos Marikájában is újra- és újrateremtette az ő szivárványos lényét. „Etelka... ott vagy a szívem dobbanásában, így tehát minden betűmben, hiszen Te vagy minden írás édessége...” Vajon még biciklizik-e néha?, villant át rajtam, amikor több, mint 30 éve megpillantottam szálas termetét, ősz tarkóját. A büfépult előtt állt, háttal a bejáratnak, nagy csontos kezével a nadrágzsebében kotorászott, éppen fizetni készült. Pali bácsi, íme egy fiatal győri írók, szólalt meg kísérőm (aki 5-6 évvel idősebb „fiatal író” volt, s Szabó Pál „stábjához” tartozott), ő is velünk jön Hédervárra, az író-olvasó találkozóra. „Örvendek, öcsém, Szabó Pál vagyok”, nyújtotta a kezét, s úgy tetszett, a rengeteg redő külön-külön mosolyog bajuszos, szemüveges arcán, magas, meredek homlokán. Öltönyt, nyakkendőt viselt, kigombolt zakója alatt jó erős nadrágszíj feszült. Hetven felé járt, én húsz körül, s tudtam: születésem előtt kilenc évvel jelent meg első regénye, az Emberek című, 37 éves korában. S a biharugrai kőműves legény, akit csaknem sírba vitt a bank, annyi pénzt kapott a könyvéért, hogy 40 borjas tehenet vehetett volna rajta. Tudtam, hogy a regény megjelentetését Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza és Tildy Zoltán segítette, s a legszebb — szinte rajongó —- kritikát Móricz Zsigmond írta róla. Akár fölmondhattam volna neki az Emberek első mondatát, eminens irodalmáije- löltként: „Szomorú falevélhullák özö- nén keresztül gázolt le a faluba az ősz a váradi hegyekből...” Várad... Ady Endre... Mesebeli János..., aki a világháború pergőtüzében a Karszton, a Piavénái zsoltároslelkű édesanyja hívó szavát hallja... Ott állt előttem a magyar irodalom hat elemis áldott kőműves legénye, háromholdas kisgazdája, akit a legjobb kezű építőnek ismertek el a szülőföldjén, s a nép emlékezete följegyezte róla, hogy egy szegény ismerősének három nap alatt „húzta föl” a házát kellő „kalákái” segédlettel, s a portáján, kis földjén paradicsomkertet teremtett. És mindig, ha a lelkiismerete azt parancsolta, hogy egy időre ki kell vonulnia a közéletből, szinte egyik napról a másikra ott hagyta Budapestet, hazaköltözött a szülői házba, amelyet még szépapja vásárolt egy bizonyos Öreg Tóth Mihálytól a 18. század utolsó évtizedében; szőlőt, barackfát ültetett, s egy kis akácost is varázsolt a homokra, amelyet Kiss Etelka teleültetett ibolyával. Közben, természetesen megírta az őt körülvevő világot: tájat, embereket; ugrai magányában „hozta tető alá” például legnagyobb művét, a Lakodalom, Bölcső, Keresztelő trilógiát: a Talpalatnyi földet. Pedig nyughatatlan természettel áldotta meg a teremtő: legendás kerékpárjával keresztül-kasul járta az országot, 70-80 kilométert is könnyedén megtett, ha eszébe jutott egy jó barátja, akit régen látott már. Mindezt a kézfogás pillanata idézte meg, s szinte hihetetlennek tetszett, hogy valóban ő az, akitől és akiről oly sokat olvastam. A büfé előtt egy szép szürke Volga állt, a volánnál sofőr (a legendás bicikli feltehetően az ugrai- ház kamrájában pihent). Mit mondhatnék még... A héderváriak valóságos népünnepélyt rendeztek a tiszteletére: a legjobb főzőasszonyok készítették az ebédet, s jóféle rizling csörgött a poharunkba. Az író-olvasó találkozó után pedig egy-egy nagy csokor ibolyát kaptunk v^lameny- nyien. Azóta sem láttam arinyi ibolyát. (Most, amikor északi szél táncoltatja ablakom alatt az orgonabokrot és szomorú árnyék hajol az asztalomra, vidám színekkel vígasztal a hajdani hédervári tavasz.) Végül: az ősztarkójú, ráncosarcú Góz Jóska beült a Volgába, és vitte az ibolyát Juhos Marikának. Szapudi András
