Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-22 / 300. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 1995. december 23., szombat Kiss Ildikó - Máriaként FOTÓ: TÖRÖK ANETT „Szerelem, gyere hát, gyere változtass át! Repülök, zuhanok...” Mária ifjúsága Az év egyik kiemelkedő eseménye volt a kaposvári Katolikus, Gimnázium tanulóinak bemutatója a Mária evangéliuma. Nemcsak Tolcsvay László zeneszerző, Müller Péter, a szövegek írója is elismerően szólt az adaptációról. Máriát Kiss Ildikó játszotta. Gyönyörű szopránját kazetta is őrzi. A rockopera talán legszebb dala, a Mária ifjúsága került rá. Az Ifjú Zenebarátok Köre egy önálló kazettát is meg akar jelentetni, amelyen Schubert és Gounod Ave Mariája és Brahms Bölcsődala is felcsendül Kiss Ildikó előadásában. A gimnazisták Somogybán ötször mutatták be a rockoperát, de Glindé- •'ben és Lüneburgban is bemutatkoztak a legszebb részletekkel. A szereplők közül többen tervezik, hogy újra fellépnek a Mária evangéliumával. Kiss Ildikó úgy véli: bár minden rezdülésével Mária akart lenni, játékán még van mit javítani. — Ez a szerep megtanított arra, hogy nem elég megmutatni azt, ami bennünk van. Én a vágyaimat is beleépítettem Máriába. Ez a csillagszemű, fekete hajú lány Nagyberkiben él szüleivel és öccsével. A gimnázium után a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, de nem vették fel. Már letett arról, hogy színész lesz. Énektanára, Veréb Judit arra biztatja: próbálja meg a Zeneakadémiát. Jelenleg a kaposvári tanítóképző első éves hallgatója. — Szegényes környezetben nőttem fel. Édesapám temetőgondozó, édesanyám háztartásbeli. Mindkettőjüknek jó a hangja. Én azonban kiskoromtól fogva magamtól énekeltem. Édesanyám intézetben nőtt fel. Nem ismeri a cigánykultúrát, a nyelvet, hagyományokat, de haján és a bőrén látszik, hogy cigány. Ezért nem akarta megnézni a rockoperát. Aztán mégis beült a nézőtérre és nagyon meghatotta a játékunk. Büszke rám; akinek tehette, elújságolta, hogy én játszom Máriát... A katolikus gimnáziumba azért jelentkeztem, mert szerzetes szerettem volna lenni. Két év után szerelmes lettem, s ez egy kicsit megingatott. Felbomlott bennem az addigi harmónia. Ez a fiú volt az első, akin éreztem: feltétel nélkül szeret. Én mégis elküldtem... Kiss Ildikó a félévi vizsgáira készül és gyakran töpreng a jövőjéről: — Félek, hogy nem igazán leszek boldog éppen a származásom miatt. Nem tartom cigánynak sem édesanyámat, sem magamat, mégis van bennem kisebbségi érzés. Ezért szeretek mindig a háttérben maradni. Talán sikerül bejutnom a Zeneakadémiára... A tanulást — pihentetőül — néha megszakítja. Énekel. Az új kazetta anyagát gyakorolja, de kedvencét, a Mária ifjúságát is énekli-dúdolja: Szerelem, gyere hát, gyere, változtass át! Repülök, zuhanok, remegés, mámor, izzó kút engem vár... Lőrincz Sándor Advent utolján A hópelyhek, mint a szakadt tollpihék a huzatban kavarogtak oly sűrűn, mint tavaszi zápor a szélben, mikor alig lehet kinyitani a szemet. Most a hideg metszette borostás arcát, a langyos meleg és fűszeres illatok helyett, kesernyés füst szagát érezte, mélyen megült tüdejében, s felfelé kúszva torkát szorította. De az is lehet, hogy nem a füst tette, hanem a feltóduló emlékek. A színes utca árja idegen. Mindenütt girlandok, füzérek, csillogás, siető emberek, s mellettük a bámészok, vakító kirakatok. Csomagok, tülekedés, és a gépzene ütemes lüktetése. Úgy illett a plakátos, karácsonyt hirdető idillbe, mint lakkcipő 1 mellé a mankó, otrombán hatott. Mit keres itt, öregen és félvakon, szívében beton s lassan morzsolódva az apró kavicsok kocódva áramlottak ereiben. Ézsiás összébb húzta vedlett kabátját, az ázott posztó szaga és a nedvesség körbe vonta didergő testét, mint furcsa aura, csak ő tudta, mily mélységek léteznek alatta. Bakancsának vásott sarka s papírvékony talpa meg-megcsúszott a síkos latyakban. A tegnapi kiszáradt só, mint groteszk glória koszo- rúzta a lábbelit, melyről sosem tudta melyik nap hová viszi. Megállt a fényes üvegportálnál és kissé oldalról nézte a kirakatot. Arany ékszerek és kristályok szikráztak bent, s felettük a lila fényt vibráló neon néha kialudt és újra gyúlt, mintha a pompát s gazdagságot óvná a pillantásoktól. S a fehér ebonit lapocskákon a számok, mint szemérmetlen perszónák, gömbölyödtek. Neki pár forint kucorgott zsebében, a vékony tárcában gondosan összetűrve, s már azt sem érezte, amikor cipője átnedvesedett. Hisz ez volt a természetes állapot, miként az éhségről is leszokott, mert vannak dolgok, amik megváltoztathatatlanok. Tudta, amint megszólalnak a harangok, vége lesz ennek a tülekedésnek. Délutánra megy mindenki haza, az utcák kihalnak. Hisz ma advent vége, karácsony este van. A keserűség, mint rossz gyomornál az epe, elöntötte és érezte, hogy reszket feje, mintha akarata ellenére helyeselne egy olyan világra, amiben neki nincs helye. Megfordult. Arcát felemelte, a hópihék rátelepedtek, ugyan úgy mint a nercbundás hölgynek, kinek ujján szikrázott a brill, miközben homlokából haját kitörölte. S ekkor, a furcsa fénytörésben meglátta a tornyot és rajta a keresztet. Úgy tűnt fel, mint álomhajó a ködben, s a templom ablakaiban a színes meleg fények. Elindult. Lassan lépkedett, és a díszbokrok a téren bólogattak, miközben levetették hósúlyukat, puffantak a járdaszegélyen. Cinke röppent az ágak közé, felborzolta tollát. Begye sárgán dagadt s gombszemével Ézsiást kutatta, ki egy pillanatra megállt és tekintetük összeakadt. A kismadár ma elsőként figyelt rá, és ő csak bólintott, miközben indult tovább. Lépte tompán kongó. A hűvös templomhajó végében az apszis íve idézi a fenséges végtelent. A tabemákulum arany páros ajtaja, rajta a reppenő angyalszárnyak domborulata, a remegő gyertyafényben kitárulkozni készek, befogadni a megtört lelkeket. / E zsiás térdre ereszkedett. Öklét melléhez érintette, s alig hallhatóan rebegte. — Szentséges Atyám, ne hagy el végleg engemet. Kezed súlyát érzem és nem lázadok ellene. Egyedül maradtam, tudom... megérdemlem... Aztán felállt. A templom üres volt és csendes, csak kívülről szűrődtek be néha agresszív motorhangok. Az oldalkápolnában a padok árván fürödtek az ólomüvegű ablakon beszűrődő szürkeségben. Előttük Betlehem, a kis márványoltár dobogóján, színétvesztett szőnyegen. Az első pádhoz ment. Nyögve-ereszkedve beült, és amint lábát az alacsony zsámolyra tette, érezte, hogy sajog és a poros deszkán lucskos nyomot hagyott. Miként előtte a lapka, mi a kegyúr nevét hordozhatta egykoron, a kiváltságot, hogy oda ülni ő a kiválasztott. Mostanra már csak az elmosódott, sárgás folt mutatja helyét a pádon. A kecskelábú jászolban a kisded, archaikus mosolyú baba, fehér csipkés ujjú ingén szalmaszálak sárgállottak. S mint egy murillo-angyalka, dundi karjait feléje nyújtotta. A jászol mellett lent a törpe Gáspár, Menyhért, Boldizsár és egy árva szamár, melynek piros festett nyerge megrepedett. S mind ezek felett egy ezüst papírral betekert boton, a csóva végén a Dávid-csillag, a betlehemi jel. — Tömjén, olaj és mirha, bár elkerülhettek volna Uram — rebegte Ézsiás. — A szent sírt idézik, s nekem a reményt, hogy valóban megszülettél az efraták földjén... Fejét összekulcsolt kezére hajtotta, s hallotta a furulyaszót, a távoli zenét, repedezett pillái alól sós ízű nedvesség szivárgott. A nagy szobában középen ragyogott a mennyezetig érő karácsonyfa. A szivárvány- színű üveggömbök tükrözték az aprócska lángokat, és a csillagszórók, sziporkáik hegyes szikrák, sercegve égtek. Az angyalhajak gyűrűs fonata átölelte a staniolba csomagolt vágott papírvégű cukrokat, habcsókokat. Színes perga- mentből nyomott, mosolygós szárnya^ arcokat. S fent a csúcson a dísz, mint főn furcsa korona, lapos korong, egy díszes kotasz foglalta magába a könyöklő angyalokat. Körötte álltak a holtak és élők, akik számára elmúltak. Az idő kereke visszaszaladt, és ő azon erőlködött, hogy megakassza. Megtartani, mint szélben hánykolódó hajót, elkerülni a zátonyokat s nem meghallani szirén hangokat. Aztán a havas táj. Fent szikrázott a nap, a szán szaladt s talpa alatt ropogott, csikorgott a fehér végtelen takaró. A lovak patái huppantak, prüszkölésük fehér pamacsa ráfagyott fekete, széles orrlikaikra. Térdén pokróc, lába alatt meleg tégla, s hátul a bőrüléses szánban vidáman kacagtak. Járt kézről kézre a gőzölgő kulacs, fűszeres bor édes zamata csorrant állára. Előttük a bozótból róka szaladt, bozontos farkával seperte a havat, esetlenül ugrálva menekült. Ő a puska után nyúlt, de egy könnyű kéz rebbent s rátelepedett öklére. A szempár türkize beleragyogott, mélyen a leikébe, és ő a fegyvert elengedte. Nem a dörrenés, hanem a csengő hangja kísérte a vadat. Árokszélről nyúl ugrott és mostmár együtt szaladt, a rókával, a közeli erdő biztonságába. S ő nevetett, megeresztette a gyeplőt. A szánnád végén billegő kis harang, ütemesen zengte az adventi békességet. Zörrenésre nyitotta ki szemét. Látta, hogy mellette a padban egy fiúcska könyököl a támlára. Fekete haja csapzott, nyakába nőtt, ökle szélfútta barna, amint állát feltámasztotta. Kabátja nagy, mástól levetett, ormótlan zsebekkel. Lába az ülőke alatt kalimpált, harisnyája leffenve kilógott, s valami dalocskát zümmögött. Szemét közben nem vette le a jászolról, s a mellette álló fenyőfáról, amin ezüst girland, aprócska elektromos fények, s pár szaloncukor voltak. Ézsiás felegyenesedett. Épp indulni akart, amikor a fiúcska megszólalt. — Kisisten, hát melletted sincsenek anyád, apád... Valóban, ekkor fogta fel Ézsiás, hogy Mária és József, mint ahogy szokott máskor a Szentcsalád, itt nincs, csak a három király és a szamár. — Árva vagy te is — folytatta a fiúcska —, de legalább neked van egy karácsonyfád... — Hát neked? — szólt rá Ézsiás. A kisfiú ránézett, és meglátta szemében a melegséget. A gyerek megvonta a vállát. — Nekem? Nem hiszem — felelte, aztán újra a karácsonyfát nézte. — Nagyanyám már öreg, felkelni is alig tud. Nekem nem vesz senki se... Ézsiás ekkor úgy látta, hogy a jászolban a kisded mintha intene. S tudta, hogy fel kell állnia. Nyikorgott a pad, amint rátámaszkodott, a templom üres volt. L assan lépett fel a dobogóra, vizes talpra nyomot hagyott a fakult szőnyegen, amint a karácsonyfához ment. Leakasztott egy szaloncukrot, aztán zsebébe nyúlt, s a lapos tárca után kutatott. — Jer ide — mondta. A kisfiú csillogó szemmel lépett elé. Kérő tenyerébe tette a lopott szaloncukrot, és az utolsó bankót, ami tárcájába volt. S ekkor megzendültek a harangok, és Ézsiás tudta, most indulnak az emberek haza, ki- . nek van, boldog otthonukba. Ujkéry Csaba Szirmay Endre versei Öregember karácsonya Az öregember karácsonyfája csak zúzmarás emlék az évek asztalán testvéri mosoly, anyai melegség lobog az idő-kopasztotta fán hitek csengője, vágyak gyertyafénye csilingel, röpdös havas erdők alatt reszkető, tört hangok dünnyögő szavára múltja egén átszáll egy angyalcsapat esendő sorsának messiási álmán betlehemi csillag sápadt fénye ég megkoptak a múlt díszes fenyőfái és békét ringat az ezüst messzeség. 95. december Új örömöt ígér A múlt örvényein kusza képe között már nincsenek épek mind szakadt, elmosódott, törött kíváncsi szemedre árny költözött és jeges szilánkjai a csöndnek sziszegve zsörtölődnek elhamvadtak már a régi örömök... hullonganak, lüktetnek a lehetőségek mégis remélek bár az aggodalom tanyát vert szívemben nincs harmónia a vállalt értékrendben álmosan pipálnak a hajnali ködök... Pedig elkerülhetetlen a változás egy-egy vilió sejtés mind valami más mint ami a tudat peremére szorult az engesztelő idő úgy alkonyait hogy holnap lángjával újra fölírhassa a győzelem jelét szívre, kőre, vasra mert ádáz harcában szövetséget kötött hittel, igézettel — s ami biztathat még a tiszta szándék ígér új örömöt. , 95. december Most is ráragyog Mint évente minden karácsonyra hazamegyek ma is a falumba te gondolatban leszel csak velem így intézte a zsoldos történelem mégis valóság; igaz otthonom a gyermekkori nyájas nyugalom szülőföld, hazám, hótiszta szavak lobog mögöttem minden pillanat a reménység tápláló melege lélekemelő ünnepi zene a békesség megváltó lehetősége ráragyog most is a teljességre. 95. december
