Somogyi Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-22 / 300. szám

4 SOMOGYI HÍRLAP MEGYEI KÖRKÉP 1995. december 22., péntek Csodaváró tekintetek karácsony előtt fotó: török anett Egyszerű lesz az ünnepünk, de szép Korán érkezett az idei karácsony Fél éve találkoztunk először, akkor a héttagú család havi tíz­ezer forintból tengette életét, nyomorúságukat semmi nem enyhítette. Két esztendeje köl­töztek Mezősasról Kiskor­pádra, a teljes kilátástalanság- ból a reménytkeltőbb bizonyta­lanságba. Akkor torokszoron­gató szegénység fogadott kis- korpádi házukban, játékok hí­ján a szellemképes öreg televí­zió volt a szakadtas pokróco­kon kuporgó gyerekek egyetlen ,játéka”. Most portájuk lakószobájá­ban új bútor van, a sparheltet fölváltotta egy öreg vaskályha, amelynek barátságos melegé­ben játszadoztak a jólápolt, tiszta ruhába öltöztetett kicsi­nyek. Beszélgetésünket egyet­len hánggal sem zavarják, lát­szólag egyetlen vágyuk van: minél közelebb bújni édesany­jukhoz. — Egyszerű, de szép lesz az idei karácsonyunk, .sokkal szebb, mint a tavalyi — mondja a kiskorpádi Aszalós Istvánná, akinek mosolygós arcát már nem barázdálják könnyek, ajkát egyetlen pa­naszszó sem hagyja el. — Nem élünk most sem jól, de nem kell attól félnem, hogy holnap mit adok enni a gyerekeknek. Más így a világ! A semmit nem lehetett -beosztani, a keveset már igen. Persze a havi menüből nem lehetett törölni a csirke farhát­ból varázsolt ételeket, ám ma­napság már néha jut pénz egy kiló húsra is. Az asszony, büszkén mutatja, mivel gyara­podtak az elmúlt hónapok alatt: — Vettünk egy szekrénysort fotelekkel, meg egy emeletes ágyat; persze mindegyiket használtan. Van már mosógé­pem, centrifugám és konyha­bútorom is. S hogy mindez miből? Asza­lósék a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben sem adták fel a küzdelmet: Matyiért, Nelli- ért, Pistiért, Didóért és Cintiá- ért, a családért harcoltak sze­génységük minden súlyos ter­hével, elkeseredett szomorúsá­gával. A férfi — a polgármes­teri hivatal segítségével — munkát talált: a helyi hűtőház­ban dolgozik kutyásőrként, az asszony pedig a Népjóléti Mi­nisztériumtól megkapta a hiva­tásos anya pozíciót. Hetüknek így már összejön havi 43 ezer forint is, s ebből gyarapítják háztartásukat, a vöröskereszt pedig gyermekeiket segíti ru­hákkal és játékokkal. Asza- lósné hétfőnként továbbra is Kaposvárra utazik a hallássé­rült Pistivel és a „kicsit” pösze Nellivel, majd pénteken dél­után megy be értük a megye- székhelyre. Közben pedig gondozza másik három gyer­meküket. Hétvégenként min­dig együtt a család, hacsak az apát nem szólítja el munkája. — Sajnos karácsonykor is szolgálatban lesz a férjem, de a fát már feldíszítettük. Azért, mert a gyerekek így nem eszik le róla a cukrot és csokoládét. Ha dobozban lenne az édesség, akkor mindig „rájárnának”. A karácsonyi ünnepi vacso­ráról pedig elmondja: sült hurka és töltött káposzta (per­sze olcsó löncshúsból) kerül a terített asztalra. A kicsinyek­nek lesz valami apróság a fa alatt, a szegénységben meg­edződött pár azonban csak a szeretetet, a megértést tudja egymásnak „nyújtani” ezen a szent estén (is). — Nem is kívánok semmit karácsonyra, csak nyugalmat, békességet és egészséget a gyerekeinknek — búcsúzik végül a fiatalasszony. Tamási Rita Sült krumpli karácsonyra és lakókra dőlt tömésház Segélyháború Kaposhomokon — Kicsi falu ez, uram, itt még vécére sem lehet úgy menni, hogy a másik ne tudjon róla — mondja a kaposhomoki Bogdán Rozália. — Hát akkor miből gondolják a képviselők, hogy nem tudjuk meg a disz- nóságaikat? Az se hülye ám, aki hallgat. A jó ég tudja, mire mennek el itt a segélyek. Egy biztos: szerintem nem az kapja, aki valóban rászorulna. Szegényszag a présházban Az asszony a kaposhomoki hegyben, egy kicsi présház­ban lakik. A présházban sze­gényszag, de rend és tiszta­ság. — Azt, hogy itt kell lak­nunk, az önkormányzatnak is köszönhetjük — mondja. — Néhány hónapja egy éjjel a fejünkre dőlt a tömésházunk. Elmentem az önkormányzat­hoz, kérve, hogy adjanak ide­iglenesen egy szükséglakást. Azért mertem kérni, mert a tanárlakás már több mint egy éve üresen állt. Az volt a vá­laszuk, hogy el akartak vitetni az átmeneti szállásra Kapos­várra. Hát én akármilyen sze­gény is vagyok, azt már nem tudtam volna elviselni. A ta­nárlakásra meg azt mondták, hogy öregek otthonának kell. Azóta sincs öregek otthona Kaposhomokon. Tudomásom van róla, hogy eddig öt ho­moki család kérte már ezt a lakást. Egyiknek sem adták oda. Végülis úgy oldották meg a dolgot Bogdánék, hogy a gye­rekeiket a nagyszülők házába költöztették. — Az egyik szobában az egyik fiam és a családja, a másikban a szü­leim laknak, a nyári konyhá­ban meg a másik fiam. Mi pe­dig a férjemmel kiköltöztünk ide a hegybe. Az asszony nemrég lakás- fenntartási támogatást kért az önkormányzattól. Erre azt a választ kapta, hogy nem jár neki, mert nem a sajátjában lakik, ráadásul az ingatlan külterületen van. A kör ezzel bezárult. Sült krumplis karácsony Az ünnepre ünnepi ebéd jár a legtöbb otthonban. Egy kicsi­vel több és finomabb a szoká­sosnál. Danes János asztalán tavaly karácsonykor héjában sült krumpli volt az ünnepi ebéd.- Az idei ünnep se lesi gazdagabb — rándítja a vál­lát.— De ne sajnáljon engem senki, jó étel a krumpli. Öt éve vagyok munka nélkül. Már ilyen régóta... — lepődik meg maga is. Semmilyen jö­vedelme nincs, egy szál ma­gában él, és — mint mondja — ezt nagyon jól tudják az önkormányzatnál. — Mégse segítettek soha... Rosszul mondom, egyszer — anyám halálakor, két éve — mégis­csak adtak háromezer forin­tot. A sírásók négyezerkét­százat kértek... Hallottam, hogy vannak a faluban olya­nok, akiknek átvállalta az ön- kormányzat a 30-40 ezer fo­rintos villany- vízdíjtartozá­sait. Tudom, hogy az önkor­mányzat is szegény, de azt a keveset, ami van, igazságo­sabban kellene elosztania. Hi­szen itt mindenki ismeri a másikat. Lehet tudni, hogy tisztességes ember kéri-e azt a pénzt, vagy olyan, aki nem is akar dolgozni. Vidus Mihályné nyugdíjas. Még most is elfutja a méreg, amikor segélyének megszűn­téről kell beszélnie. — Száz százalékos halláskárosult va­gyok, és emiatt a nyugdíjam mellett járna nekem havonta 4 ezer forint segély is. Ezt el­vette az önkormányzat, azzal az indokkal, hogy elég nekem a nyugdíj is. Tizenötezer fo­rint a nyugdíjam, kijövünk be­lőle úgy-ahogy, de kérdem én, azt a pénzt csak úgy el le­het venni? A lányom sajnos iszik — Nyugdíjas létemre én tar­tom el a lányomat meg az unokámat. Annyit dplgozom, mint egy igásló. Sokszor már azt hiszem, belepusztulok. Ha egy utolsó rongy ember len­nék, megérteném, hogy nem segítenek. De itt a faluban tudják, hogy nem vagyok az. Az idős asszony — a nevét nem merte adni — most is munkából szaladt be jöt- tünkre. • Gumicsizmájáról a konyha cementlapjára csöpög a sár, miközben keserveit me­séli. — A lányomnak féléves munkaviszonya van csak, ezért munkanélküli segélyt se kaphat. 3 ezer 200 forint az összes jövedelmük. Én egy­szer kértem vásárlási utal­ványt az önkormányzattól, de csak ide-oda küldözgettek, nem kaptam semmit. A lá­nyom meg se próbál kérni. Úgyis csak azt mondanák: minek? Hogy legyen mit elin­nia? Mert a lányom iszik. Megpróbáltunk már mindent, de nála ez már betegség. Tönkrement a házassága, nincs munkája, hát iszik. Hi­ába mondtam neki, hogy leg­alább a kislányára legyen te­kintettel. Amikor józan, akkor belátja, hogy nincs ez így jól. Sír, mint a záporeső, aztán csak iszik újra. Nekünk nem jár'segítség. Bezzeg aki építkezett, kapha- * főtt százezreket. Úgy hallot­tam, hogy az egyik képviselő is így fejezte be a házát. Meg nyugdíjasbálra is telik a falu­nak, ahelyett, hogy adnának egy keveset ide is, oda is. Va­lami nagyon nincs jól ezekkel a segélyekkel: van itt a falu­ban más is olyan, aki egyedül neveli a gyerekeit, és ő sem kap semmit. Közben előjön a szobából a kislány. Okos arccal hallgatja a nagymamát. Szégyenlősen elpirul, amikor az anyjáról beszélünk. Mielőtt indulnánk, megmutatja a pici játékbabát, amit az apjától kapott. Neki tegnap ért ide a Mikulás. Nyugdíjasok és szegények- Itt a karácsony, és a munka- nélküliek megint nem kapnak semmit — mondja Bogdán Rozália. — A nyugdíjasok kapnak ezer forintot Én nem sajnálom tőlük, de sokuk nincs is rászorulva, hiszen 30- 40 ezer forint a nyugdíja. Én azzal is kiegyeznék, ha csak annyi pénzem lenne, mint egy kisnyugdíjasnak. Laskai Zoltán polgármester kétségbeesetten bizonygatja: szó sincs rosszindulatról! Az önkormányzat is éppen olyan szegény, mint az állampolgár. Idén 1,4 millió forint jutott se­gélyekre, aminek nagy részét a rendszeres nevelési segélyre fizették ki. A nyugdíjasotthon­ról elmondta, be kellett látnia a testületnek, hogy ez csak álom: nincs pénz a működteté­sére. — őszinte leszek, valóban kérték a lakást többen is — tette hozzá. — Ebben elsősor­ban a község érdekeit kellett néznem. Ha beengedem oda a Bogdán Rozáliáékat, egy hét múlva már ott lakik az egész família. Három szobás össz­komfortos lakásról van szó: mikor tudnának ők kiköltözni onnan? És mikor tudnák olyan állapotban visszaadni, ahogy átvették? Kimeszelve, rendbe­rakva. Úgy határoztunk, hogy azoknak a fiatal családoknak adjuk ki, akik építkeznek a fa­luban, hogy az építkezés ideje alatt legyen hol lakniuk. Ezreket a gyógyszerre — Senkinek nem adtunk száz­ezreket az építkezése befejezé­séhez. Képviselőnek sem. Nincs is miből. Az sem igaz, hogy bárki helyett is kifizette volna az önkormányzat a vil­lany- és vízszámláit, vagy bármilyen más tartozásait. Furcsa is lenne, hiszen az ön- kormányzatnak éppen csak annyi pénze van, hogy talpon maradjon. Sokaknak az fáj, hogy a nyugdíjasokat támogat­juk? Arra azonban már nem terjed ki a figyelmük, hogy az öregeké az a réteg, amely a leggyakrabban beteges, sokan folyamatos gyógyszerellá­tásra, gyógykezelésre szorul­nak. Márpedig ez a mai világ­ban több ezer forintba kerül havonta. Ha ezt beleszámol­juk, már nem is olyan nagy összeg az ami a nyugdíjukból megmarad. A szegénységet nem lehet szidni A polgármester szerint tehát alaptalanok az állítások. Érve­lése alapján mindössze csak az empátia némi hiányáért ma­rasztalhatok el a kaposhomoki döntéshozók. Lehet, hogy en­nek az egész vádaskodásnak mindössze az az alapja, hogy bűnbak kell az embereknek: Akit okolni lehet személyes tragédiáikért, a szegénység minden keservéért. Mert magát a szegénységet nem érdemes szidni. Nagy László Kaposvárt az illatáért Karácsony Tamás: Odalopódzott mellém a színház Tisztelt Igazgató úr! Szeretnék az ön által vezetett színház tagja lenni. — Két mondat a levél, amelyet Karácsony Tamás 1978 nyarán express ajánlva küldött el Kaposvárra Babarczy László­nak. A Csiky Gergely Színház igazgatójához nem jutottak el ezek a sorok. A veszprémi fia­talember azonban mégis a társu­lat tagja lett. — A Kritika egyik 1978-as számában olvastam egy interjút Babarczy Lászlóval — mondja Karácsony Tamás. — A lé­nyege az volt, hogy az igazgató mindenkit vár Kaposvárra, aki színházat akar csinálni. Akkor írtam ezt a levelet, de nem jött rá válasz. Szeptemberben telefo­non kerestem Babarczyt, aki azt mondta: beszélgessünk. Én jöt­tem, de akkor már régen meg­voltak a szerződtetések. Azt ta­nácsolta, diktáljam be a’neve­met, címemet a direktori iroda előtti helyiségben lévő, szép szőke hölgynek. Nekem csak nem akaródzott odamenni Ka- marell Márta művészeti titkár­hoz. Inkább vártam. Két perc múlva Babarczy László felné­zett az újságból. Még mindig ott voltam. Azt mondta: „van egy kellékesi állás, bár nem magá­nak való, de ha kedve van hozzá, szívesen alkalmazom.” Egy he­tes gondolkodási időt adott. Másnap táviratoztam: elfoga­dom! Karácsony Tamás egy évig volt színpadi munkás. Akkori­ban olyan darabokat játszottak Kaposváron, mint a Szeget szeggel, a Szecsuáni jólélek, a Nebáncsvirág. S volt egy belső iskola, amelyet házon belül lehe­tett kijárni. Először csoportos, gyakorlatos, majd ideiglenes színészként játszott, később pe­dig színészként. Nem végezte el a színművészetit. — Épületgépész-technikus a szakmám, de a színház odalopó­dzott mellém. Veszprémben lát­tam először katartikus színházat — a kaposváriaktól. — Karácsony Tamás 15 éve játszik Kaposváron. Miért ma­radt? ' — Olyan vagyok, mint egy ledöfött karó. Másfél évtizede figyelek. Még nem láttam két egyforma színházi előadást, szí­nészi alakítást és díszletet. Szín­házi polgárrá váltam; itt szövőd­tek a szerelmeim, születtek örömeim, itt történtek a drá­máim. Életem 90 százalékát töl­töm a színházban. Nemcsak a munkahelyem, az életterem is Karácsony Tamás színész FOTÓ: TÖRÖK ANETT Kaposvár, amit szépségén kívül illataiért szeretek különösen. Fantasztikus élmény volt a Bajcsy-Zsilinszky utcai színész­házban akácillatra elaludni és ébredni júniusban. De az ősznek is megvan a maga édeskés me­laszszaga. Máskor pedig a halál, a meleg vér szagát érzem, ami­kor a Húskombinátból beszáll a városba. — Egyszer édesanyám eljött Kaposvárra, és éppen a Marat halála ment. Látta, hogy Hu- nyadkürty Gyuri megrúgott. Az előadás végén anyám odajött hozzám, és oda akart hurcolni Hunyához, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Hiába mondtam neki, hogy az nem fájt, és igazá­ból nem is rúgott meg, ő nehe­zen akart elállni szándékától. Tagja a Csiky csalogányok néven szerveződött értekes-ze- nész társulatnak. Azt mondja: rájött, hogy hamisan játszó, jó­indulatú dilettáns a muzsikában. Nagy szerelme a zene, de a sza­xofon szembesíti korlátáival. Emiatt azonban nem teszi le a hangszert. Neve ünnepet jelent. Család­járól annyit tud, hogy ősei Er­délyben éltek. Veszprémi iskola­társai gyakran csúfolták, amikor a Kis karácsony, nagy kará­csony kezdetű dalt tanulták. A Karácsony családban ugyanis ő a legkisebb fiú a három testvér közül. Vezetéknevét megszokta ugyan, de az ünnepek előtt sűrűn forgatja fejét, amikor elhangzik a karácsony. A körülötte lévők ugyanis gyakran emlegetik. Ja­nuárban ez elmúlik. Nyaka ek­kor piheni ki a sok forgolódást. Lőrincz Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents