Somogyi Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-20 / 117. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. május 20., szombat „Rejtelmek ha zengenek...” A naiv jóság útjai A mellőzött művész - Muzsinszki Nagy Endre emlékezete A Biblia ihlette képzőművé­szeti remekművekkel tele van­nak a világ katedrálisai, múze­umai. Hosszan sorolhatnék az egyetemes művészettörténet nagy nevei által fémjelzett al­kotásokat a középkortól napja­inkig. A Biblia, pontosabban az Újszövetség, Jézus életútja, tanításai: az evangélium inspi­rálta azt az életművet is, amelyre méltán lehetne büszke Siófok, ahol a művész, Mu­zsinszki Nagy Endre hosszú élete nagyobbik felét töltötte, s főművét, a Jézus életét végig­kísérő 240 képből álló soroza­tát megalkotta. Büszke lehetne a Balaton-parti város azért is, mert — noha méltatlan volt rá — Muzsinszki szerette válasz­tott pátriáját, hiszen siófoki földben óhajtott pihenni, s az esztergomi Keresztény Mú­zeum tulajdonába került bibliai sorozatát a városra hagyta. Sió­fokra, amely a legcsekélyebb figyelmet sem fordította ak­korra már országos, sőt nem­zetközi sikert is megélt polgá­rára, aki őskeresztényi sze­génységben s néha az éhhalál közelségében alkotott távol a hivatalos művészeti közpon­toktól, műhelyektől, bé- kés-boldogan vállalva a hite szerint neki szánt sorsot. Vá­lasztott pátriájában — tudomá­som szerint — életében soha­sem volt kiállítása, halála után is csak egy alkalommal, a 80-as évek vége felé, de akkor, akik régebben ismerték s csak egy-egy darabját láthatták so­rozatának, fájón döbbenhettek rá, hogy elszalasztottak egy le­hetőséget, amely a város szel­lemi nívóját emelhette volna. Mert Siófok nem tartott igényt a hagyatékra, amely ma egy megfelelő helyen, méltó kör­nyezetben nem vonzana keve­sebb hazai és külföldi látoga­tót, mint a jeruzsálemi Dormi- tie bazilika altemplomában a magyar szenteket megjelenítő Muzsinszki-oltárkép. (Itt jegy­zem meg: a leendő képtárban remélhetőleg lesz majd egy ál­landó Muzsinszki-kiállítás.) Felsőzsolcán született 1886. február 25-én, s 1902 és 1907 között végezte kötelező stúdi­umait, az Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti szakosztályán. De az igazi iskolát, a legfonto­sabb felismeréseket, mint oly sok magyar tehetség számára, neki is a „magyar Barbizon”, Nagybánya adta, ahol Thorma János volt a mestere. Nagybá­nya ege, napja után a nagyvilág következett, gyönyörű kóbor­lások Európa déli fényében, szépséggel áldott itáliai tája­kon, a lenyűgöző katedrálisok- ban, reneszánsz tereken. A múzeumok falán különböző korok atmoszférája, életérzése, a nagymesterek által megörö­kítve egy-egy sugárzó madon­nán, bibliai jeleneteken; s az örök érvényűt keresve-kutatva egyre ritkábban figyelt fel az egymás sarkára lépő irányza­tok, izmusok képviselőire, s valósággal megigézték a halha­tatlan mesterek. A budapesti Műcsarnokban 1913-ban mutatkozott be képe­ivel, s a biztató indulás jó han­gulatának hamarosan egy vá­ratlan esemény vetett véget: a szarajevói merénylet: hadüze­net, mozgósítás, világháború... Kezdetben érdekes, izgalmas kalandnak tetszik — katoná­nak, civilnek egyaránt — a há­ború, vállalkozó szellemű fes­tők is indulnak a harcterekre, hogy impresszióikat a helyszí­nen örökítsék meg vázlatköny­veikben, vásznaikon. Akárcsak Mednyánszky, Muzsinszki Nagy Endre is a harctereket járja — Galíciában, Szerbiá­ban, Dél-Tirolban, — 1917-ben már kollektív tárla­ton mutatja be háborús témájú alkotásait a Nemzeti Szalon­ban. A háború közelről látott arca őt is — mint például Rudnayt — elborzasztotta, szívében olt- hatatlan békevágy költözött. Talán éppen a harctéren, a mérhetetlen gyötrelmek poklá­ban ébred benne a mélységes részvét, amelyet a szenvedő ember iránt érez hátralévő éle­tében, s amely, föltehetőleg, az általa legfőbbnek tartott jóság szolgálatába állította művésze­tét. 1919-ben tagja lett a Kép­zőművészeti Egyesületnek, s ekkor — e messianisztikus idő sugallatára — festette Páncél­vonat című művét, amely a Magyar Nemzeti Galéria tulaj­dona. Egy ideig vonzotta a kö­zélet is: tagja volt a Képzőmű­vészeti Társulatnak, a Képző­művészeti Szövetségnek, s a két világháború között rangos kiállítóhellyé vált Nemzeti Szalon egyik alapítója. Elisme­résekben is bőven volt része. 1929-ben egy nemzetközi pá­lyázat alkalmából megbízást kapott egy nagyméretű mozaik elkészítésére a jeruzsálemi Dormitie bazilika altemplo­mába. Az 1931-ben befejezett alkotás nagy szakmai sikert aratott. Jeruzsálemben még egy munkája is látható, mégpedig a Népek Templomában. Ezt a művét — Jézus imádkozik a gecemáni kertben — 1932-ben alkotta. 1939-ben még elnyerte a Képzőművészeti Egyesület díját, majd ez évben Siófokra költözött. A Balaton sugárzá­sában akarta megvalósítani to­vábbi terveit, s ez szerencsére sikerült neki. Csakhogy ismét háború következett, sok-sok szenvedéssel, majd a harci zaj elmúltával nagy csend támadt a festő körül. Muzsinszki Nagy Endre szerényen, néhány értő barát figyelmén kívül szinte észrevétlenül dolgozott. 1955-ben megalakította a Sió­foki Képzőművészeti Szabad­iskolát is (ma már sajnos nem létezik), és 1962-ig vezette. A világ számos múzeuma és ma­gángyűjteménye őrzi műveit. Siófokon talán egy-két régi ba­rát, ismerős... 1975-ben halt meg Nagyberényben. Az 1988-ban rendezett Mu­zsinszki- tárlat képei megtöl­tötték a Dél-balatoni Kulturális Központ kiállítócsamokát (ak­kor még volt neki ilyen) és a galériát. Nagy mesterségbeli tudás, ugyanakkor valami me­seszerű, naiv egyszerűség jel­lemző a Jézus életéről szóló képsorozatára. Olyanok ezek a művek, mint egy-egy szakrális népdal, mondjuk, Együd Árpád gyűjtésében vagy mint egy fa­lusi templom hangulata gye­rekkorunkban, hajnali misé­ken, keresztúti ájtatatosságo- kon. Mintha egy, a népmesék igézetében élő falusi öregem­ber beszélné el a legszebb tör­téntet a bethlehemi jászolról, a Három királyokról, a Papi fe­jedelmekről és az Emmanuszi legendáról... Gyerekek, néni­kék hallgatják, s elnyíló sze­mük visszatükrözi a meséből áradó fényt. Szapudi András Előítéletek és a magyar holocaust Lelkek kőkorszaka Magyarok Calderonnal Spanyolországban Kísért a múlt. Ha nem is a bék­lyók szorításában, de a „megla­zult szorításokban” - vagy an­nak emlékeiben. Szégyenke­zem, mondta az egyik fiatal férfi, mert szülővárosomból négyezer magyar zsidót: férfit, nőt, aggastyánt, gyermeket hurcoltak haláltáborokba. Nem tudok elszámolni az életükkel. Akárcsak Káin, mikor megkér­dezte az Úr: „Hol a te testvé­red?” A holocaust óta eltelt ötven év. A kor dermesztő szörnyű­sége a lelkekben él - kitörölhe­tetlenül. Tanúi voltunk a meg­emlékezéseknek a gyászos év­fordulón - országszerte. Túlé­lők, barátok, egyesületek, egy­házak, állami szervek hajtottak fejet. Az áldozatok emlékének adózva - a szolidaritás és együttérzés kifejezésére - a vi­déki zsidóság deportálás 50. év­fordulóján konferenciasoroza­tot szervezett a Teljes Evangé­liumi Diák- és Ifjúsági Szövet­ség. A most megjelent Holoca­ust emlékkönyv - Králl Csaba szerkesztésében - ennek ke­resztmetszete. Mondhatnánk: múltunk és a jelen keresztmet­szete. „Eleven seb ez a kor - írta a kötet előszavában Göncz Ár­pád, a Magyar Köztársaság el­nöke -, bár sárga csillagot nem viseltem, nem hajtottak akna­mezőre, nem éltem meg Auschwitzot. De... szemem lát­tára hajtottak fegyverrel ezre­ket. Láttam, mit szakadt ketté évek alatt egy társadalom... Tudathasadásos állapot volt ez az ország életében. Évtize­dekre visszanyúló, mély gyö­kerű - és máig ható. Kóros eseményeit, történelmi tenden­ciáit könyvtárnyi tanulmány rögzíti, a „miért?"-re azonban nem könnyű a felelet. A Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség emlékkönyve ezt kí­sérelte meg. A szövetség ren­dezvénysorozatán - Egertől Pécsig, Mezőkövesdtől Nagya­tádig - képviselve volt a társa­dalom minden rétege. Kiváló művészek, írók vallottak a múltról, emlékeztek túlélők, kortársak - s megszólaltak a mai fiatalok. Mert minden nemzedéknek számvetése van: meg kell küzdeni a „lelki kő­korszak” veszélyeivel. Közéle­tünk szereplői, pap, jogász, pszichológus, kórházi asszisz­tens, egyetemi tanár számolt be kutatásairól, a Biblia „válasz­tott” népéről, s tartott előadást - elemezve is a gyűlöletbe át­csapó ellenségeskedések okát. Csak néhányat kiragadva: Til- kovszky Lóránd tanulmányá­ban például a magyar holocaust előzményeit vizsgálta, Varga László fiatal történész pedig azt, ami utána következett... Emlékidéző lírai vallomások hangzottak el - Lakatos István Verse (írás a porban), Mezei András József Áttila-díjas költő emlékei -, s megcsontosodott előítéleteket szedtek ízekre, mint Komoróczy Géza vagy Trapp István filozófus (a ma­gyar irodalom történetének né­hány antiszemita jelensége). Raff Tibor - ateistából lett hívő mérlegre tette a keresztény morál nehézkes lépéseit. Mert az önvizsgálatban a történelmi egyházak lemaradása is több­szörös. A közgondolkodás még merevebb, nehézkesebb. A szellemi tunyaság s az „egységes nemzet” eszméjének Európa-szerte ma is felröppenő „léggömbjei” igen veszélyesek. „A sokszínűségtől való fél­elem” - mint Nagy Sz. Péter is utalt rá - alapvetően világnéze­tei kérdés, s ettől legtöbbször már csak egy lépés a fajgyűlölő ideológia. S jóllehet az emberi­esség - egyénenként, sokszor psak ritkán - abból a korból sem hiányzott (ezekre többször is utaltak az emlékezők), a faji megkülönböztetés iszonytató veszélyeit példázza a magyar holocaust. Á rasszizmus két év­százados ámokfutása után Ugyanis nyilvánvaló: a modem nemzeti identitásban kirekesz­tésnek helye nincs. „Ez a kor tanított meg rá: hol az ember helye... — mondta az egyik szemtanú —, a minden­kori kiszolgáltatottak olda­lán...” A Holocaust emlék­könyv legfőbb tanulsága, a ké­sőbbi nemzedéket is erre ta­nítva: az igazság szolgá­lata. (Kurucz) Jan Sawka tárlata Calderon Az állhatos herceg című darabját a szokásostól el­térően külföldön mutatja be először a budapesti Kamara- színház. A spanyolországi sit- gesi fesztiválon - június 9-én ­játsszák először a színművet, Ruszt József rendezésében. A külországi premierre szóló meghívást a tavalyi nagy sikerű II. Edward-előadásnak köszön­heti a társulat. Ennek hatására hívta meg a fesztiváligazgató­ság - ismerve a rendező elkép­zeléseit - látatlanban a magyar előadást a seregszemlére. A produkciót az Budapesten ősz­től láthatják az érdeklődők. Jan Sawka lengyel származású amerikai képzőművész első magyarországi kiállítása látható a Pécsi Galériában. A Zabrze- ból származó világhírű művész 1976-ban politikai okból távo­zott Amerikába. A maga ren­dezte pécsi kiállításon festmé­nyeit, színpadi látványterveit mutatja be, némelyiket videó­felvételről is megtekintetik a látogatók. Jan Sawka a színpadi vizuális hatások és elektronikus vezérlésű képi megjelenítések legismertebb mestere. Több neves rockzenekar tőle rendeli a produkciókat látványélmény- nyé emelő alkotásokat. Sawka plakáttervező, aki a festészettel sem hagyott föl, s az elektroni­kus technikát is alkalmazza vi­zuális műveinek alkotásakor. Az utolsó szivar Másfél éve lehetett, amikor ar­ról akartam faggatni Kozmutza Flórát, több mint fél évszázad után milyen kép él benne Jó­zsef Attiláról. Miként élte meg a „múzsaságot”, hiszen a Flóra-ciklus meghatározó eleme a vonattiporta zseni köl­tészetének. Neki, a fiatal pszi­chológusnak írta a Rejtelmek című verset is. Illyés Gyuláné először nem akart interjút adni. Kijelen­tette: nem szívesen tesz kivé­telt a lappal, hiszen mindenkit visszautasít, de hosszas rábe­szélésre — úgy látszott —, mégiscsak kötélnek áll. A somogyjádi kötődést em­legetvén igent mondott, bár megjegyezte: nagyon beteg, s nem biztos, hogy jót tenne neki, ha régiekről emlékezne. — Arra számítson, kevés mondandóm lesz, mivel megír­tam mindent a könyvemben — jegyezte meg. — Olvastam a könyvét Jó­zsef Attila utolsó hónapjairól — feleltem, de ragaszkodtam a személyes találkozáshoz. Mielőtt letettük volna a kagylót, Flóra asszony meg­ígérte: mire megyek, előkészít néhány, eddig még nem publi­kált dokumentumot is. Lányától, Illyés Máriától tudtam meg: édesanyját eléggé felzaklatták a tévés felvételek. Akkoriban készült ugyanis az a film, amelyben Illyés Gyuláról vallott az özvegy. Nyilvános­ság előtt addig nem is nyilat­kozott Kozmutza Flóra, aki egyébként gyógypedagó­gus-pszichológus, a budapesti Bárczy Gusztáv Gyógypeda­gógiai Főiskola nyugalmazott főigazgatója volt. Vártam a filmet, s leginkább azért, hátha József Attiláról is ejt majd néhány szót. — Hi­ába. Többször kerestem tele­fonon, hogy időpontot egyez­tessünk. Aztán amikor már úgy látszott sikerül — kórházba került. Peregtek a hetek. Illet­lenség lett volna betegségében zavarni. A családban — lánya szerint — nem esett szó József Attilá­ról. Titokzatos fátyol borult a kapcsolatra, ám 1962-ben Ily- lyés Mária ösztönzésére Flóra asszony mégiscsak vállalko­zott az 1937-es esztendő kilenc hónapjának visszaidézésére, elsősorban lánya számára. A szűkebb szakma 1980-ban ju­tott hozzá a kézirathoz, amiből 1987-ben lett könyv. Illyés Gyuláné — ahogy fo­galmazott — könyvében el­mondott mindent, amit el­mondhatott. A titkait azonban most — kilencven évesen, két költő múzsájaként — örökre magával vitte. Lőrincz Sándor J ones Wildman, a Crow and Co. egyik alkalmazottja, kilépett a jósdából, s indult hazafelé. A könyvkiadó, ahol dolgozott, most kez­dett igazán fölemelkedni, és ez Jones- nak is fizetésemelést jelentett. Szük­sége is volt a plusz pénzre, mert igen szerette a kubai szivart, ami elég drága hobbi egy fiatalnak. A város lakói a közeli Londonba jár­tak dolgozni. Jones mégsem volt olyan jelentéktelen figura, mint első pilla­natra gondolnánk: a cég főnöke ugyanis Jones nagybátyja volt. Bár nem tett semmit unokaöccséért, azért megvoltak egymás mellett. Jones so­kat költött szivarra; sok pénz vált füstté az ujjai között. Most azonban kissé másként látta a dolgot — a biz­tató jóslat után. „Ha leszoksz a szivarozásról, nagy pénz üti a markodat” — ez járt a fejé­ben, miközben hazafelé ballagott. De valahogy nem tudta igazán komolyan venni. Másnap, kedden a cég főnöke beje­lentette, hogy szerdán Londonba uta­zik az egész vállalat; a Pantam Books könyvkiadó helyi kirendeltségének meghívására egy gondtalan napot a londoni vidámparkban töltenek. Mint a gyerekek, úgy örültek az uta­zásnak. Mikor a busz megérkezett, egy csoportban, nevetve vonultak be a parkba. Mindenki a hullámvasúthoz igyekezett. Ott azonban kisebb bonyo­dalom támadt: kevés volt a hely. Jones nagybátyja oldotta meg a gondot, kissé egyéni módon: mindenkit kiparancsolt a kocsikból, és csak unokaöccse, Mr. Wildman ülhetett be. Mivel egyedül azért nem utazhatott, beszálltak mellé a Pantam Books emberei is. Indult a szerelvény, s nemsokára már erős menetszél borzolta Jones ha­ját. Nem tudta megállni, hogy ne gyújtson rá. Hiszen különleges az al­kalom: szivarozhat egy ilyen vonaton! Jonesnak azonban néhány szippantás után nemcsak a gondolatai hullámoz­tak, hanem gyomra is. A szivarfüsttől meg a szédítő sebességtől, ahogy hul­lámvölgyből hullámvölgybe robogott a vonat. Ekkor újra eszébe jutott a jós­lat, s ránézett a füstölgő szivarra. — Miért ne? — kiáltott föl, és elha­jította a dohányrudat. A szivar hosszú, nagy ívben repült, és a síneken landolt. A bal oldali sínpáron, épp egy hullám­domb legtetején. Jones köre véget ért, a vonat lassan fékezve megállt. A peronon már tü­relmetlenül vártak a Crow and Co. al­kalmazottjai. Indult a második kör. Egyre jobban gyorsult a vonat, s mindenki élvezte a száguldást. A szerelvény legelső ko­csija volt az igazi izgalmak színhelye. Amikor fölért egy-egy hullámdomb te­tejére, kerekei mindig kiemelkedtek a sínek közül; néhány másodpercig úszott a levegőben, majd ahogy a többi kocsi is odaért, visszabillent a sínpá­rok közé. Nem volt veszélyes, hiszen a legelső kocsi csak a tehetetlensége mi­att emelkedett föl. S egyre közelebb került a szivarhoz, amely várakozóan feküdt a domb tetején. A magasban egy galamb körözött, ennivaló után kutatva, amelyet a vidámparkot látoga­tók dobálnak a földre. Most vette észre azt a barna valamit a sínen. Azonnal feléje repült, majd leszállt. Kíváncsian vizslatta, míg kicsiny madáragyába nem villant a közeledő vonat zaja. Fölkapta hirtelen a szivarvéget, és föl- emelkedett. Ebben a pillanatban ért oda a szerelvény első kocsija, Jones nagybátyjával és vidám feleségével. A kerekek a levegőben voltak már, ami­kor a galamb nekiütközött. A hatalmas tömegű vonatkocsi és a madár találko­zása épp elég volt arra, hogy a kocsi kereke ne essen vissza pontosan a sí­nekre. A galamb teste aláhullott a mélybe, s követte a kisiklott szerel­vény is, utasaival... — Túlélők? — Nincsenek, felügyelő úr — mondta a helyszínelést végző rendőr. — Senki sem élte túl a hatvanöt méte­res zuhanást. — Vajon miért siklott ki a vonat? — töprengett hangosan a felügyelő. — Eddig még nem történt ehhez hasonló baleset. — A tartószerkezetben fennakadva találtunk egy galambtestet. Nagyon úgy néz; ki a dolog, hogy a madár neki­repült a szerelvénynek és kisiklatta. — Ez nem lehet igaz — kétkedett a felügyelő. A rejtélyes ügyet végülis lezárta a rendőrség. Jones pedig örökölte a vál­lalatot, (a nagybátyja után. Mivel azon­ban nem értett az üzletvezetéshez, el­adta az egészet a Pantam Booksnak. Félmillió font sterlinget kapott érte. S azóta a Ne dohányozz! mozgalom tagja. Somogyi Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents