Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-11 / 60. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. március 11., szombat Műterem a Géza utcában Szabados János a „kérdőjeles” kép előtt. Weeber Klára és A kiválasztott fotó: kovács Tibor Kell-e jobb alkalom egy „műteremvizitre”, mint a tény, hogy az alkotók kiállításra készülnek. Szabados Jánosnak és Weeber Klárának kiállítása nyílik hétfőn a kaposvári Szín- Folt Galériában. Mint mondták, nem feltétlenül jellemző a közös szereplés, de szívesen vállalják most is, mint eddig is, és ezután is. Miként vállalják a művészházaspár titulust is, mert az számukra nem valamiféle fellengzős tiszteletkört jelent, hanem mindennapi állapotot. Közös gondolkodást, őszinte műbírálatot, amiben osztoznak János fiukkal, aki diplomás belsőépítész és Panka lányukkal is, aki még gimnazista ugyan, ám a pálya vonzásában él már. Ahogy Klára asz- szony mondja, ennek a családi áramkörnek szó szerint részese mindenki, beleértve a macskát is, ugyanis akarva-akaratlan „műértő” jószág lett, s rendre jelzi ha valami nem tetszik neki... Hihető, nem? A donneri családi ház műterme, a kaposvári Géza utcában, mégsem a rózsaszín idillek fészke. Mert bár a gazdák gazdag munkássággal, s annak „gyümölcseként” a megélhetéssel és az alkotás feltételeivel is farkasszemet nézve, sokat és szívesen beszélnek a harmóniáról, valójában sokszor a hiányát teszik szóvá. Vagy inkább képpé. Szabadosékról tudni lehet, hogy szókimondó emberek, nem rejtik véka alá a véleményüket, szenvedélyesen képviselik különböző fórumokon. Kérdeztem is Szabados Jánost, vajon mire ment epés igazságérzetével? Több lett a harago- som-hangzott a válasz. Nem cinikusan, nem is harcosan, inkább valamiféle csendes rezignáltsággal, amellyel immár jóideje fogadják a külvilág, a „piac” közönyét. Mert mint mondják, régebben legalább ütköztek érdekcsoportok, voltak nyílt vagy „fű alatti” viták, most viszont inkább a szétesett- ség a jellemző. A fontos mégis az, hogy vannak más impulzusok is, amelyek ösztönzőek. Náluk ugyanis nincs okosan programozott, látványos stílus és korszakváltás, a folytatásban, a folytonosságban fogalmazzák újra mondandójukat. Ilyen impulzus az is, hogy fiukkal együtt a kaposvári művészeti szakközépiskolában tanítanak. Az óraadást nagyonis konzekvens művészetpedagógiai szándék hatja át, a tehetség istápolása, a látásmód türelmes-törekvő fejlesztése, soksok együttlét árán a diákokkal. Akik gyakori vendégek a műteremben, s nem csak az első alkotói próbálkozásoknak tanúja a házaspár, hanem az első kudarcoknak is. Szabados János hosszan, némi indulattal beszéli el egy vállalkozás kudarcát, amikor a diákok jól körülhatárolható „teret” szerettek volna nyerni egy épület megszerzésével, átalakításával, ahol kedvük és ötleteik szerint egy új kulturális övezetet alakítottak volna ki... Csakhogy a „volna”, a feltételes mód is leszereltetett. Beszéljünk inkább most a Szín-Folt nyújtotta lehetőségről. Szabados János a festőművész azt tervezi, hogy a megszokottól eltérően, nem csak szemmagasságban helyezi el a képeit, hanem akár a hajdani szalonokban, amennyire lehet, beborítja velük a falat. Weeber Klára sem szobrászként mutatkozik csak be, a tér csak néhány plasztikára ad lehetőséget, hanem rajzokkal is, melyek témája a női test szépsége... Mégis mit láthatunk majd? Szabados János egy nagyméretű, szivárványos skálájú kép elé hív. Címe még nincs. Csak kérdőjelek. Arról „gondolkodik” a kép, hogy színgazdag örökifjúságából, mégis groteszk mozdulattal-ábrázattal tekint ránk az áhított Európa. Vagy így nézünk magunkra Európa felől? Annyi bizonyos, hogy megállítja majd a szemlélőt, miként a Weeber Klára által kiválasztott, A kiválasztott címet viselő szobor is. A birkafej alatt fateknő domborodik, a kobakot „fejedelmi” cicomák, díszek és csicsák övezik: a talmi kivagyiság leleplező-ironikus ábrázolása. Olyan sokat mond el önmagáról, hogy meg sem kell „szólalnia”, miközben had- ovázik megállás nélkül. Azért felfénylenek a műteremben másfajta tekintetek is. Szabados János egy gondosan keretezett rajzot mutat, Panka lánya munkája, a nagyatádi nyári táborból... Egyetlen bakancs, jól kitaposva, a párja nélkül. Rögtön „beugrik” a klasszikus ihlető: Van Gogh Parasztcipők című képe, mely köztudottan többet mond el a lábbelik gazdájáról, mint némely portréfestő mondhatna el minden igyekezetével. Szabados János a saját képét mindig töprengve kétkedőn mutatja , ezúttal viszont titkolhatatlan apai büszkeséggel ragyog ki tekintetéből a „ No, mit szólsz ehhez?” kérdése... Mit is mondhatna az ember? Panka is a rögös, de járható útra indul a Géza utcai műteremből... Tröszt Tibor Kilőtt szovjet T-34-es harckocsi Nagybajom határában fotó: karai Sándor f\/i A őszén a szovjet X csapatok feltartóztathatatlanul törtek előre Magyarország területén. December elejére az ország kétharmadát birtokba vették. Kaposvár nyílt városként megmenekült a háború borzalmaitól. Somogy megye egyes területei napok alatt felszabadultak, más vidékek viszont hónapokon keresztül megszenvedték a frontok minden terhét. A Dunántúlon öt hónapig kavargón a háború forgószele. A német hadsereg olyan makacs ellenállást tanúsított, amelyre még a főirányba eső Lengyelországban sem volt példa, a nyugati frontról nem is beszélve. A makacs ellenállás oka nemcsak a szovjet csapatok előrenyomulásának fékezése volt, hanem a zalai olajmezők védelme is, amely a német hadigépezet üzemanyag-szükségletének zömét biztosította. Nem elhanyagolható szempont volt a Jugoszláviában harcoló német csapatokkal az összeköttetés, később a visszavonulás biztosítása. A dunántúli „Margit-vonal” a harmadik védelmi rendszer volt, amit a németek Magyarországon kiépítettek. Ennek a legfontosabb szakasza Belső-Somogy- ban húzódott. A somogyi föld ősidők óta hadszíntérnek rendeltetett. A Balaton és a Dráva közötti terület hadseregek állandó átjárója volt. A völgyek és a dombok mind a védőknek, mind a támadóknak ideális terepül szolgáltak. Ezen a területen 1944-45-ben változó sikerrel 120 napig folyt az ádáz küzdelem. Belső-Somogyban 20 ezer holdat tettek aknamezővé; a földeket, a réteket, legelőket lövészárkok és harckocsi-akadályok hálózták be. Somogy igen fontos területnek tűnt mind a szovjet, mind a német hadvezetés számára. Elfoglalásának, illetve megőrzésének mindkét fél nagy jelentőséget tulajdonított. A sikeres tolnai, baranyai hadműveletek után az 57. szovjet hadseregnek azt a feladatot szabták, hogy akadályozza meg a német-magyar csapatok védelemre történő berendezkedését a Margit-vonalon. Ezzel szemben december 2-án az arcvonal stabilizálása érdekében megérkezett Guderián vezérezredes intézkedése a Dél-Dunántúlon harcoló 2. páncélos hadsereg feladatairól. „A LXVIII. hadtest további hadvezetését haladéktalanul arra kell beállítani, hogy megakadályozza az ellenség további előretörését a Margit-állás irányába a Dráva és a Balaton között, továbbá az olaj vidék birtokba vételét Kaposvártól nyugatra. Nem szabad megengedni, hogy a hadtestet leszorítsák délnyugatra vagy délre, a Drávához.” December 3-án súlyos harcok folytak Szigetvár térségében, valamint Kaposvártól nyugatra Nagybajom előtt. A szovjet csapatok csaknem bekerítették a községet. A fokozódó német ellenállás miatt a front gyakorlatilag megmerevedett. A Böhö- nyére vezető út a német-magyar csapatok kezén maradt. Siófok körzetében jelentős harcok folytak a 80. gárda lövészhadosztály és a német 1. páncélos hadosztály „Huppert” hadcsoportja között. A németek a hadműveleti naplóba a következőket írták: az ott harcoló német csapatok „nem tudták megakadályozni, hogy az ellenség több helyen benyomuljon a helységbe, és a helység elkeseredett ház- és utcai harcok után elveszett. Siófoktól északkeletre építettünk ki új biztosító vonalakat.” A tótvázsonyi német repülőtér közelében fekvő Vöröstó község római katolikus plébániáján a következőket jegyezték föl. „Egész nap pokoli robajjal szállnak a stukák és a vadászrepülőgépek, bombázzák Siófok és Kaposvár környékén lévő szovjet páncélos ékeket. A falvak égnek a túlsó parton. A helyzet rémes...” A somogyi harcokat rendkívüli módon meghatározta a Balaton elhelyezkedése. A 77 kilométer hosszú tó a délről jövő hadműveleteket kettévágta. Mivel a rajta való átkelés felesleges vállalkozás lett volna, ezért a harcoló csapatok a két vége felé igyekeztek. Míg Siófoknál a harcok hevessége rendkívüli módon fokozódott, a somogyi partvidék többi része december 4-e után kiesett a harcok hatásköréből. A Márgit-vonal somogyi szakaszának északi pontja Balaton- keresztúr volt, majd Marcali- Mesztegnyő-Böhönye-Nagya- tád-Barcs vonala. A németek a védelmi rendszer előterében súlyos halogató harcokat folytattak annak érdekében, hogy lassítsák a szovjet csapatok előrenyomulását. A szovjet csapatok első támadó lendületükkel túljutottak a Marcali-hátságon, és megközelítették a Nagykanizsára vezető utat. Onnan azonban vissza kellett vonulniuk a növekvő németmagyar támadások miatt. A németek visszatérésük után megerősítették Marcali környéki állásaikat. Nagybajom — amely eredetileg nem volt a védelmi rendszerben — szerepe a halogató harcok után felértékelődött. A német hadvezetés egy későbbi támadás kiindulópontjának tekintette és ezért a „nagybajomi bástya” mindenáron való védelme mellett döntött. Kiskorpád és Nagybajom között a műút mindkét oldalán olyan elszánt, végsőkig menő küzdelem folyt, amely a magyarországi harcok legsúlyosabb ütközetei közé tartozott. Szigetvár a német tervekben különösen fontos szerepet kapott: itt vezetett dél felé az egyetlen főút, amely a Dráván túli német erők ellátását biztosította. December 5-én a 64. szovjet lövészhadtest menetből elfoglalta a várost. A harcok eredményeként a szovjet csapatok elérték a Margit-vonalat, ahol a német-magyar csapatok szívós ellenállása megállásra kényszerítette őket. December 20-ig helyi jelentőségű, kisebb intenzitású harcok folytak a Margit-vonal mentén. Ebben az időben jegyezték fel a tapsonyi plébánián: „Ettől kezdve Tapsony is hadszíntérré válik, a plébánia és az egész falu a háború kíméletlen képét ölti magára. Újabb és újabb harci csoportok érkeznek falunkba, hogy pár óra múlva kivonuljanak a szenyéri frontra és Mesz- tegnyő felől állandóan kísérletező orosz előretörést feltartóztassák.” A front mögött lassan stabilizálódott .az élet. A nyilas köz- igazgatást újjászervezték; elsődleges feladata a háborús szükségletek mindenáron való biztosítása volt. 1944 végén a német csapatokhoz beosztva — többnyire alárendelt szerepre kárhoztatva — mintegy 400 ezer magyar katona harcolt még a németek oldalán. Ebből több mint 100 ezer a somogyi hadszíntéren. A nyilas vezetésnek a legnagyobb gondot a hadseregben kibontakozó bomlás okozta. A katonák megszöktek a csapatoktól, fegyvereiket eldobálták. A „Dél” hadseregcsoport az alábbiakat jelentette a német legfelsőbb parancsnokságnak: „A jelenlegi összetételben a magyar hadsereg nem hajlandó harcolni... Ma a legnagyobb veszélyt a magyarok jelentik..., nincs bennük semmi ellenálló erő.” A front mögött a razziák állandósultak. A szökevény honvédeket és munkaszolgálatosokat minden hadbírósági tárgyalás nélkül a helyszínen felkoncolták. A lakosság — az otthon maradtak — szörnyű időket élt át. Gyűlölték a németeket, valamint a nyilasokat, és rettegtek az „oroszok” érkezésétől. A tapsonyi plébánia feljegyzései között olvasható: „Február elején SS alakulatok szállnak a plébánián. Ez a Spindler-divisió hírhedt rablóbanda volt... A nácik durva erőszakoskodásaikkal és rablásaikkal a magyarok előtt teljesen meggyűlöltették magukat.” A budapesti harcok idején december 20-a és január 18-a között a szembenálló erők a védelmi rendszer megerősítésével voltak elfoglalva. Január 21-e után a Nagyatád előtti térségben a németekkel szemben rendezkedett be védelemre az 1. bolgár hadsereg. A bolgárok azonnal sikertelen kísérletet tettek Nagyatád elfoglalására. A település birtokba vétele a nyugati arcvonalszakasz megerősítése szempontjából nagy jelentőségű hadműveleti siker lett volna. Nagyatád azonban a németek védelmi rendszerének fontos pontja volt. Aknazárral vették körül, és jelentős erőket összpontosítottak körzetében, mert a város elvesztése szabad utat biztosított volna a zalai olajmezők felé. Január 26-án a kora hajnali órákban a német 2. páncélos • hadsereg három hadosztálya kisegítő csapást hajtott végre Kaposvár főirányba, hogy megakadályozza az 57. szovjet hadsereg sávjában megindult átcsoportosításokat. Az „Eisbrecher” (Jégtörő) fedőnevű támadást azonban a szovjet csapatok elhárították. A támadás során a németek kisebb csoportokat a Balaton jegén át is harcba vetettek. A budapesti kudarc Hitlert újabb határozott intézkedésre késztette. Utasította a vezérkart a „Tavaszi ébredés” fedőnevű támadás előkészítésére. Ennek fő célja: kijutás a Dunához és stabil összefüggő védelmi rendszer kiépítése, a német birodalom előterének biztosítása. A tavaszi olvadás sártengerré változtatta a somogyi földeket. A rossz terep és időjárási viszonyok már a támadás előkészítésének idején kétségessé tették a kitűzött cél elérését. Puskás Béla Hadszíntér Somogy földjén
