Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-03 / 285. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — BERZSENYI-DÍJASOK 1994. december 3., szombat Kassáról, Kolozsvárról jöttek „Mértéktartóan” ünnepelte kilencven éves múltját a Berzsenyi Társaság. A mérték tartása Takáts Gyula intő szavaival a névadó-előd poézise, közjóra irányító magatartása szerint valósult meg most is a Berzsenyi-díjra kiválasztottak személyében. Gál Sándor Kassáról, Lász- lóffy Aladár Kolozsvárról érkezett a Társaság székhelyvárosába. Egyikük sem „alkalmi” felfedezett, inkább régi ismerős, akit több évtizedes munkássága szinte természetesen szervesít az együttható helyi kötődés és egyetemes horizontra tekintés által, a Társaság szellemiségébe. — Az a lényeg, hogy az ember egy ilyen szellemi kisugárzás belső éthoszát meg tudja élni. Rokoníthatók a törekvések , s összefonódnak úgy, hogy abban nem lehet határokat vonni. Az a feladat, hogy a hetven éve leszorított érrendszereket fellazítsuk és meginduljon a régiók közötti új, friss vérkeringés - vallja pátosz nélkül, feladatokra gondolva-utalva, beszélgetés közben Gál Sándor. Aki a Magyarok Világszövetsége tagjaként részt vett a Berzsenyi Társasággal közös anyanyelvi, irodalmi, felsőoktatási rendezvények előkészítésében, szervezésében. Aki valójában ismerős lehet az irodalomszerető kaposváriak körében, hiszen neki is köszönhető, hogy a hetvenes években a Fonómunkás Kisszínpad a kassai Thália Színházban szerepelt. Aztán a színpad látta vendégül Somogybán, s verseiből készült összeállítással köszöntötte. Aligha véletlen, ahogy az együttes néhai vezetőjére, Vértes Elemérre baráti szóval emlékezett. S arra is,* hogy a kassai magyar teátrum éppen most ünnepli negyed- százados évfordulóját. Mert megszületésének Gál Sándor egyik bábája, első dramaturgja is volt. Ma a kassai Keleti Napló című független társadalmi-kulturális lap főszerkesztője. Verseskötetek, regények, szociográfiák, meséskönyvek sora fémjelzi sokoldalúságát. A Társaság ünnepi közgyűlésén az őt méltató pályatárs, Serfőző Simon sem vállalkozhatott pedáns, kerek élet és pályakép Lászlóffy Aladár Gál Sándor megrajzolására. Inkább alkotói karaktervonásait igyekezett megragadni. Például azt, ahogy a szonettek míves fegyelméből „kitört” a szabadverssel, s hogy életérzése, vívódó ön és világszemlélete valóban legyőzzön minden béklyózó külső-belső határt. Lászlóffy Aladárt, Kolozsvári Papp László olyan fesztelen könnyedséggel méltatta, hogy anekdoták derítették, frissítették az ünneplő közönséget. Nevezetes kolozsvári esték, flörtök, sportos-bonvivános bohémségek, vigalmas vacsorák szövedékéből rajzolódott ki aztán az a szembenéző, ironi- kusabb, filozoikusabb alkat, akiben keserű mosolyt is felfakasztanak a létkérdések. A kisebbségi sorsra kérdezve így válaszolt: — Bármiről van szó, pozitívumról, negatívumról nincs olyan, hogy csak nekünk jó vagy csak nekünk rossz. Például a papírhiánnyal általában fullasztható az ellenzéki sajtó. A romániai magyar kisebbség helyzete a többi utódállamokbeli kisebbséghez képest anynyival pozitívabb, hogy nagyobbacska homokóra kellene ahhoz, hogy szemenként lepergessék mint a többieket. Aztán csendesen tűnődve mondja, Mohács óta annyi mélyponton mentünk át , hogy a világ szemében az összma- gyarság kérdése ilyen jól még nem állt. Amikor —úgymond — az ember hajlamos lenne lekönyökölni „krasznahorkás büszkevárat” busongva, inkább jobb megrázni magunkat: „gyerekek, ez az a pillanat amikor muszáj még valamit megkísérelni. Erre esélyünk van. Mert senkinek sincs nagyobb esélye és nagyobb pechje mint nekünk.”Hozzáteszi még, hogy a Himnusz hallgatása közben jutott eszébe, oda is súgta Tőkés Lászlónak, hogy ez a mi balsorsunk nemcsak tép, hanem véd is. Mert impulzust ad. Mostmár értem, hogy a rendhagyó magyarórákon Kaposváron, Nagyatádon, Marcaliban miért fogadják, s várják vissza érdeklődő szeretettel. A szellemes paradoxonokból kiderül: az író, a költő pedagógus is, aki farkasszemet néz a Fotó: Lang Róbert történelemmel. A szellem, a játék, a derű öltözete valóban nem nehézpáncélzat, mégis szemléletessé, sőt szembesí- tővé válnak a súlyos sorskérdések, a diákember számára is. Ezt elégedetten nyugtázza: — Örülök, hogy így van. Ez szándékos. Magunkban a lelket tartani a nehéz időkben is na- qyon fontos volt. Ma annál inkább... Annál is inkább, mert a szlovákiai, romániai magyar lélek- tartók már rég megtalálták ennek a titkát. Mindketten 1937-ben születtek. Mindkettejük mögött kötetek sora áll, gyermeknek, felnőttnek címezve. Jól felmérhető költői, írói, publicisztikai termés. Ahogy Gál Sándor fogalmazta: értékét az a „kevés” hirdeti majd, ami az idő rostáján fennmarad. A két József Attila—díj után mostmár a két Berzsenyi-díj is a bizalom gesztusa erre nézve. Nemcsak időben, hanem térben is, Gömörből és Házson- gárdról vetődött ránk európai tekintet. Tröszt Tibor Jelentés a foly ónak * GÁL SÁNDOR — Mozgósítás lesz! — Háború! Pattog az éjszaka a falu felett. Csillagokat szegeznek az ég kupolájára. Az ég alatt lomhán ügető felhők. Szép, tiszta, hangtalan mindenség. Alatta megérett emberi vetések; tűzre várók, hóra és fagyra várók. A szél szép csendesen üget. Hajnalodik. Valaki az istálló mögött ha- rákolva köp. Aztán káromkodik egyet. Ló horkan. Kakas virító kukorékolása, akár a fűrész, felhasogatja a békét. Európa, mint egy hatalmas katlan, lassan fortyogni kezd. Alágyújtottak az ördögök, sá- tánfiak. „Jövőre elmegyek”, Sandri szédelegve bukik be az istálló ajtaján, a fal mellett megvetett vackára. Bimbó, a jó fejőstehén, értetlenül bámul rá. Bőgni is elfelejt. Sandri vet magán egyet, mintha az egész világ terhét bele akarná borítani a tehén fara mögött gőzölgő puha, barna lepénybe. Pedig csak Nagynétól szeretne szabadulni; vagy még inkább önmagától. — Elmenni! Elmenni ebből a bűzös, lepedékes, tyúkgané- jos nyomorúságból! El, elmenni! A prices fájdalmasan * Regényrészlet megreccsen alatta, mintha a gondolat a zizegő szalmában és a szuvas deszkákban tovább fájna. Lüktet a halántéka, az ágyéka sajog, mintha minden csepp vérét, minden csepp nedvét kipumpálta volna Nagyné szomja, kielégíthetetlen ágyéka. Még most is érzi — pedig már távol van tőle — a mohóságot, a fekete tűzű éhséget, a lüktetést, amelyben megég a hús, a csont, az értelem. A fák zizegnek, lombjuk között langyos szél motoz, lustán mint az éjszakai tó álmos hullámverése. Bújj ki magadból, vesd le a bőröd, légy kígyóvá, kígyókirály- lyá, kígyóistenné, kígyómarássá... Fullánkod engedd egyre mélyebbre, a mindenség időtlen ölét spricceld teli kölkeid féligkész millióival... Lakj jól időtlen mindenség meg-nem-születő kölkeimmel. Vedd és add! Csillapítsd éhségedet, most és mindörökké... Sandri nyugtalanul, álmatlan álommal forgolódik, mozog az istállói priccsen. Felnőtt Krisztus, megcsalt Krisztus, kifacsart testű isten- fia. Szunnyadó szent állat. Üres ágyékú megváltó. Sandri, szegény Sandri, boldogtalan Sandri... A Bimbó feszülő tőgye világít felette a félhomályban: talán holnapra már minden megváltozik. Talán holnapra... Talán... Nem szeretem ezt a szót. Nem szeretem... Nem szeretem! Az akácosok és a nádasok pedig csendesen, igen csendesen, igen nagy csendességgel és nyugalommal zizegnek, subognak. — Háború készül! — Mozgósítás. * * * Szőke Sándorné született Szabó Sára dédunokáját, a kicsi Andrást altatja. Mesét mond. A rókáról és a farkasról, a kiskakas gyémánt félkrajcárjáról, a molnár szürke lováról és a kis tyúkocskáról. And- ráska csendben hallgatja a szüle rekedtes hangját, s a hang mögül előszivárgó mesevilágot. Majd mindegyik mesét ismeri már, hiszen számtalanszor hallotta, de jó így újrahallgatni mindegyiket, félig lehunyt szemmel, jó így hallgatni a szülét, aki egyre feketébb és egyre vénebb. S akinek fogatlan szájából előcsordogál a mese csodás patakja. „Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás, szaladj te is, pajtás.” És a róka is velük szaladt. Verembe estek, megéheztek. Itt a farkas mondja a verset: „Farkas-barkas jaj be szép, Róka-bóka az is szép, Őzöm-bőzöm az is szép, Kakas-bakas az is szép, Tyúkom-búkom jaj be rút!” S megették a tyúkot. De ahogy felébredtek, megint csak éhesek voltak. Felállt a farkas és újra rákezdte: „Farkas-barkas jaj be szép...” A mese fonala összeköti a holdat és a csillagokat. Ezüst fény, ezüst csend, amelyben arany almákat teremnek a mesebeli almafák. Andráska figyeli csilingelésü- ket, jó mélyre elraktározza magában a hangokat, hogy bármikor elővehesse, ha a szüle nem is ülhet már az ágy szélére. S ahogy lassan elalszik, tovább álmodja a meséket. Óriások és tündérek között jár, elér az Óperen- ciás-tenger szélére, az Üveghegy titokzatos tetejéről néz le a Rézerdőre és a kacsalábon forgó várat sarkának egyetlen dobbantásával megállítja, s úgy sétál fel az aranylépcsőkön, mintha ő lenne a legkisebb királyfi. S arra sem ébred fel, amikor az apja részegen betántorog a konyhába és ruhástól veti magát az ágyra. Éjszaka van. Éjszaka az alvók és a virrasztók felett. Éjszaka van Európa felett. Nehéz, hallgató éjszaka. LÁSZLÓFFY ALADÁR A kikiáltó Nagyérdemű élők, erre! ide tessék! e hazákon meg se száradott a festék, kárpitján az égnek, falain a földnek ezeregy alakba metszve tündökölnek; a régi s az új is délibáb, oázis, égő csipkebokor — nekünk mégis ház is, hol az eső veri, hol a könny itatja, attól marad nyersen minden indulatja. Itt látható Bármi, itt látható Bárki, kit a szenvedő nép magának talál ki, itt — de az időben lehetőleg mélyen adatik olyasmi, hogy örökre éljen; itt látható Bezzeg, itt látható Persze, egyik törökverő, másik törökverte; s itt ezen a fákkal körülölelt téren maga a dicsőség, ércbeöntött érdem vigyázza a tájat: Mátyás a magányos, kinek szülőhelye vala ez a város. Nagyerejű János képfaragó mester állította ide már megrendült testtel. Öreg barátbetűk értelme veszendő, jól eltáncolt rajtuk az ötszáz esztendő, fel-felsóhajtanak akik még olvassák: meghalt végül Ő is, oda az igazság! — Fekete seregek lobognak az éjben bús történetek minden idejében... De Mátyás még könyves, de Mátyás még váras, akit országdolga soha el nem fáraszt s tulajdon rejtélyes halálát se bánja, (mikor kimúlt vele két hű oroszlánja) mutatná a fügét, melytől aki mérges, népeket, napokat ma is éppúgy mérgez, mutatná hogy nehéz idő szakad rátok, nem ügyelik mentét álruhás királyok, — de mivel csak érc mű, néma harang Mátyás, ágyú-hideg marad az egész kiáltás, előtte, utána egy-egy tüzes Dózsa felkel vértengerből, hajlik Rodostóba s fekete seregek lobognak az éjben , bús történetek minden idejében... Fel is, felsóhajtanak, akik ma olvassák: meghalt Mátyás s vele odavan a tartás? Lehet nem rokonod, hírét sem érdemied, távoli vitézség nem is él meg benned, akiknek királya, annyira kihaltak, csak a nevük gondját hagyták a magyarnak?... Fergeteg az isten naptára e tájon, hogy a szeretet is megbűnhödjön, fájjon. Megint kopogtatnak, folyton dörömbölnek, adót és hitvallást követelnek tőled. Annyit ég, mindig ég, úgy parázslik itten égő csipkebokorban laksz, mint az isten. Ég a Bethlen-bástya, másik Bethlen oltja, a kötésen százszor átüt véred foltja; Zsoltárok zokognak, harangok hasadnak, ideged hetéből rámegy erre hat nap, csak a hetediken gyógyulnak a kertek: szétpattanó szemek itt gyökeret vernek, szétroppanó bordák fehér kerítése szúrósan vigyáz a serkenő vetésre s hol a földönfutók aratni nem fognak, a földönmaradók varázslatot tudnak — letaposott fűszál felegyenesedik, bevert koponyákon a bőr hegesedik, lesz a csont keményebb, lesz a lélek bátor, hogyha nem remélhet semmit csak magától, hogyha ráébred, hogy elpusztíthatatlan, nem rémít a pokol fenekén a katlan. Fekete seregek lobognak az éjben bús történetünknek minden idejében? Pasák hadinépe faltörőket vontat? Tinódi tűnődik, Heltai meg nyomtat, gyermekek születnek s belehalnak végül amire a század ege belekékül, de már gyermekeik gyermekeik gyermeke is állja, ha a nagyidő a határban találja. Kő kövön nem marad? akkor nyaka-főre új falat kell húzni, Isten szól belőle... Hol a földönfutók aratni se tudnak, a földönmaradók ezt-azt helyrehoznak... Nagyérdemű élők, képtől képig járók! múlttól és jövőtől el nem választ árok; tavaszi viharban suhognak a fenyvek, tépett köpenyei fekete seregnek, s messze mint a holdfény, porokban, szelekben hajdani erények régi fénye rebben. Vigyázza a teret Mátyás, a magányos, aki vala könyves, aki vala váras. Van aki még üljön öröklött nyergébe s elnéz valahová keletre vagy délre, megérzi a hangyák szorgos futkosásán milyen újabb művön dolgozik a sátán, s bár csak képzeletben, felkészül a hadra, hogy az ő nevében ne hagyjon magadra, magát fegyverezi örök tisztességgel, lelkét páncélozza egek türelmével, népek köpenyegét borítja magára, nyelvek arányát, ha ez a béke ára, s mire a nap felkél, Európa napja, régi reneszánszos udvarát mutatja... Ha csak tünemény volt, délibáb, oázis, égi csipkebokor — nekünk — mai is — ház is.
