Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-31 / 308. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. december 31., szombat Steiner Józsefné a Kossuth-képeslapok előtt tudományos dolgozatba illő fontos helytörténeti adalékok birtokába jutott itt Steiner Józsefné a honi Kossuth-kul- tuszról, kezdve az osztrák tiltással, egészen addig, amíg a „turini remete” porcelánkoszorút küldött atyjának sírjára; ezt a dabasi református templomban ma is őrzik. Tehát összeállt az országjáró Kossuth-emlékkiállítás, amely Cegléden politikusok elismerését vívta ki. Ünnepelték Jósvafőn, Budapesten, Baján, Pécsen és másutt. Láttán okkal dicsérte a történész-mú- zeológus az életutat, a fora- dalmi-szabadságharcos szerepet, s az utcákon, tereken, Fotó: Kovács Tibor szobrokban kifejezett tiszteletet bemutató tablók gondos, alapos tagolását. Nemkülönben az igényes históriai forrásfelvezetést is. A január 5-ig tartó kaposvári „állomásozás” után, márciusban Monokon üzennek majd a képeslapok arról, hogy Kossuth Lajos azt üzente... Tröszt Tibor Történelem a képeslapokon Kossuth Lajos azt üzente... Kossuth-emlékek Magyar- országon - képeslapokon: a kaposvári városi művelődési központban látható centenáriumi kiállítás címe. Alkalomra szóló, mégsem alkalmi, sőt nem is mindennapi tárlat. A legrégebbi anzikszot 1900-ban adták föl, az illusztráció és a felirat tudtul adja: Kossuth Lajos azt üzente... Hogy hátoldalára a feladó honfiúi vagy honleányi üzenetet írt-e, az a gyűjtő titka. Aki egyébként nem titkolódzó természetű, mert szívesen bocsátja a közönség elé gyűjteményének darabjait, hogy üzenjenek. Arról is, akit ábrázolnak, s azokról is, akik egy kor felfogása, ízlése szerint képes levelező lapot készítettek. A nagyatádi Steiner Józsefné, akit nemcsak a gyűjtőszenvedélyével, hanem alaposságával és módszerességével is megáldott sorsa, azt vallja, hogy képeslapok „esetén” ez két kiindulópontból történhet. Vagy a téma adott, amelynek fonalán elindul a csere, a vásárlás és minden, ami lelemény ehhez kell. Vagy a képeslapok jelentenek kihívást, amelyet szorgos utánanézés, forráselemzés, pontosítás követ. Steiner Józsefné „repertoárjában” mindkét módszer gyümölcsöző, máskülönben a képzeletbeli névjegykártyájára miként is kívánkoznának oda illusztris, tények adatok. Ugyanis huszonötezer darabból áll képeslapgyűjteménye, amelyet több éve immár ötven témában gyarapít. Huszonegy tárlaton vett részt, ebből tizenegy volt önálló kiállítás. Három kiemelt témakörben „tájékozódik”: a történelem kimagasló személyiségei, a földrajz és a meglehetősen széles s így jobb híján „egyébnek” nevezett kategória. Hogy kik a történelemből? Például Kossuth Lajos, Beethoven, Liszt Ferenc, II. János Pál pápa. Legújabban Erzsébet királyné (az őt idéző lapokat most Gödöllőn láthatják), s hozzá fűződik az a tulajdonában levő képeslapritkaság is, amit 1898-ban, halála után négy nappal adtak fel. A közönséges halandó rendszerint először választ képeslapot, aztán vesz rá egy bélyeget. Steiner Józsefné históriájában fordított a sorrend. ő agrármérnökként először a bélyegekre csodálkozott rá, s csak jóval később a képeslapokra. Mely utóbbiakat — úgymond — eleinte csak elrakta... A növényeket, majd a gyógynövényeket ábrázoló bélyegek gyűjtésében lett „specialista filatelista”. A gödöllői debütálást országos és nemzetközi bemutatók sora követte, mígnem a képeslapgyűjtők közelébe sodródott. így volt aztán három éve, hogy egy jósvafői Kos- suth-megemlékezés kapcsán, a miskolci egyetemi tanár, „gyűjtőtárs” kérte: mutatná be az ünnepeltről készült képeslapjait. Miközben a szombat- helyi képeslapgyűjtő egyesületnek is tagja lett, szívesen bocsátotta közszemlére az akkor még (már?) 80 darabos alkalmi válogatást. Amely most már háromszáz darabból kiválasztott százkilencven képet foglal tablókba, figyelem övezte vándorkiállítássá szervezve. Cserék, de inkább vásárlások árán. S kellett közben kutatni is. „Utánakérdezni” például a nagy politikus atyjának otthont adó alsóda- basi lakóház képének. Bizony, Fogadásból, Garas Semmi különbség, csak jól kell játszani Mostanában sok régi magyar filmet sugároz a televízió. így aztán alkalmunk van újra találkozni a fiatal, pályakezdő Garas Dezsővel. Olykor csak egy vagy két villanása van, esetleg szövege sincs, de azonnal megtelik élettel a mozivászon vagy a képernyő. Garas Dezső december 9-én múlt hatvanéves. Nem látszik meg rajta? A haja már tiszta ősz, az arcán több a barázda, mint akár néhány évvel ezelőtt. A mozgása és — ami nem kevésbé fontos — a szellemisége azonban fiatalos, sőt fiatal. „Kitüntetésben mérve” mindent elért már, ami a színészi pályán elérhető: érdemes művész, kiváló művész, Kossuth-díjas. Ami a szerepeket illeti? Mintha még mindig minden előtte állna. Sokáig volt, mindjárt diploma után, a Nemzeti Színházban. Az akkor oly nagyhatalmú Major Tamás hívta, holott akkor divat volt és majdnem kötelező, hogy a főiskoláról előbb vidékre kell menni. Garas nem bánta éppen, hogy így történt, hiszen már főiskolás korában sikerei voltak a Nemzetiben a Mirando- linában és a Szellemidézésben. Ám egy idő után elege lett a Nemzetiből, átment a Madáchiba, megrázó címszereplője volt például Fejes Endre Vonó Ignácának, csodálatos Oronte-ja Moliere Embergyűlölőjének. Egy idő után ebből is elege lett. Szabadúszó színészként pendlizett ide-oda, s közben a sok film, tévéfilm mellett alig maradt ideje, hogy rádiószerepet vállaljon, néha szinkronizáljon. Melyik Garast szeretjük a legjobban? A Régi idők focija Minarik mosodását Sándor Pál filmjében vagy a Háromgarasos opera Peachumját a Nemzetiben, Ljubimov rendezésében? Egyszer megkérdezte tőle egy rádióriporter, mi a különbség a színházi és a filmszínész között? Garas a maga flegma stílusában azonnal válaszolt: „Semmi! Ugyanúgy kell játszani, vagyis jól! Persze technikai különbségek vannak, színpadon hangosabban kell beszélni, hogy a karzat végén is jól hallják és talán erősebb gesztusokra, mimikára van szükség, hogy a távolülők is jól lássák, de a lényeg csakugyan egy: nagyon jól kell játszani, el kell hitetni a közönséggel, hogy a színész éppen az a személy, akinek a bőrébe bújt.” Garas ezt mindig, minden műfajban el tudja hitetni. Jó ideje már színházi rendezőként is jegyzik a művészi tőzsdén. Többnyire vígjátékokat állított színpadra, elsöprő dinamikával, ellenállhatatlan humorral. Filmrendezéssel is próbálkozott. Hosszas vándorlás, szabadúszás, tekergés után két éve ismét társulathoz szerződött: a Művész Színházhoz. Tulajdonképpen nem is készült színésznek. Pingpongozni járt a Csengery utcába, ahol egyik játékostársa elcsábította a bőrösszakszervezet amatőr színjátszócsoportjába. Egy Csehov-darabban kapott szerepet, aztán fogadásból elment felvételizni a Színház- és Film- művészeti Főiskolára. Fölvették. Ma már tudjuk: ezt a fogadást igazából mi nyertük meg, színház- és filmszerető közönség. Egy nagy színészt nyertünk vele. Barabás Tamás Az elmaradt mákos metélt Ugyan mi mácsiknak hívtuk, de hát címben így mégiscsak elegánsabb. Ma is kedvelem, de gyerekkoromban számomra az étkek étke volt. Ezért választottam ebédre azon a fél évszázaddal ezelőtti délelőttön. Akkor már négy napja nem ettünk főtt ételt. Mióta „az oroszok bejöttek”. (Azaz a szovjet csapatok elfoglalták — felszabadították? — a községet.) Tudtuk, hogy messze nem jutottak, így állandó félelemben éltünk, hogy mikor kell elhagyni otthonunkat a harcok miatt. A negyedik napon furcsa csend ülte meg az utcákat. December nyolcadikát írtunk. Enyhén párás, szélcsendes volt az idő. Úgy kilenc óra tájban egy repülőgép húzott el felettünk, szép kényelmesen. Nem lőtt, nem dobott bombát. A földről sem zavarták. Amikor a bugása elhalt, anyám kiszólt az ajtón: — Na, máma nekiállok főzni. Mit ennétek? — Mákos mácsikot! — vágtam rá, apámat megelőzve. Később bementem. Néztem, hogyan formálódik a sárgás massza anyám tömpe uj- jai között. Már a számban éreztem a főtt tészta édes ízét. Amikor a harmadik kis cipót is társai mellé rakta, iszonyú robbanás rázta meg a házat. Kiszaladtunk, majd bebuktunk udvari szomszédunk konyhájába. (Nem tudom, miért gondoltuk azt biztonságosabbnak.) A második dörrenésre együtt vágódtunk hasra a háziakkal. Nem tudom, családom melyik tagjának jutott eszébe, hogy a kertben keressünk menedéket, melyet egy sekély, víz nélküli árok határolt. Idáig jutottunk, amikor zuhanóbombázók — közismert nevükön stukák — sora bukott le a községre. Vijjogó szirénájuk, gépfegyverük kattogása, bombáik süvöltése és robbanása a hideg árok aljára szorított bennünket. Ahogy elhúztak felettünk, egy viszonylag szűk sugarú körben újra felfejlődtek, és lecsaptak — igen, úgy éreztem, hogy kizárólag miránk. Azokban a percekben találkoztam — nem egész tizenkét évesen — a megsemmisülés közvetlen veszélyével. Ahogy a gépek zuhantak — amikor a nyugati horizonton újra sorba rendeződtek, megszámoltam: 19-en voltak — a hátamban éreztem a lövedékeket. (Nem tudom, miért éppen ott.) Egymás mögött hasaltunk: a hatvanhoz közeledő apám, előtte anyám meg a nővérem, aki kétéves fiát a testével próbálta fedezni. Később magam előtt szégyelltem a halálfélelmemet, de nem reméltem, hogy élve kerülök ki abból a pokolból. Félig sírva buktak ki a szavak belőlem: — Édesapám, búcsúzzunk el!... Két hullám között óvatosan kitekintve láttuk, hogy nem messze tőlünk két orosz katona néhány civilt terel maga előtt. Úristen, ha minket is megtalálnak! De más irányba kanyarodtak. Nem tudom, hány percig tarthatott a támadás. Az egyik hullám után a gépek elhúztak nyugati irányba. Félig futva, kerteken át bukdácsolva estünk be a főutca egyik erős boltozatú pincéjébe. Jó néhány család már itt élte át a támadást. Kimerültén, hangtalanul dőltem a nyirkos téglafalnak. Valaki rám szólt: — Ne támaszkodj, megfázol. — Úgy látszik, az arcom is izzadt volt, akárcsak testem a télikabát alatt. Egy férfi beszólt a pinceajtón: — Itt vannak a németek! Apám erre mondott valami csúnyát. Naivul kérdeztem: — Maga nem örül? — Csak any- nyit mondott: — Majd meglátod, mi vár még ránk. — Sajnos, igaza lett. De ez egy másik történet. Délután a romos, üveg- és tetőcserepektől ropogó utcán, halott katonáktól megborzongva, leszakadt villanydrótokat kerülgetve hazamerészkedtünk apámmal, megnézni: milyen állapotban van a lakásunk. Nem érte találat. (Akkor még. Csak januárban.) Ott pihentek a kis tésztahalmocs- kák is békében a gyúródeszkán. Várva, hogy beteljesedjék a sorsuk, és sodrófa alá terüljenek. De bármennyire is sajnáltam, erre nem kerülhetett sor. Még néhány napig, amíg az asszonyok meg nem szervezték a közös főzést a tágas pincében, továbbra is száraz kosztra kényszerültünk. De vigasztalásul, no meg a nap emlékét idézve, hosszú évekig mákos mácsikot készített anyám ebédre, minden december nyolcadikén. Paál László Fényárban úszott az olimpiai csarnok Káprázatos Aida A kairói ősbemutató után pontosan 123 évvel, óriási sikerrel játszották 8000 ember előtt a zsúfolásig telt müncheni olimpiai csarnokban Verdi remekművét, az Aidát. A dpa beszámolója szerint a világ eddigi legnagyobb szabású operaelőadásán a zenekari árokkal együtt ötemeletes, 1500 négyzetméteres színpadon ezernél több szereplő tette felejthetetlenné a látványt. A színpadon emelkedő 16 méter magas szfinx előtt papnők és papok, miniszterek, tisztviselők, katonák, táncosnők és hadifoglyok százai vonultak el színpompás menetben, amelyet — az elefántokkal, tevékkel, lovakkal és a félelmetes óriáskígyóval együtt — 720 reflektor árasztott el fényárral. A legújabb technikával alkalmazott fényhatás elevenítette meg a cselek-' mény különböző színhelyeit: palotát, lakóházakat, a templomot, a Nílus partját és a zárójelenet sziklasírját. Az 1500 pompás kosztüm és a több ezernyi kellék a fáraók letűnt monumentális világát elevenítette meg... Egyedül az akusztika jelentett némi problémát. Ez a 135 mikrofon ellenére is hagyott kívánnivalót maga után. A nagy tetszéssel fogadott előadást Giuseppe Ftaffa vezényelte nagy lendülettel. Szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a közönség az Aida szerepét alakító Maria Chiara és az Amne- rist éneklő Grace Bumbry teljesítményét. Kristjan Jo- hannsson tenorja Radames szerepében fényes csillogásával tűnt ki. PAP GÁBOR Hány évem van még? Átkúsztam a delelőn, gyorsabban suhannak az évek... Életem másodperctöredék a világegyetem világóráján. Néha mintha megállna a nap, beülök örömeim hintaszékébe; talán a világmindenség öregszik, évmilliók rohannak hátrafelé. Szunnyadok a lengő székben, ha megáll, megszűnik a szusszanásom is, félelem remegteti ablakaimat, nagy, zörejnélküli dörömbölés... Valaki megkérdezi: Hány évig marad még az univerzum agyadban? Téli Balaton Az őszi nap felszívta a fürdőruhák tarkaságát, elfújta a szél a hullott szerelmek szirmait. Csend avarja korhad a halott víz felett... Fagyott ablaküveg fedi a tó vizét elsimítva a fény és hangfodrokat, akár a koporsó fedele a szívek hullámait, mintha soha nem engedné feltámadni a sír lezárt lakóját. Megszűnik majd a sirályok egyeduralma, jönnek csapatostul a trónkövetelő szárnyak, versenyeznek az égi és vízi hullámok, s fák virágaitól lesz habos a nyújtózó part.
