Somogyi Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 178-204. szám)
1994-08-06 / 183. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. augusztus 6., szombat Japán színházi előadás jelenete Nikonnal a vízesésnél, mezítláb a havon i A noh színházban nem szégyen az alvás — Tányért mosogatott a fotós, aztán ösztöndíjat kapott Ha valaki nem csupán a turistacsalogató prospektusok, vagy a sógun és szamurájtörténetek alapján kíváncsi Japánra, az utazzon el oda. No azért van közbülső megoldás is, augusztus végéig látható a megyei múzeum nagytermében Nagy Z. László fotóművész kiállítása, H. Bognár Zsuzsa művészettörténész rendezésében. A KÁPÉ című lap riportere, a MÚOSZ újságíróiskolájának tanára 1990-ben két évre utazott Japánba. Korábban a Magyar Távirati Irodánál dolgozott. Hinnénk, hogy „szakmai kiküldetés” volt. — Egyáltalán nem, legalábbis hivatalosan nem volt szakmai. A feleségem, aki rovarbiológiával foglalkozik, a Növényvédelmi Kutatóintézet kutatójaként kapott meghívást... Természetesen örömmel csatlakoztam. Mindketten igyekeztünk alaposan felkészülni, rengeteg könyvet vásároltunk, programot készítettünk elő. Belülről akartuk Japánt megismerni... Ez az ismerkedés, nekem először egy japán étterem konyhájának belsejét jelentette, ahol tányért mostam. Később, amikor megkaptam a tokiói Japán-Magyar Baráti Társaság ösztöndíját akkor tudtam igazából fotósként dolgozni... Harmincötezer képet készítettem, ezek egy része remélhetően önálló albumban jelenik meg. Összeválogattam ezt a kiállítást is, amely Budapest, Debrecen, Nyírbátor és Nyíregyháza után érkezett most Kaposvárra, s innen szeptember elején Győrbe vándorol... — A képei kiforrott technikai tudásról, olykor festői színvilágról árulkodnak és arról, hogy kerüli a megszokott témákat. Mintha mást és másként kívánna mesélni Japánról. — Ez az előtanulmányoknak is köszönhető, meg annak is, hogy az első rácsodálkozás helyett sikerült tartósan belehelyezkedni az életformába, felkészülni rá, vagy visszatérni másodszor is ahhoz, ami érdekel. Mert a japánok az utcán nemhogy nem tartózkodnak a fotózástól, hanem szélesen belemosolyognak a gépbe és boldogan integetnek. Ez aligha az úgynevezett elkapott, vagy jellemző pillanat... — Gondolom a keleti színházban előadás közben más lehetőség adódott. — Éppen ez az... Hiába volt a feleségem ismerősének az apja az úgynevezett noh-színházak szövetségének az elnöke, még további ismerősök ismerősei is kellettek ahhoz, hogy végre bejussak egy előadásra fotózni. S köszönhetem annak, hogy a Nikon igen halkan dolgozik... — Zavarta a színészeket a fényképezés? — Jobban zavarta a nézőket...Ugyanis ezeknél a rendkívül meditativ, mozgással, gesztussal dolgozó noh vagy kabuki játékoknál gyakran elszendere- dik a publikum. Nem ritka ugyanis, hogy több órás a produkció. Velem is megesett, hogy délelőtt tízkor mentem be, dolgoztam, ebédeltem, aludtam magam is egy félórát, s este hétkor jöttem ki... — Ha már a meditációnál tartunk, egy képén a szerzetes vízesés alatt ül, magába mélyedve... — Mégpedig jéghideg vízesés alatt, egy igen zártkörű tavaszköszöntő vallásos ünnepen. Ide éppoly nehéz volt eljutnom, mint az őslakos ainukhoz Hokkaidu szigetére... Már alig néhányan beszélik a nyelvet, de tartják a hagyományt, így még a Korea felől érkező japán hódítók leszármazottai elől is elzárkóznak... Szóval nem voit könnyű, s a lehető legteljesebben tiszteletben kell tartani a szokásokat. S az alkalmazkodás közben tárul fel igazán a csak rájuk jellemző világ. — Ez azt jelenti, hogy a vízesés alatt meditált a fotós is? — Én nem álltam a négy-öt fokos vízesés alá a Kayasan hegyen, hanem fényképeztem. No persze a tisztelet megkövetelte, hogy két órát álljak a hóban, nyakamban ' a Nikonnal. Természetesen mezítláb... (Tröszt) A két szikla mitológiai „frigyét” kötéllel erősítik meg Fotó: Király J. Béla Megújult az Iskola és levéltár sorozat Szülőföldi dokumentumok Megújult az Iskola és levéltár országosan egyedülálló somogyi kiadványsorozat, amely a szülőfölddel ismerteti meg olvasóit: tanárokat, diákokat, a történelem iránt érdeklődőket. 1975-től eddig harminchat kötet látott napvilágot. A Somogy Megyei Pedagógiai Intézet bábáskodott eleinte az iskoláknak szánt kiadvány megjelentetése felett, de kezdettől támogatásra találtak a megyei levéltárban. Ezért is viseli a kiadvány az Iskola és levéltár címet. Az összevont 37-38. szám, a legújabb kötet nemcsak küllemében hordozza a megújhodás jeleit, hanem abban is megnyilvánul új szellemisége, hogy először fogott össze a sorozat megjelentetéséhez a levéltár, a pedagógiai intézet és megyei művelődési központ. A levéltár szellemi műhelye a biztosítéka a tudományos alaposságnak, a pedagógiai intézet nem kevesebbet vállalt, mint hogy eljuttatja olvasóihoz, a pedagógusokhoz, a diákoknak a kiadványt. A történelem- tanításhoz, különösen a szülőföld históriájának megismeréséhez nélkülözhetetlen forrásul szolgál. A megújult Iskola és levéltár sorozatban látott napvilágot dr. Magyar Kálmán régész olvasmányos tanulmánya Somogy megye régészeti múltjáról a honfoglalás korából és a középkor évszázadaiból. Maga a szerző is így minősíti munkáját: régészeti kalauz. Az is. A történelem tankönyv mellett, pihentető olvasmány, amelyből számos olyan történelmi „érdekesség” jegyezhető meg, amit talán egyébként megjegyezni képtelenek lennénk. A kötetet G. Jáger Márta, a levéltár igazgatóhelyettese szerkesztette. Horányi Barna Nyár derekán R ekkenő volt a hőség. A napsugarak perzselték a bokrok, fák fonnyadt leveleit. A föld megrepedezett az ágyások között. Oly meleg volt már hetek óta, hogy a madarak is elbújtak a lombok közé. Felborzolták tolláikat, s tátott csőrükön pi- hegve lélegeztek. Az éjszakák sem adtak igazi enyhülést, s harmat elvétve csillantotta a fűszálakat. Néha feltámadt a szél, végig sivított a soron, de csak a port kavarta fel, beszórva szemet-szájat, köhögésre ingerelve az embereket. A beszürkült ég dörrent egyet, s a pár kövér csepp arra sem volt elég, hogy bemaszatolja az ablaküvegeket. Olyan volt, mint az elmaradt ígéret, csak a vágyakozást serkentette. Neki, tulajdonképpen mindegy volt, hogy milyen idő járja. Esik-e, vagy süt a nap, idejét bent töltötte a szobában. Most is az öreg kanapén ült, eres kezeit egymáson ölében nyugtatva. Néha megigazította kendőjét. Homlokából feljebb tolta, a kihulló ősz tincset alá igazította és megszorította a kötőt az álla alatt. Ilyenkor megzörrent köténye zsebében az olvasó, és kilátszott fehér zsebkendőjének feketével szegett széle. A kis ház ajtaja bezárva, megszokásból. Ha néha elment a boltba, vagy a templomba, a nagy kulccsal kívülről bezárta, aztán kétszer-há- romszor is megpróbálta, jól csukta-e be. Annyi féle ember mászkál a faluban, ki tudja melyiknek támad kedve felkeresni. Pedig, már rég nem mér se bort, se pálinkát még pénzért sem, nemhogy hitelbe, mint egykoron. Az ablakot védő spaletta behajtva, csak egy tenyérnyi rést hagyott, azon jött be a fénysugár. Áttört a megsárgult csipke függönyön, és a szemközti falon, a feszület mellett vetített egy vonalat. Mintha, festő korongecsetét aranyba mártva húzta volna, a keretezett fénykép és a korpus szenvedő arca közé. A fehér falakon nem volt más dísz, mint a vékony blonden rámába foglalt Jézus szíve, a Madonna és a fényképek. Az egész élete ott van a falon. Rég elhunyt embere, ki még akkor, amikor a fényképész lencséje elé álltak s vállát átölelte, orra alatt kis bajuszt viselt. Oly komoly képet vágott, mintha övé lenne a világ felelőssége. Gomblyukában látszik a művirág... így sorjában a többiek. Fiai és leánya, ki-ki a maga párjával néznek vissza rá,-s ő magányos óráiban beszélget velük. Hangtalanul, hogy csak ajka mozog és tudja, hogy mire mit válaszolnak. Az asztalon az üveg hamutartó hosszú évek óta üresen áll. Rég volt, hogy egy szivar- kavég halálát lelte volna benne. S középen a váza, benne egy sosem hervadó művirág, mintha az idővel dacolna, titkos üzenet hordozója. Nehézkesen felállt. Napok óta fájt a háta, mintha a lapockája mellett lándzsával döfték volna át. — Uram, mit kellett neked kiállani... — sóhajtotta, hogy tekintete a feszületre esett, és gyorsan keresztet vetett. Aztán elindult az üvegezett ajtón át a konyhába. A bejárat mellett volt a falikút, de mégsem a csapot eresztette meg, hanem a kredencből kivéve egy pety- tyes bögrét, a stelázsihoz ment. Bádogozott tetején állt két zománcozott vödör, tele vízzel és födőkkel takarva. Innen merített, és nyelte apró kortyokban. Azzal kezdte napjait, hogy a csapot megeresztette. Meggyőződött, hogy folyik, a vödröket kiöntötte, és friss vízzel feltöltötte. így megy ez évek óta, amióta a fia a vizet a házba bevezetette. De ő nem bízott benne. Nem olyan mint volt az udvari kút, ahová ha hosszú láncon leért a vödör, mindig talált benne vizet. Jó volt az másra is, akár dinnyét hűteni. Dehát, hiába mondta, nem hallgattak rá. Emésztő lett belőle, s neki az utcáról vezették be a csapvizet. — Csak már jönne a Bözsi — motyogta magában, hogy a bögrét a viaszkosvászonnal borított asztalra tette. A psar- heltre nézett, s rajta a piros kis lábosra, amiben tudta, benne van még a tegnapi kelkáposzta tükörtojással. Nem volt gusztusa hozzá. Jó lenne eltüntetni, mert majd kap megint, hogy miért nem eszik, nem csoda ha napról napra gyengül. De kiönteni sajnálta. Egykoron semmi nem ment kárba. Ha maradt valami, beleöntötték a moslé- kos dézsába... Egy kis dinnyét, azt megenné — gondolta. — Ha olyan jó hűs lenne, mint amikor a kútból felhúzta és vederből kivette. Szinte érezte gömböjű formáját, és csuklójánál a hideget. Lehúnyta szemét és hallotta, mint harsan, amint belevág a kés és reped hosz- szában tovább. Csorran édes leve, s mint megannyi fekete apró ördög, gurulnak ki a piros húsból a magok.v Megszédült. Érezte, hogy kevés ereje lábánál kiszáll. Meg kellett kapaszkodnia a konyhaasztal szélébe. Hirtelen olyan melege lett, mintha sütőkemence elé ültették volna. Veríték gyöngyözött homlokán s szaladt alá halántékán, és itta föl a kendő vászna. A levegő is fogyott, mintha azt is elzártak volna, mint a csapot. — Ejnye, no... — sóhajtotta, és remegő kézzel kioldotta a bogot, s kendője hátra csúszott. Ajtó, ablak zárva. Kint hétágra süt a nap... Hát nem csoda — gondolta, de nem ment valamit kinyitni, hanem indult vissza. Csak a heverőt érje el, ott biztonságban érzi magát. Legfeljebb eldől és pihen egyet, s majd elmúlik a gyengeség, ami hullámokban úgy tör rá napok óta, mint ahogy vihar előtt támad a szél. Végre elérte a virágmintákkal díszített kanapét. Leült, és hátát neki támasztotta a magas támlának. Ott ahol ülni szokott, a rugók megrokkantak és a plüs is megkopott. Öreg volt már ez is, mint két végében a színes fémből préselt oroszlán fejek, amik nem tudni mi okból, rézkarikákat haraptak, mint cirkuszi állatok. Várt. Ez az ő élete oly régóta, hogy már maga sem tudja. A gondozója naponta megjelent, hozta az ebédjét, tett-vett mintha rendet rakna vagy takarítana. Hisz, minek, csak azt nem értette. Elrakott ő maga után, s takarítani sem kell, hogy itt ül a kanapén. Nem volt barátságosnak mondható. Mindig kérdezte, hogy van s feleletet sem várva, belekezdett valami másba. Sokszor azt sem tudta, miről kara- tyol, s hogy válaszolhatott volna, már zörrent az ajtó, hgoy kívülről maga után betette. Sietős léptei az ablak alatt kopogtak. Egyszer tán a gyerekei is eljönnek, mint húsvét másnapján, hogy lánya itt járt unokájával. Mindenkinek annyi dolga van. Loholnak a pénz után, s nem veszik észre, mint múlanak a napok, úgy veszítenek el valamit, ami soha többet nem pótolható. Aztán, majd azt is elfelejtik... S ekkor, valami különleges dolog történt. A feszület mellett a falon, az aranysáv egyre szélesedett... A távolban megszólalt egy orgona, hangzuhataga beomlott a szobába, és feltárult a fényajtó. O lyan boldog megköny- nyebbülést érzett, mint még soha. Nem fájt immár semmije, és elszállt szívéből minden keserűség. Egymás után beléptek a szobába a rég nem látottak. Szülei, testvérei és végül férje, kézen vezetve a kis Ádámot, aki csak három tavaszt ért. Mindnyájan mosolyogtak, és az asztal köré telepedtek. — Hát eljöttetek végre — mondta, és kezét kitárva fel- emelkedett, és szállt feléjük. A fény egyre káprázatosabb lett, és érezte, hogy a végtelen nyugalom magába fogadja. Amikor az ajtót betörték, oly szag ütötte meg a belépőket, hogy ki kellett hátrálniuk a házból. Aztán kis idő után, amikor bementek, mindent megértettek. Az öreg néne ott feküdt tárt karokkal a kanapé előtt, a színes mintájú rongyszőnyeget ölelve. Ujkéry Csaba
