Somogyi Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 178-204. szám)
1994-08-30 / 203. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 1994. augusztus 30., kedd Irodalmi hétvége Csobánkán Az M-Szivárvány irodalmi-művészeti-kritikai szemle szerkesztősége ötödik alkalommal rendezi meg nyári találkozóját. Az eseménynek a csobánkai Ózon kemping ad otthont szeptember 2. és 4. között. A tanácskozás díszvendége lesz Faludy György költő. Az idei „Szivárványos hétvége” eszmecseréjének középpontjában Márai Sándor írásművészete szerepel. Pótfelvételi a Színi Akadémián Az ősszel induló hároméves nappali tagozatos képzésre érettségizett ifjak jelentkezhetnek 21 éves korig a Nemzeti Színi Akadémiára. A színészmesterség iránt tehetséget érző fiatalemberek szeptember 8-án, 11 órától adhatnak számot rátermettségükről a Nemzeti Színház házi színpadán. A felvételi követelmények között szerepel öt-öt klasszikus magyar, illetve világirodalmi, valamint öt XX. századi magyar poéma, illetőleg dráma- és monológrészlet színpadi előadása, magyar népdalok megszólaltatása. Békési festők Zürichben Zürichben szeptember elsején nyílik két Békés megyei festőművész, a Kaposvárról elszármazott Lóránt János és Oroján István kiállítása. A tárlat anyagát, félszáz alkotást útnak indították a svájci nagyvárosba. A Békésszentandrá- son élő Lóránt János Mun- kácsy-díjas, érdemes művész festményeiből és grafikáiból, a Gyulán élő, nemrégiben Bukarestben is kiállító román képzőművész, Oroján István pedig festményeiből, rajzaiból és kis szobraiból mutat be ösz- szeállítást Zürichben. Irodalomtanárok Győrött Az ötven évvel ezelőtt elhunyt Radnóti Miklós emlékének szenteli tegnap kezdődött háromnapos győri tanácskozását a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári tagozata. A résztvevők előadást hallgatnak Radnóti verseinek tragikumáról és ellátogatnak Abdára. A Győr melletti település volt az a hely, ahol az „erőltetett menet” a költő számára végétért. A Kárpátok festője Huszonegy éve alakult meg a Budapesti Műgyűjtők és Művészetbarátok Egyesülete, amelynek jogutódja a Művészetbarátok Egyesülete lett. Több somogyi tagja is van az egyesületnek, amely rendszeresen szervez kiállításokat. A könyvkiadásra is gondot fordítanak, a minap jelent meg az egyesület gondozásában Darabán János festészetéről egy összefoglaló monográfia A Kárpátok festője címmel. 1960 óta rendszeresen szerepel külföldi tárlatokon, legutóbb Budapesten mutatkozott be. Mernyei grafikus nemzetközi sikere A varsói felkelés 50. évfordulója tiszteletére nemzetközi grafikai kiállítást rendeztek a központi könyvtárban. Huszonnyolc ország kétszázkét alkotója négyszáznegyvenkét alkotással szerepel a tárlaton. A Mernyén élő Harangozó Ferenc grafikusművész öt metszettel szerepel a tárlaton. Ösztöndíjjal a „frankfurti iskolában” Változó társadalmi éghajlatok A pécsi egyetem docense a példák tanulságairól és a minták csapdáiról A szerelmes színésznő Götz Anna a színpadi és magánérzelmekről, különbe- járatú ünnepi heteiről, a pályatárs férj miatti gondokról Politikaelmélettel, szociológiával, filozófiával s egy sor más társadalomtudománnyal foglalkozó szakemberek körében ismerősen cseng a „frankfurti iskola” neve. Noha az 1937—tői működő német kutatóintézet kimagasló személyiségeivel, irányzataival, izgalmas vitáival sokáig késett, s bizonytalankodott a hazai ismeretség. Ennek politikai okai is voltak. Nálunk a felcímkézés látta el az „utópia” jelzőjével, a német politikai élet egyes képviselői pedig olykor azt a baloldaliságot vetették szemükre, amelyben a „társadalomfelforgató” mozgalmak melegágyát vélték felfedezni. Ha az intézet működéséről s kimagasló személyiségeiről — például Horkheimerről, Adornó- ról, Habermasról — szóló, bőségesnek aligha mondható hazai szakirodalmat vesszük, kitapintható néhány jellemző vonás. Egyszerűen szólva az, hogy a filozófiai „nyomvonalon” induló iskolára az erőteljes társadalomkritika a jellemző, amely Papp Zsolttal szólva a válság elméletéből „átnőtt” a közmegegyezés szociológiájába. Mi újság ma a „frankfurtiak” házatáján? — Ha most körülnézünk az intézetben, rendkívül erős társaság van Habermas professzor körül, akik elég fiatalok. Az a baj, hogy nálunk ebből a generációból sok embert, sőt magát a tanítványi kört sem nagyon lehet ismerni,noha a német kultúrában rendkívül jelentősek, s mostmár professzori széket is kaptak...Hogy miért van így? Magyarországra a különböző kulturális hullámok beérkezése lelassul...— mondja Weiss János a Janus Pannonius Tudományegyetem docense, akinek oktatói státusza a jogi karon van, de közgazdász hallgatókat tanít. Úgy tapasztalja, hogy a filozófia, politikaelmélet „tárgyában” igen nagy a hallgatók érdeklődése mindaz iránt, amelyet ösztöndíjasként a frankfurti társadalomkutató intézetből magával hozott. Történészek körében tartott előadását hallgatva, igen meggyőző volt, hogy a „frankfurti iskola” útravalója nem pusztán tananyag, hanem láthatóan tovább sajátítható szemlélet is. A napjaink társadalmi önismeretével, múlt tudatával kapcsolatos témakörben egyik kiindulópontja éppen egy adornói javaslat felidézése volt, jelesül a második világháborús német szereppel való társadalmi szembenézés az elhallgatás helyett. Weiss János szerint a hatvannyolcas diákmozgalmak ezt a szándékot igazolták, mégpedig generációs konfliktusok árán és által. Vajon megoldották a kérdést? — Azt nehéz megítélni, hogy az események Adorno forgató- könyvét követték volna... Felemások voltak a reakciók. Hogy megemésztette-e a társadalom ez másik kérdés. 1968 Német- országbán katartikus volt. Pontosabban szólva: visszatekintve mondható annak. Bár az eseményekbe sok olyasmi is keveredett, ami az értelmiségiek egy részének egyetértésével nem nagyon találkozott. A hetvenes évek szélcsendes időszakára viszont egészen más társadalmi klímát teremtett,amelyre jellemző a másként gondolkodással szembeni tolerancia, a radikális kritika elfogadása, amely például a zöldek parlamenti fellépéséig is nyomon követhető. — Ez igaz. Ugyanakkor a közelmúltban lábrakapott idegen- gyűlölet esetei mintha ismét „éghajlatváltozásról” tanúskodnának. — Nem sikerült még mindezt feldolgozni...Amit átélhettünk, az egy elkülönülési szándék volt a skinheadektől, „ezek nem mi vagyunk” alapon. Később kiderült, hogy az elkövetők jó része teljesen átlagos polgári családból származik. Gyakorlatilag a „mi gyerekeinkről” van szó...A tüntetések csak arra elegendőek, hogy a társadalom testébe ne szivárogjanak ilyen erők, de abban a pillanatban amikor azt lehet látni, hogy ezek tulajdonképpen „mi vagyunk”, onnan egyfajta szégyenkezés kezdődik... Hogy mi válthatta ki, arra különböző hipotézések vannak... Például Günther Grass vagy a frankfurti iskola tradíciójához tartozók közül többen is úgy vélik, hogy már 87’ körül elindult egyfajta krízis, kimerültek bizonyos kulturális energiák... Van egy másik irányzat is, Habermas és tanítványai közül többen, akik ezt az újraegyesítéssel hozzák kapcsolatba. Nemcsak a keletkező Weiss János egyetemi docens kulturális és morális deficitekkel, hanem egyszerűen a gazdasági problémákkal is. — Nem arról van szó, hogy „nyugat” kívánja „kelet” helyett a hogyan volt mindez lehetséges közelmúltra vonatkozó kérdését megválaszolni és megélni? — De igen, pontosan ez a probléma ezzel kapcsolatban. Azt hiszik, hogy nekik van valamiféle mintájuk ennek a kérdésnek a kezelésére, ami persze önmagában is vitatható, hogy mennyire sikeres, s ezért elébe mennek a dolognak. így a volt keletnémet állampolgárokat önkéntelenül is másodrangúakká teszik, amit azok roppant módon sérelmeznek. — Az eddigiekből is kiderül, hogy a múltról szóló párbeszéd elmulasztásának Ön által is említett csapdái mellett a minták követése sem célravezető. Viszont a német példák tanulságosak is. A „frankfurti” meggondolások alapján milyen esélyt lát egy itthoni diskurzusra? — Abból indultam ki előadásomban is, hogy a folyamat korántsem lezárt. Nehéz azt megítélni, hogy a feltételek most kedvezőbbek—e ehhez, mint két évvel ezelőtt voltak, vagy sem. A múlt feldolgozása úgy látom óhatatlanul a számonkérés felé közelít,de bízom abban is, hogy van a háttérben egy folyamat, amely másfelé vezet. Megnyíltak a határok, egy csomó ember utazhat, a mindennapi kultúrából sokat sikerült megtanulni. Némileg érzékelhető a tolerancia is. Ha az ember ezeket a jelenségeket ösz- szegyűjti, akkor talán lehet következtetni arra, hogy a kulturálódási folyamat elvezethet egy toleráns diskurzus esélyeihez. Tröszt Tibor Szakmai életrajzában az „eddigi munkahelyei” rubrikába csak két szót kellene beírni: Nemzeti Színház. A szülők sóhajos-mosolygós emlékeiből tudható, hogy még alig múlt 3 éves, amikor már szerepelt a világot jelentő deszkákon. A Madáchban, ahová a díszlettervező apuka rendszeresen magával vitte s ahol egy karácsonyi ünnepség kezdetére a csöppnyi lány gongütése adta meg a jelt. A cseperedő bakfis ámult és bennfentes élvezője volt a Ma- dách-beli legendás előadásoknak — így azután a pálya- választás nem sok fejtörést okozott számára. — Götz Anna felvételijéből egy tévésorozatban epizód lett: újra eljátszotta azt, amit annak idején a rostavizsgán. — Kitaláltam, hogy úgy lépek a bizottság elé, mintha Molnár Ferenc Ibolya című darabjának vidéki kis kóristalá- nya lennék, aki jelentkezik a pesti direktornál... A főiskola után a Nyolc évszak című tévéfilmben, szerepem szerint színésznő-jelöltként, egykori önmagamat alakíthattam. — Szebbnél szebb szerepek és színpadi sikerek kísérték eddigi pályáját. A legemlékezetesebbnek mégsem valami forró sikerű premiert tart. — Az .igazi, számomra felejthetetlen emlék a Fehér Anna című darab hat évvel ezelőtti próbája. Ott, akkor találkoztam egy kollégával, s ott, akkor találkoztam az igazi, nagy szerelemmel. Az akkori kolléga, Rubold Ödön ma a férjem, s .szintén a Nemzeti tagja. Nagy öröm, hogy végig a szezonban rangos szerepek sorát játszhattam el, de olyan szertelen összevisszaságban rohantak a hónapok, mintha külön éltünk volna... Ezért most a nyár hozza meg az én igazi ünnepi heteimet: kertészkedhetek, süthetek-főzhe- tek és ami a legfontosabb: állandóan együtt lehetünk. — Nem okoz zökkenőket, súrlódásokat az azonos pálya, azonos hivatás, azonos munkahely? — Ellenkezőleg. Nagyon értjük egymást, ki tudjuk magunkból beszélni a szakmai gondokat és tudunk segíteni is a másiknak. Kölcsönösen fontos számunkra a másik véleménye, tanácsa — szakmai féltékenység pedig nem létezhet köztünk. Együtt játszani nem is szeretünk, mert mindketten a másikra figyelünk, s a figyelemből kinek-kinek önmagára már nem is telik... — És ha mással kell a rivaldafényben lángoló szerelmest alakítani? Öreg színházi „rókák” állítják, hogy a játék gyakran a magánéletben folytatódik. — Lehet ... Amíg valaki „zöld” és rutintalan a pályán, hajlamos a szerepben megélt érzelmeket átvinni a magánéletbe. A Döncihez fűződő kapcsolat, szerelem olyan komoly és mély, hogy kizár mindenki mást az életemből. Ez azért nem jelenti azt, hogy mással ne lehetnék hiteles szerelmespár — a színpadon. De csak ott... Virág Katalin Hang s zerbemutató Rendszeresen tart a kaposvári Amadeus hangszerbolt bemutatókat ismert gyártók áruiból. Ezúttal a Roland cég hozta el hangszereit. Szintetizátorok, elktromos gitárok, orgonák, dobkészlet és a hangzást kiegészítő' berendezések szerepeltek a kínálatban, amit ki is próbálhattak az érdeklődők. A képen a gyár egyik csúcsmodellnek számító szintetizátora látható, amelyben beépített számítógép van ami mágneslemzen rögzít zenét és ezt önmaga le is játssza. Fotó: Kovács Tibor Városháború egy szoborért Berzsenyiről a Hazánkban Nikla avagy Tomi címmel Berzsenyit idézi Takáts Gyula esszéje és Berzsenyi: Duóihoz címmel Kerék Imre verse a Hazánk 7—8. számában. A Szapudi András szerkesztette folyóirat, törekvéseihez híven, ezúttal is gazdag lírai válogatást ad közre és több visszaemlékezést. Tamás István naplója a nyolcvanas éveket idézi, Csiszér Lajos a barát szemével rajzolja meg Dsida Jenő portréját s részletek olvashatók Bánhegyi Jób, Életem és sorsom című memoárjából. A Magyarok külföldön rovatban ezúttal a Svájcban elő Saáry Éva és az Ausztráliában élő Gsepelyi Rudolf írásaival találkozunk. A Siófokon szerkesztett irodalmi és kulturális folyóiratot több szépprózai írás, tárca és kritikai szemle teszi teljessé. Az úgynevezett cartocetói bronzszobrokért Ancona és Pergola városa marakodik egymással. Ancona tartományi székhelyként és a Nemzeti Múzeum fenntartójaként formál jogcímet az itáliai régészeti emlékek egy csodáját jelentő aranyozott bronzszobrokra, míg Pergola a megtaláló jogán követeli őket magának. A Pergola melletti Cartoceto falu határában találtak rá 1946 júniusában arra az öt aranyozott bronz lovasszoborra, amelyek Tiberius császárt, anyját, Líviát, sógornőjét, Agrippínát, továbbá két unokáját, Nérót és Germani- cust ábrázolják. A páratlanul értékes szobor- csoportot hosszadalmas és gondos restaurálás után eredetileg az anconai múzeumban állították ki, ahol méregdrága légkondicionáló berendezést szereltek fel a kedvükért. A szobrokat azonban Ancona 1988-ban könnyelműen kölcsönadta Pergolának, amely lefoglalta és mind a mai napig nem szolgáltatta vissza azokat. A pergolaiak annyira féltették az újra a birtokukba került kincset, hogy befalazták a Szent Jakab kolostorba arra az időre, amíg el nem készült a biztonságos, külön e szobrok számára épített múzeum. Ancona nem nyugodott bele a szoborrablásba és a kulturális javak minisztériuma azonban a pergolaiaknak ítélte a szobor- csoportot, amelyet közben újabb restaurálásra Firenzébe szállítottak. Ancona nem törődött bele a minisztérium döntésébe sem, s most bíróságtól várja a kedvező döntést. í
