Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
1994. július 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 23 Miami belvárosa a Doruton Az Eden Roock hotel, szálláshelyünk Miamiban Vendégségben Speter Erzsébetnél Ez is Amerika! Speter Erzsébet meghívására a közelmúltban egy — színészekből, írókból, újságírókból álló — csapat tagjaiként tíz napot tölthettünk a floridai Miamiban. Az ismert művészeti alapítványtevő minden esztendőben magyarországi vendégeket hív meg Amerikába, a Henry-partyra, amelyet elhunyt férje emlékére rendez. Férje halála után hozta létre az Elisabeth és Henry Speter Alapítványt, Azóta csaknem száz művész kapta meg a magyar Oscar- nak is nevezett Erzsébet-díjat, a vele járó tekintélyes ősz- szeggel. A kiutazó csapat tagjai: dr. Czeizel Endre orvosgenetikus, az alapítvány kuratóriumának elnöke, Czine Mihály profesz- szor, Tarján Tamás irodalom- történészek, Görgey Gábor író, Melis György operaénekes, Esztergályos Cecília, Moór Marianna, Sas József színművészek, Gát György, a Família Fft producere, Erőss Zoltán, a Rádió- és Tévé Újság vezető szerkesztője, dr. Lőkös Zoltán, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Mohai Gábor tévébemondó, Dobsa Sándor karmester. Kinn csatlakozott hozzánk dr. László Balázs, a Magyar Köztársaság New York-i főkonzulja. Az ott, ni, Miami! Vadul száguld a két kocsi a többsávos úton, a jók üldözik a rosszakat, vagy éppen fordítva, majdhogynem egyre- megy, tudom, úgyis a jók győznek. Hanem a helyszín, az valami csoda! Pálmák, hi- biszkusz-sövények szegélyezik az utat, pompás szállodasor — az erkélyek az Atlanti Óceánra néznek. A két autó csak száguld, ahogyan a forgatókönyvben meg van írva, Búd Spencer üt-vág, győz, közben nagyokat fal a Hilton Fontaneblau lakosztályában, és élvezi Miamit. Ne vessen meg érte a Kedves Olvasó — hirtelen az említett krimi villan be, amikor — várakozásokkal megszakított tizennégy órai utazás után — az ereszkedő repülőgép ablakából feltűnik a kivilágított város és környéke. De ez a látvány sokkal szebb, lélekemelőbb, mint elképzeltük. No, és a többi... A reptéren a késői óra ellenére ott vár ránk vendéglátónk (naná, már hogy a csudába ne, kedveseim, én szeretek mindig mindent magam intézni, ezzel a két kezemmel készíteni! — mondaná erre, és valóban, még a férje emlékére rendezett party asztalát is ő teríti, díszíti). Messziről jelez a nemzetiszín szegélyű, bennünket köszöntő szellemes tábla, amelyet Erzsébet asszony tart a magasba. Most van igazán gond. Annyian kérdik, milyen közelről, milyen valójában Speter Erzsébet? De hogyan lehet a hiteles portréját megrajzolni egy jelenségnek? Mert egyszerre törékeny, kicsi asszony szokatlan-furcsa öltözetben, és határozott, céltudatos ember, aki tudja, párjavesztetten ma már egyedül magára számíthat, önmagában bízhat. Okos, művelt, jóhumorú, igényes, szókimondó, de tudja jól: az őszinteség kiszolgáltatottságot is jelent. Ritka egyéniség, olyan ember, aki vállalni meri és bírja önmagát. De mindenek előtt és fölött: ő az örök nő. Az első nap nagy élménye az Oscar-díj átadási ceremóniájának közös megtekintése. Jeles esemény ez Amerikában, a tévé teljes terjedelemben közvetíti (csaknem három és fél óra), természetesen reklámokkal tűzdelve. Az akklimatizálódással küszködve az első órát még csak bírjuk mindannyian, aztán a hátsó sorokból éjféltájt többen hazaszivárognak. Esztergályos Cili humoránál van és egyszer- csak bejelenti: „Mielőtt engem szólítanak, megyek sminkelni” — és elvonul aludni. Tízegy- néhányan kitartunk, köztük Melis György, akinek láttán Erzsébet elcsodálkozik: „Hát maga nem ment aludni?” Mire Melis: „Ide meghítak, illik végig maradnom.” (A rosszmá- júak szerint könnyű volt neki, ő ült az egyetlen kanapén, és nagyokat bóbiskolt közben.) Mindenesetre megéri végignézni, mert meggyőződhetünk, hogy az Erzsébet-díjki- osztó gála állja a versenyt az Oscarral. Sőt! Tíz dollárért, ami belefér Másnap egy vendéglőbe megyünk, ami arról nevezetes, hogy 10 dollárért százféle ételből annyit eszik a vendég, amennyit bír. Nosza, éhes magyar, tányérra fel! A tulajdonos — minő véletlen — egy magyar család. A harmadik nemzedékhez tartoznak, itt telepedtek le és ezzel a 10 dolláros trükkel megfogták az Isten lábát, pontosabban a vendéget, aki egyszer úgyis betelik. Legfeljebb visszajön. No, igen, ez a trükk. Apropó, táplálkozás! Az amerikaiak nagyon vigyáznak magukra. Kínosan kerülik mindazt, ami káros, nem esznek zsírosat, fűszereset, s nem az étkezés körül forog a világ. Leginkább a gyakran látott barna stanicliből ebédelnek hamburgert, pizzát vagy hasonlót. Étterembe csak valami jeles esemény kapcsán mennek, és ez lehet üzleti tárgyalás is, mert ez bizony jeles eseménynek számít, mivelhogy a pénznél fontosabb nincs. A buszsofőrt megtapsolják Fő közlekedési eszközünk Miamiban az autóbusz. Ám ez egyáltalán nem hasonlítható a magyar tömegközlekedési eszközökhöz, a kettő ugyanis fényévnyi távolságra van egymástól. Az autóbuszok csillognak, légkondicionáltak, ott állnak meg, ahol az utas kéri, vezetőjük többnyire színes bőrű, elegáns, udvarias, s ha 25 centtel kevesebbet dobsz be az automatába, akkor sem balhézik, inkább elmosolyodik. Egy jelenetre mindmáig emlékszünk. Két idős, nehezen járó, színes bőrű asszony száll fel a buszra, melynek vezetője kivételesen fehér bőrű. Megtanácskozzák a leszállás helyét, majd amikor odaérnek, a buszvezető kiszáll a pilótaülésből, lesegíti a két idős asz- szonyt, átkíséri őket a kétszer négy sávos úton, aztán visz- szaül a helyére. Megtapsolják, és utazunk tovább. Ez is Amerika! Mitől olyan különleges ez az Amerika? Kétséget kizáróan az ott élő emberektől. Azoktól, akik az elmúlt évszázadok során a világ minden tájáról odaérkeztek, vitték magukkal a tehetségüket, és a sajátos körülmények között — mondhatni, a létért való küzdelemben — a maximumot hozták ki magukból, miközben megőrizték etnikai sajátosságukat. A lakosság 86 százaléka európai — spanyol, portugál, angol, olasz, ír, magyar stb. — 15 százaléka fekete, 1,6 százaléka ázsiai, csendes-óceániai, indián és eszkimó. Igen, ez a népek kohója, ami addig fortyogott, amíg kitermelte a megmaradókat és kivetette a salakot. Szuverén idomok Mert ez utóbbi is igaz, mint minden és mindennek az ellenkezője. Az általunk önkényesen „kispiszkos”-nak elkeresztelt külvárosi utcákon találkozunk igazán félelmetes alakokkal. De el kell menni, mert nagyon jó a pizza meg a csapolt sör. És képzeljék, a kis kocsmában, ahol egy évvel ezelőtt jártunk, felismernek, és akkora pizzát nyomnak a kezünkbe, hogy itthon egy család egy hétvégén át enné. Ez itt a kínai-kubai negyed, alkoholistákkal, kábítósokkal. Az egyik rózsaszín álmában azt üvölti: Én vagyok az elnök, engem imádjatok, a másik meg csak bambán nézi, nem érti, hiszen ő az elnök és nem a kiabálós... Divat. Amilyen sokszínű Amerika, olyan a divatja is. Nem annyira az az érdekes, hogy mini vagy maxi, színes vagy fekete-fehér, hanem az, hogy senki nem lepődik meg azon, mit visel, mit csinál a másik. Úgy mennek el egymás mellett mint a robotok (ebben lassan kezdünk hasonlítani), és meg se fordulnak egy-egy extrém dolog láttán. Miami belvárosában fura figurát látunk, szól is a társam, ugyan csinálj róla egy felvételt! Indítanám a videót, de a kiszemelt hölgy ott terem, tenyerével rátapad a lencsére, és közli: No! Az ő ügye, hogy néz ki, miként a kis duci fekete felszolgálóé is, aki azon nyomban hátat fordít, amikor észreveszi, hogy kibomló domborulatait szeretném megörökíteni vígaszdíjként az itthoniak számára. Az egyén szabadsága, rendelkezése saját maga fölött, mindennél szentebb. Ebből épül fel a szuverén Amerika. Egy „milliomos” lakásán Valamit a sajtóról. Szállodai szobánk ajtaja előtt minden reggel ott hever a The Miami Herald című napilap. Az újság negyedmillió példányban jelenik meg,' nem is terjedelemre érdemes mérni, inkább kilóra. Melléklet hátán melléklet: politikai, társadalmi, irodalmi, üzleti, műsoros, szórakoztató magazin. A vasárnapi számban ismerősre bukkanunk: Speter Erzsébettel készítettek egy oldalas interjút. Egy rövid részlet belőle: „— Milyennek látja saját magát? — Jó alak, nagy orr. Büszkén hordom, azzal vígasztalom magam, hogy Kleopátrának is nagy orra volt. Megszoktam 78 év alatt. — Mely történelmi korban élne szívesen? — A reneszánszban, mert Erzsébet, az örök nő búcsút intettek mindennek ami poros, unalmas, szürke és tárt karokkal fogadtak minden újat. — Mitől szorong leginkább? — Az impotenciától, nemcsak a szexben, hanem az aktivitásban, a tevékenységben. Ez szörnyű lehet. ” Erzsébet egyik este meghív minket lakására. Bizonyára sokan kíváncsiak rá, hol, hogyan él egy amerikai „milliomos”? Egy dolgot az erején tisztázzunk: nem milliomos! Jól forgatja, ahogyan ő mondja, dolgoztatja pénzét, nem vásárol házakat, telkeket, nem gyűjt vagyont, helyette az alapítványra, a magyar művészek elismerésére használja fel. Ennélfogva lakása sem palota inasok és szolgák hadával, hanem a maga ízlése és két keze munkájával berendezett puha fészek. Egy légtér az egész lakás, mindenhová beléphetünk, kivéve a hálószobát, az ma is szentély. Meghatározó a lakásban a rózsaszín és annak minden árnyalata. Az egyik faliszőnyegen négy város neve: Kolozsvár (itt született), Budapest, New York és Miami, ezekben éli az életét. Nincs egy kihasználatlan négyzetcentiméter, minden a helyén van, és mindennek funkciója van. Az erkélyen — amely az öbölre néz — két óra van a falon, az egyik a Miami-i, a másik a budapesti időt mutatja. Alattuk kis virágállványon Henry azóta már vargát rántott cipője... Pompás party A Herny-party fénypontja a programnak. Partyt adni annyi, mint kitárni a lelket és a pénztárcát — mindkettő tökéletesen sikerül — azok előtt akiket szeretünk. Ahány party, annyiféle: van puccos, hivalkodó, kedves, szórakoztató. Erre az utóbbi két jelző az érvényes. Mindkettőt a jelenlévők, no és a háziasszony, Speter Erzsébet garantálja. A műsorban — mert az kötelező — megható és vidám jelenetek váltják egymást, hol egyiktől, hol másiktól könnyezünk. Az amerikai vendégekkel, köztük Miami alpolgármesterével, és a kint élő magyarokkal vagy ötvenen üljük körül a hagyományos omega alakú asztalt, és úgy csevegünk, mintha minden héten találkoznánk. Van valami megható abban, ahogyan együtt énekeljük a magyar és az amerikai himnuszt. A közelemben ülő alpolgármester meg is jegyzi: még egy kicsit gyakoroljuk és megtanuljuk egymás himnuszát. Mást is jó lenne! Erzsébet asszony a Miami-i repülőtérig kísér bennünket (tréfásan mondja, hogy személyesen győződjön meg távozásunkról), s azzal búcsúzik: viszontlátásra az Erzsébet-díj idei gálaestjén, Szolnokon! Seleszt Ferenc— Tóth Ibolya
