Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-23 / 172. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE Ki a boldog, ki a szent? Szent Ferenc a katolikus egyház egyik legnagyobb hatású szentje. Második Krisztusként, a keresztény vallás meg- mentőjeként tartották számon. Részlet Giotto festményéből A római keresztény katolikus egyház álláspontja szerint azokat a meghalt személyeket nevezzük szenteknek vagy boldogoknak, akik életükben hősi fokon gyakorolták a természetfölötti erényeket, főként a hitet, reményt és szere- tetet, s akiket ezért Isten életükben vagy haláluk után csodákkal is kitüntetett. Amennyiben ezt a hősi erénygyakorlást és az illető közbenjárására történt csodát a hivatalos eljárás keretében bizonyítani lehet, a katolikus egyház az Isten e kiváló szolgáját boldognak vagy magasabb fokon — másodfokon — szentnek nyilvánítja. Ami annyit jelent, hogy engedélyezi nyilvános tiszteletét. Vagyis mindazokat, akikről az egyház csalhatatlan tanító hivatala kijelenti, hogy a mennyországba jutott, vallásos tisztelet illeti meg. Ez a tisztelet az imádástól lényegesen különbözik, mert csupán hódolat, hiszen imádni az egyház tanítása szerint csak Istent szabad és lehet. A szentek tisztelete a vértanúk tiszteletével kezdődött az ősegyházban. Erről a II. század közepén írt Martyrium Polycarpi tanúskodik, amely elmondja, hogy a szmirnaiak szent püspökük halálának évfordulóját meg szokták ünnepelni. A nem vértanúként meghalt szentéletű keresztények tisztelete a keresztényüldözések megszűnése után, a IV. századtól kezdődött, emlékükre mindenfelé templomokat, kápolnákat építettek. Hogy napjainkban kit tekintünk boldognak vagy szentnek? — Akit a pápa szentté avat, vagy akit hivatalosan boldognak nyilvánítanak. A szentté avatás tehát a római pápának az az ünnepélyes és csalatkozhatatlan (ex cathedra) kijelentése, amellyel valakiről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, s tiszteletét az egyház számára előírja. A boldoggá avatás rendes vagy rendkívüli úton történhet. A rendkívülinek alapja az emberemlékezetet meghaladó, annál régebbre visszatekintő tisztelet, amelyben aj. illető részesül, s amely tiszteletet a boldoggá avatás hivatalosan is jóváhagy (beatificatio ae- quipollens). A rendes boldoggá avatást hosszú és szigorú eljárásnak kell megelőznie. Ez a vizsgálódás kiterjed a jelölt életére, erényeire, a vele foglalkozó írott emlékekre, iratokra, szentségi hírére, esetleg a hitéért elszenvedett vértanúságának körülményeire. Ha a vizsgálatok a jelölt számára kedvező eredményt hoznak, tiszteletreméltó (venerabilis) jelzővel illethető. Ez azonban még nem jelenti a nyilvános tisztelet engedélyét. A boldoggá avatáshoz szükséges még, hogy a jelölt hősi fokon gyakorolja az erényeket, és legkevesebb két olyan csodát igazoljanak, amely az ő közbenjárására történt. A boldoggá avatást a római Szent Péter bazilikában kell hivatalosan kihirdetni, mégpedig a boldoggá avató brève felolvasásával. A brève a pápai határozatnak kevéssé ünnepélyes kiállítású formája, amely a pápa nevével kezdődik. A boldogok nyilvános tisztelete a szentekéhez képest csak bizonyos korlátozásokkal megengedett. (Például templomot nem lehet róluk elnevezni.) A szentté avatás is úgy folyik, mint a boldoggá avatás, azzal a különbséggel, hogy ehhez már négy bizonyított, igazolt csoda kell, s szertartása sokkal ünnepélyesebb, mint a boldoggá avatásé. Kihirdetése bullában történik, s ezt magának a pápának személyesen kell kihirdetnie a Szent Péter bazilikában. A bulla ünnepélyesen, díszesen kiállított pápai oklevél, pergamenre, latinul, 1878-ig cikor- nyás írással készült. A cikor- nyás írást ezidőtől XIII. Leó pápa megszüntette. A szentté avatási bullát a pápának személyesen kell aláírnia, pecsétje vörös színű. A szentté avatott dicsfénnyel (glóriával) ábrázolható, s tisztelete mindenütt megengedett. Emlékére, tiszteletére templomok építhetők, oltárok emelhető, stb. Kezdetben a vértanúkat tekintették szenteknek. Később azoknak a nevét is felvették a szentek listájára, akik ugyan nem haltak bele a kínzásokba, de azok hősies elviselésével vallották meg hitüket (confessor). A listát vagy jegyzéket „canon”-nak nevezték, ezért nevezik ma is a szentté avatást „canonisatio”-nak, amely 1170 óta a pápa kizárólagos joga (addig püspökök is kanonizálhattak). A boldoggá és szentté avatási perekben fontos szerepe van promotor fidei nevet viselő ügyvédnek; feladata, hogy minden lehetséges érvvel megakadályozza a boldoggá és szentté avatást, így válik az eljárás igazán alapossá. Ezért a népnyelv a promotor fideit „advocatus di- aboli”-nak, magyarul az ördög ügyvédjének nevezi. Vele szemben áll az advocatus Dei, vagyis az Isten ügyvédje, aki viszont a boldoggá és szentté avatást hivatott előmozdítani. Dr. Csonkaréti Károly 1994. július 23., szombat Külföldről indult a kezdeményezés Mindszenty József boldoggá avatása Mindszenty József születésének századik évfordulóján, 1992-ben jelentette be Paskai László bíboros, hogy kérelmezték Magyarország egykori hercegprímásának boldoggá avatását. Magát az eljárást még a nyolcvanas évek végén külföldön kezdeményezték. Kikben és miért vetődött fel Mindszenty bíboros boldoggá avatásának gondolata? — kérdeztük dr. Mészáros István professzort. — Amíg itthon hallgattak róla, addig a nyugati országokban a magyarság iránt érdeklődő közéleti személyiségek és az emigráció magyarsága is hirdette a bíboros emberi és főpapi nagyságát, imádságos, engesztelő lelkületét. A vallás tanítása szerint az ember élete nem ér véget a halállal, hanem különleges szellemi közegben, egy másik létrendben folytatódik. Az igaz emberek — és egyértelműen közéjük tartozik Mindszenty bíboros — Isten közelségébe kerülve, közbenjáróként törődnek azzal a földi közösséggel, amelyhez haláluk előtt tartoznak. — Milyen „hivatalos” eljárás előzi meg az egyház döntését? — A boldoggá avatást egyébként nem egyszerűen elrendelik az egyházi vezetők, hanem konstatálják az illető személy őszinte, szívből fakadó tiszteletét. Mindszenty bíboros boldoggá avatási kérelmét a bécsi bíboros-érsek 1987-ban nyújtotta be a Vatikánhoz, majd magyar kérésre az eljárást áttették az Eszter- gom-Budapesti Érsekségre. Kinevezték az egyházjogban előírt ügyészt, dr. Erdő Péter professzort, a jegyzőt, Süllei Lászlót és a történész bizottságot, melynek jómagam is tagja vagyok. Mi a bíboros hiteles életrajzát állítjuk össze, mások pedig az imameghallgatásokról szóló tanúságtételeket gyűjtik, azoknak a vallomását rögzítik jegyzőkönyvben, akiknek fohászát a bíboros „föntről” meghallgatta, teljesítette. Ösz- szeírják a személyéhez kötődő csodákat, azokat a jelenségeket, amelyek a tudomány mai állása szerint nem lehet megmagyarázni. A teljes dokumentumot tüzetesen tanulmányozza majd az illetékes vatikáni testület és a népnyelven az „ördög ügyvédjének) nevezett tisztviselő, aki azt vizsgálja, hogy felhozhatók-e, s ha igen, milyen érvek az illető boldoggá avatása ellen. Ha mindent rendben „találtak”, a Szentatya kihirdeti, hogy Mindszenty Józsefet ezentúl boldogként kell tisztelni. — Boldog Margitot csak több évszázaddal halála után avatták szentté. Ilyen sokáig elhúzódhat Mindszenty bíboros boldoggá avatása is? — Bizony sok éven, évtizedeken át elhúzódhat. Az egyházi szervek nagyon körülteMindszenty József 1956-ban kintőek, szigorúak e kérdésben. — Mi az azonosság vagy a különbség a boldogok és a szentek között? — Lényegét tekintve alig van eltérés. A boldogot egy kisebb közösség, például négy nép, egy ország tiszteli, míg a szentté avatott személy tisztelete az egész világra kiterjed. — A magyarok közül kik lettek boldogok illetve szentek? — Az ismert történelmi szenteket Istvánt, írért, Lászlót, Árpád-házi Szent Erzsébetet, valamint IV. Béla leányát, Margitot említhettem; a boldogok közül a három kassai vértanút, de hivatalos boldoggá avatás nélkül is „boldogként” tiszteljük a 13. századi esztergomi kanonokot, Özsébet, a pálosok szerzetes- rendjének megalapítóját. Drága Janka A langyos őszi napsütésben, halkan peregtek a sárguló levelek a szélfuvallatokra. Amint letört egynek szára az ág tövéről, mint hullámzó tavon veszteglő csónak himbálózott az áramlatban hullott alá, vastagítva a színes avart. Kéklett a kökény, s némely szemek már hamvasodtak. Ökörnyál akadt bokra hegyére, s úszott fenn, mint hadigálya méltóságos zászlaja. A szilvafán egy-két gyümölcs dacolt az idővel, hogy majd megráncosodva vacogja a tél fagyát. Nem különben az almák a magasban, ahova nem ért a kéz, hogy leszakítsa. A rózsafák hamarosan földbe hajtják fejeiket, feledve a nyár virágait, a pompázatos színeket és a semmihez nem hasonlítható illatokat. Oda a dicsőség. Felváltja a gyökérmély álom, hogy ha majd eljő a kikelet, újra bonthassák rügyeiket s díszei legyenek a kertnek. S vajon úgy lesz-e... — gondolkodott el Janka, ölébe ejtve a könyvet mit idáig maga előtt tartott, mintha olvasna. Maga sem tudta, hogy csak nézi a sorokat s gondolatai messze járnak. Az ágyások között kanyargó út rendbe tartva, sehol egy szál gaz, még a fehérre meszelt, egymás élére állított kövek tövében sem, amik úgy ölelték a gruppokat, mint féltő karok. Kislány kora óta ide vonult vissza, a nagy platán alá, ha valami bánat érte. S lám, a szokások megmaradnak, hiába szállnak el az évek, ha van hely ahová az emlékek kötődnek. Istenem, milyen világot élünk — csóválta meg fejét, és visszaigazította az elszabaduló hajtincset, a kontyát tartó csontfésű mögé. Nem láthatta, amint a napsugár megcsillant apróköves arany gyűrűje szélén, csak a koppanást hallotta, amint a csonthoz ért. Keze hasára csúszott, és érezte az enyhe domborulatot. Egész belsejét ki nem mondható melegség járta át. Érezte, hogy ott van ő, az Élet. — Miért is van háború... Anti, ugye visszajössz hozzánk — suttogta maga elé. Babonásan ismételgette a szavakat azóta, hogy a nagyállomáson utoljára összeért arcuk. Akkor még nyár volt. Pompájukban voltak a rózsafák, fehér és piros virágaik kelyhét méhek döngték körül. R övid volt a szabadság, s hosszú az utazás Galíciából hazáig, a Kaposvár feliratú nagy állomásig. De aztán elfeledtek mindent. Hiába repült az idő, nem vettek róla tudomást. Alig házasodtak össze, elszakították egymástól őket. Az oberlaintant, magára öltve kardját, masírozott a századával a messzi Lengyelországba. Janka azóta naponta kint állt délelőtt a kapuban és leste a postást, hoz-e hírt legalább a szomszédba. A könyv hátsó borítójához hajtott, és kivette a már százszor, vagy annál is többször elolvasott levelet. Kívülről tudta, de mégis újra és újra olvasta, hogy láthassa a sorokat. A keze írását, mert csak az maradt, s az ovális fénykép, amit medalonjában nyakában hord. „Drága Janka! Tudatom, hogy sorsom csak akkor lenne jobb, ha melletted lehetnék...” Hazugság. Csak azért írja — gondolta Janka —, mert engem kímél. Robbannak körötte a srapnelek, halnak és jajgatnak az emberek, és ő nem tud segíteni. Magán sem, csak várja, megéri-e a holnapot. Tudja ő, nem kell áltatni... Istenem, miért tűröd ezt, hogy emberek ily értelmetlenül haljanak... Felállt. Összecsapta a könyvet, és megindult a ház felé. Nyakában függött hosszú láncon az óra, fedelét felpattintotta, s rémülten látta, tíz elmúlt. A postás elébb szokott hozzájuk érni. Elmulasztotta... S zaladt, lobogott utána hosszú ruhája, s nem vette észre, hogy a hulló levelek horgas végeikkel belekapaszkodnak hajába. Csak homlokán érezte, mint nedves pókháló, rátapadt valami. Egy hessentéssel letörölte, s a könyvet ami Volter és Grisel- dis történetét mesélte el, hóna alá szorította, hogy el ne veszítse. Ez az a történet, amivel kelt és feküdt, az ő szerelmük meséje. Amikor szerezték már tudhatták hogy évszázadok múltán is lesznek eléghetetlen érzelmek, kevesek jussaként. A ciprusok lombjai behajoltak az útra, és könnyedén végig simították felhevült arcát. Janka szaladt a zöldre festett kovácsoltvas kapujuk felé. Cipősarkának koppanásaira felfigyelt a nagy foltos dándog, ami a háztövében heveré- szett. Ott, ahová legtovább süt a nap, élvezte a langyos sugarakat. Fejét felemelte, vágott füle égre meredt, miközben pofája mint divatos szakáll, állkapcsa alá csüngött. Vak- kantott egyet, mélyen torokból, mintha figyelmeztetni akarná asszonyát, vigyázzon, a járda kiálló kövein könnyen megbotolhat. A postás, mint újkori fejedelem, kinek megjelenése életet vagy halált jelent, hátra kanya- rította fekete posztó palástját. Ott állt a szomszéd ház előtt, s mélyesztette kezét a feneketlen sárga borjúbőr táskájába. Janka észrevette, hogy feléje sandít, aztán mond valamit a szemben álló asszonynak, aki szája elé teszi kezét. Kikapja a levelet a postás kezéből, sarkonfordul és siet befelé, hulló lombú bokrok eltakarják alakját. Rossz hírt kaphatott szegény — gondolta. — Tán csak nem a fia, a fess ulánus... Maga előtt látta amint húsvét vasárnap délcegen végigsétált a promená- don, a virágzó juharfák alatt. Csillogott nikkelezett kardhüvelye, amint a fekete csizmaszárhoz ütődött és zörgő hangot hallatott. A lány, akibe karolt, vállára hajtotta fejét, és arcán a mosoly réveteg, nagy titok tudója. Mit fog most átélni szegény Klotild, hogy hiába várja. Nem érzi többé a szíjak érdes bőrszagát, amely a váll-lap alatt vetődött át s csatlakozott a derékhoz; övét, pisztolytáskát. Nincs az a szagos víz, ami férfit különbül illatosítana... A postás, csoszogó járással megindult feléje, mintha a táskájában hordaná a világ összes terhét.. A máskor fürgejárású ember egyre lassabban jött, sosem akarna ide érni. Alig várta, hogy újra lássa a kaligrafált kézírását, a szálkás betűkből rótt mindennél kedvesebb megszólítást: Drága Janka... S ekkor érezte, hogy méhében megmozdul az Élet. Lassan hullámzott át hasán a lüktetés. Szíve szaporábban vert és nedvesedett tenyere, amint kezét összekulcsolta és ráhelyezte. A postás nem nézett rá amikor köszönt, valamit hümmögött őszülő bajsza alatt. T án ivott ez az ember — gondolta Janka —, hisz nem így szokott máskor. Arca vidám, szembogara csillogott, miközben egy tisztes bókot is elmondott és széles mosollyal nyújtotta át, a tábori postát. De most úgy kotorászott táskájában, mintha a seholsincset keresné. Aztán mégiscsak kihúzta kezét, és nyújtotta Janka felé a sasos borítékot, amire nyomtatva volt a feladó, s az ő neve masinával írva. Ekkor megértett mindent. Elsötétült előtte a világ, és a postás épphogy el tudta kapni, és az udvarra betámogatni... Ézsiás a kőkeresztre támaszkodva nézte a mohával benőtt homokkő fedlapot, s tetején a megzöldült karikát, amit évtizedek óta nem mozdítottak már. Elsuttogott egy imát, a lentiekért és magáért. A békességért, amelynek törtszárnyú galambja zivataros felhők között bukdácsok, messzi délről. A távolban, megszólalt egy lélekharang... Ujkéry Csaba
