Somogyi Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-21 / 119. szám

1994. május 21., szombat SOMOGYI HÍRLAP — RIPORT 23 Akik házukba fogadták a halált Somogyi AIDS-dráma áldozata: horvát katona — Osztályról osztályra vitte szörnyű terhét — Dr. Berta Gyula: Tudtuk, hogy a kór halálos, de orvosi alapreflex segíteni az utolsó pillanatig — Dr. Harkai László: Ha nincs kötelező teszt, sok minden megtörténhet — Dr. Szporny Gyula: A kórház veszélyes üzem — Nelimirovics Gorán április másodika óta temetetlen halott!? Túl a tragédián — mindenki negatív E szomorú történetet sokáig igazgatta a titokzatos fé­lelem és a kötelező orvosi titoktartás. Egy horvát kato­naszökevény írásunk főszereplője, aki tavaly, év elején került sebesülten Nagyatádra, onnan pedig Kaposvárra a megyei kórházba. Lőtt sebét kezelve — eddig tipikus betegtörténet — osztályról osztályra járt. Urológia, se­bészet, fogászat, fertőző aztán Mosdós. Legvégül a László kórház immunológiai osztálya. Még 1993 február­jában az urológián ismerkedett meg egy nagylelkű ka- posi beteggel, aki a hontalan fiút családjába hívta. Vagy mondjuk ki: Nelimirovics Goránnal a házába fogadta a halált. Mindössze jót akart cselekedni, nemes szándék­kal. Az urológián kezelt kaposvári férfi helyett élettársa, Nagy Katalin kerekíti a történetet. Nelimirovics Gorán. Élete a kérdőjelekkel: Született 1970 augusztusában? Zágrábi kőműves? Katonaszökevény? Szülei bombatámadás áldozatai lettek? Hátlövése után AIDS-szel fertőzték valahol a jugoszláv polgárháborúban? Meghalt Budapesten, 1994. április 2-án. — 1993 februárjában talál­koztunk először Goránnal. Az élettársamat látogattam meg, aki egy szobában feküdt a horvát fiúval. Elmesélte, szü­lei egy bombatámadás áldo­zatai lettek, ő pedig egy hát­lövéssel „úszta meg” a bor­zalmas polgárháborút. Rög­tön szimpátia szövődött közte meg a családom közt. Ma­gyarul is beszélő, szőke, aranyos fiú volt, ám rendkívül komor és szűkszavú. Persze, miért is vigadozott volna? Amikor a férjem kikerült az urológiáról, megadtuk a cí­münket. Mondtuk neki: nem vagyunk gazdagok, de jut étel és szállás is neki, ha hétvé­gén kimaradást kap. A férjem úgy tudta, hogy már jugóban megoperálták Goránt, s most itt plasztikázzák a sebésze­ten. Szóval csúnya kimon­dani, de azt a bizonyos veze­tékét trafálták el neki... — Hogyan került Gorán Önökhöz? — Nem volt hova mennie, Nagyatádra meg nem akart. Egyszer csak azt mondta, holnap jön ki a kórházból. S fogalma sincs hova menjen. Gyere hozzánk. Azzal már nálunk is lakott. A fiammal rögtön a legjobb barátok let­tek. Állandóan együtt bütyköl­ték az ócska tragacsokat. Go­rán nem dolgozott sehol. Gyönge volt fizikai munkára. Négyezer forintot kapott ha­vonta a városházán. Meg persze mi támogattuk. Akkor úgy gondoltuk, nyertünk egy fiút. Ma meg azt mondom, in­kább lopott volna meg ben­nünket, csak ne kerültünk volna ilyen tragikus hely­zetbe. Együtt élni a halálfélelemmel — Mikor derült ki szörnyű betegsége? — Csak az idén március­ban. Januárban megfázott. Kint császkált egy ingben, láza lett, fulladni kezdett. Or­voshoz hordtuk, tüdőgyulla­dással és hasmenéssel. Ál­landóan vacogott. Nem evett, azután meg azt kezdte mon­dogatni, hogy nagyon fáj a feje. Mindig a homlokát nyom­kodta. Beutalták a fertőzőre, ott nem találtak semmit, utána kivizsgálásra küldték Mos­dósra. Ott derült ki, hogy AIDS-es... — AIDS-beteg a családban! Mennyire viselte meg Önöket, hogy egy halálos kórt hordozó fiatalemberrel éltek együtt? — Egyszerre sírtam és fél­tem. A párom azt mondta, imádkozzunk, hogy a gyere­künket tán nem fertőzte meg. A fiammal ugyanis együtt bütykölték a Trabantot. Állan­dóan az lebegett előttem, ezek vajon szerelés közben hányszor verték le közösen a bütykeiket? Vajon Goran vére találkozott e valamelyikünké­vel? Egy lakásban ettünk, tüsszögtünk, beszéltünk, ölel­tük... Ma is hideglelés fog el, ha rágondolok. Szóval amikor kiderült Goran nyavalyája, minden másodpercben ott bújkált a gondolataim között a halál... — Mikor látták utoljára? — Március végén, azt hi­szem 30-án. Akkor már nem tudott menni, vagy harminc ki­lót fogyott. Ázt súgta, mit fog szólni a Karcsi bácsi? Annyira szerette a páromat, hogy az lehetőséget adott neki az em­beri életre. Hogy közénk hívta. Április másodikén halt meg a budapesti kórházban. — Tudott-e Goran a beteg­ségéről? — Biztosan nem. Beszél­tem egy orvosnővel a László kórházban, azt mondta, felté­telezik, hogy Horvátországban a műtétjénél kaphatott AIDS-szel fertőzőit vért. — Végül mégiscsak rászán­ták magukat a tesztre? — Nem lehet a félelemmel együtt élni. Csak belebolon­dulni. Harkai doktornak sokat köszönhetünk, ő volt az aki lelket öntött belénk. Tőle tud­tuk meg két hete azt is, hogy a vértesztünk negatív... Túl a félelmen a megyei kórházban Gorán megjárta a kórház több osztályát. Elvégeztek rajta egy műtétet, kihúzták a fogát, nővérekkel érintkezett, ette a kórház kosztját, rótta a folyosóit hónapokon át. Vajon, akik gyógyították, hogy élték meg Gorán halálhírét? Azt, hogy egyik ápoltjuk AIDS-es? Dr. Szporny Gyula főorvos, az urológia vezetője szerint a Gorán-ügy is csak azt bizo­nyítja, a kórház egy veszélyes üzem, de azt is munkatársaik­kal felkészültek rá, hogy kivéd­jék ezeket az embert próbáló eseteket. — Eddig nem volt egyetlen AIDS-es betegem sem. Egy­szer állt fönn a gyanúja, de nem bizonyosodott be. A hor­vát fiú tőlünk került a sebé­szetre, ahol visszaültették a kivarrt belét is. Szporny főorvos hozzátette, amióta az AIDS Magyaror­szágon napirendre került, so­kat javult az egészségügyi dolgozókat védő, a fertőzést megelőző technika. Mutatja a már általánossá vált teljesen zárt vérvételi rendszert, és so­rolja: a fegyelmezett gyógyítás miként állhat ellent a vírus ter­jedésének. Ezért sokat tett, erre nem kevés pénzt áldozott a kórház vezetése. — Tízegynéhány munkatár­sunkról tudok, akik Gorán esete után elmentek az AIDS-tesztre, s mindegyikük eredménye negatív — mondta a főorvos. — Volt-e már ilyen veszély­zónában? — A hetvenes évek elején Miskolcon, egy munkatársam meg is halt, amikor fertőző májgyulladás lépett fel. Egyedi tanulságos esetnek számított, a mai orvosi tudásunk szerint már elképzelhetetlen lenne. Menekülttábor: nem az ő asztaluk A nagyatádi menekülttábort kérdésekkel keresem. Ho­gyan, milyen állapotban került oda Gorán, tudtak-e a beteg­ségéről, hozzájárultak-e a kaposvári családhoz való köl­tözködéséhez, kinek a dolga a temetés, s milyen tanulsá­gokat vontak le az ügyből? S legfőképpen: hogyan lehet, hogy egy háborús sérülést szenvedett katona úgy kerül­jön a táborba, hogy nem vég­zik el rajta az AIDS-tesztet? Az igazgatóhelyettes kon­zultált kérdéseim ügyében a feletteseivel, és közölte: jól ismerik az esetet, ám nem kí­vánnak nyilatkozni. Annyit elmondott, senki sem tudta Goránról, hogy effajta beteg­sége van. Nem tőlük kell en­gedélyt kérni, ha valaki ma­gyar családhoz költözik. Az AIDS-teszt pedig, mondja a vezető, nem kötelező. Meg­adja a budapesti központjuk számát, ahol ugyancsak senki nem „nyilatkozik”. Any- nyit azért megtudok: a 120 ezer menekült közül mind­össze háromról vagy négyről derült ki, hogy HIV-vírussal fertőzött. Ők román gyerekek voltak, a sajtóból ismert fecs­kendőfertőzés áldozatai. Be­vezetés előtt áll egy megelő­zési intézkedés, amelyet a menekültek és a velük foglal­kozó szakemberek számára írnak majd elő. Közösen dol­gozták ki az Egészségneve­lési Intézettel. Nem AIDS-teszt, hanem fölvilágo- sítás, ingyenes óvszer... Mi­lyen eredménye lesz? Nehéz ma megjósolni. Mosdóson derült ki a kór Berta Gyula a mosdósi tü­dőszanatórium főorvosa készségesen fogad Gorán ügyében. Az első eset, amikor a mosdósi kórházban ilyen be­tegséget fölismertek és igazol­tak. — Hogyan szűrték, vagy kérdezzem úgy szúrták ki, hogy Gorán nem tébécés, nem tüdőgyulladásos, hanem AIDS-beteg? — Azt hiszem ehhez az is kellett, hogy a fiam, aki Ameri­kában dolgozik, meghívjon hat hétre tapasztalatcserére. Ott bevitt egy tüdőklinikára, ahol rengeteg AIDS-es beteget lát­tam. Volt képem arról, hogy néznek ki és mit mutat a rönt­genképük. Amikor Goránnak letelt az az időszaka, mikor egy közönséges tüdőgyulla­dásból ki kellett volna gyó­gyulnia, fölvetődött, hogy ez más kór lesz. Felmerült az AIDS is. Elindultunk egy csomó szokatlan, nem tipikus betegség irányába. — Hogyan szűkítették a kört? — Mikor már majdnem biz­tos volt a diagnózis, akkor mentünk vissza a történet felé. Ez kissé ellenünk is dolgozott, hiszen ez a fiú nem volt ho­moszexuális, nem volt kábí- tós. így maradt okozóként a háborús sebesülése utáni vérátömlesztés mint fő gyanú­sított. — Önben nem merül fel a felelősség kérdése?! — Ha arra gondol, miért nem tesztelték a belépésekor, én azt gondolom, a világon senki sem marasztalható el. A személyiségjog, tudja, kényes kérdés. Az is személyiségjog, hogy eldönthessem, válla- lom-e a tesztet, de az is, hogy ne kaphassam meg fertőzöt­tektől... Vállalni kell a tesztet — Főorvos úrnak volt AIDS-es betege? Ön vállalja-e a tesztet? — Voltak betegeim, akiről úgy gondoltam felmerülhet ná­luk ez a fertőzöttség, de aztán az ellenkezője igazolódott. A kérdés második felére a vála­szom: természetesen én is elmegyek a tesztre. De mivel ennek a betegségnek hosszú a lappangási ideje, így nekünk valamikor ez június-júliusban lesz aktuális. Természetesen leszűrjük az osztályunkat. — Amikor kiderült, hogy van AIDS-esük, milyen óvintézke­déseket hoztak? — Jó kérdés, semmilyet. Il­letőleg, már megelőzőleg meghoztuk mindet, így nem kellett semmiféle rendkívülit elrendelni. Persze fölhívtam a László kórházat és megkér­deztem, mi az eljárás ilyenkor. Miféle rendkívüli, kérdeztek vissza. Betartani, amit a szakma előír. Igaz, amikor az AIDS bizonyosodott be, el is szállították Goránt a fővárosi kórházba. — Milyen tünetei voltak az AIDS-es betegüknek? — Fizikailag is gyorsan rom­lott az állapota, idegrendszeri- leg pedig mindezt csúnya krí­zisek követték. — Mit tud tenni egy orvos, amikor megtudja pácienséről, hogy AIDS-es? Ilyenkor le­mond róla? — Szó sincs erről. Orvosi alapreflex, hogy az utolsó pil­lanatig segítsünk. Nagyon ér­dekes volt, hogy a nővéreink végig anyai szeretettel gondol­tak a fiúra, és megsíratták, amikor fölvitték Budapestre. Érdekes, dramatikus játszmá­ban vettünk részt, Goránt is beleértve mindenki tudta, mi fog történni. Román kisfiú a halál jegyében Dr. Harkai László az ÁNTSZ Somogy megyei Intézete epi­demiológiai osztályának ve­zető főorvosa kérdésünkre elmondta, hogy két AIDS-es esetet jegyeznek. 1990 októ­berének elején az illetékes gyermekorvosnőtől kaptak jel­zést arról, hogy a fővárosi László kórházból visszaküld­ték a balatonszemesi ottho­nába egy kisfiút, aki AIDS-po- zitív volt. Kivizsgálás után ki­derült, hogy Romániából bete­lepülő és ideiglenesen Bala- tonszemesen lakó fiatal há­zaspár elsőszülött, atrófiás gyermekéről van szó. Az alig egyéves fiúcska zárójelenté­sébe bekerült ez a pozitív jel­zés, amelyet a körzeti orvos­nőnek is megküldték. A gye­reket főként a „társadalmi fe­szültség” miatt napokon belül visszavitték a László kór­házba. Onnan Somogyba már nem jött vissza. A szülők is el­távoztak a megyéből. A mostani eset után — a fő­orvos úgy tudja — négy sze­mély jelentkezett náluk a tesztre. Ez persze nem jelent semmit, mert a kórházi vér­adóban és a nemibeteg- és bőrgondozóban is lehetőség van a kivizsgálás megkezdé­sére. A témát, érthetően, inti­mitások kell hogy uralják, így dr. Harkai László is csak any- nyit árult el arról a lányról, aki­vel Gorán az első csókig elju­tott, hogy túl van a teszten, és negatív. Ugyanez a fogorvos vérelemzésének eredménye is. A orvos nehézményezte, hogy amíg a Goránt befogadó családból az anya és fia is bir­tokában van az igazoló ered­ménynek, addig az apa ezi- dáig nem jelentkezett a tesztre. Érdeklődésünkre hozzá­fűzte: a letelepedéshez egy külföldi állampolgárnak öt egészségügyi tesztet kell el­végeznie. A menekültek ese­tében nincs döntés (és szó) az AIDS-teszt megelőző beveze­téséről. Epilógus Az 1994. április 2-án el­hunyt Nelimirovics Gorán ha­láláról táviratot kapott kaposi „családja”. Ebben közük velük, intézkedjenek a temetésről. Kétségbeesetten tárták szét a karjukat: miért ők? Vajon ki segít ebben a több tízezer fo­rintra rúgó szertartás számlái­nak rendezésében. Telefonál­tak a horvát követségre, ott némi értetlenkedés után ígére­tet tettek:- intézkednek. Tegnap több osztályt fölhív­tunk a László kórházban. Vé­gül egy segítőkész női hang a betegfelvételi irodáról arra kért, valaki már lépjen az ügy­ben! Juttassa el hozzájuk Go­rán személyi okmányait, mert addig nem tudják átadni a ha­lottat az illetékes kerületi gyámügyi hivatalnak, hogy in­tézkedjenek. Addig Gorán egy temetetlen halott az adminisztrációban. Micsoda vég! Segít a költő: „Csak ezt tudnám feledni”! Katona, megérdemelnéd már, hogy azt mondhassuk: nyugodjál békében! Békés József Katonatemetés Horvátországban. A halál mindig, mindenhol szörnyű... Fotó: Lang Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents