Somogyi Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-21 / 119. szám

24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. május 21., szombat Somogy acsa sóhaja A falu legidősebb lakója a 92 éves Porczió Gábor leányával Fotó: Kovács Tibor Negyven vagon gömbvas fél éve itt parkol Sávolyi sínpárok távol a világtól Megrogyott tornácoszlop, beszakadt tető. Takaros por­ták, gondozott kiskertek, pa­rabolaantenna a házfalon. Boltba igyekvő jegyespár, bottal totyogó néni a járdán. Ellentétek. Somogyacsa dacol az idővel. A Gerézdpusztával együtt 353 lelkes településen tavaly 14 temetés volt, s csak két csecsemő született. Öreg­szik a falu. Lakói közül so­kan a városba igyekeztek, néhány városi pedig itt vert tanyát. Budapestről és az Al­földről többen költöztek ide, és német, holland családok is vettek olcsón házat. Ami­kor szünet van az iskolában, már utazik is a nyugalomra és jó levegőre vágyó família. — Anyám itt halt meg — mondja Hegedűs Sándor, aki néhány hétre hagyta ott a zajos fővárost. — El akartam adni a házat, de csak har­mincezret ígértek érte. Gon­doltam, annyit nekem is megér, és inkább beleöltem még 400 ezer forintot, hogy használható legyen. A nyugdíjas férfi a buda­pesti VBKM-ben volt keres­kedelmi igazgató. A környe­zet is magával ragadta, ezért vállalja feleségével a 145 km-es utat. Az elmúlt öt év alatt megszerette a falu­belieket, s lehet, hogy nem­csak heteket töltenek itt, ha­nem egy idő után végleg ha­zajönnek. Újságot oszt a kézbesítő. Mindenkihez van egy jó szava. A boltba igyekvők is megállnak, jött-e pénz, írt-e az unoka. S mint valami nagy kincset, rejtik kötényük zsebébe a levelet, számolják a nyugdíjat. Spórbolt a felirat az üzle­ten, és Nagy László működ­teti. Van másik bolt is a falu­ban, s mint megjegyzi: elég olcsók, bár a diszkontárra kénytelenek valamennyit rá­tenni. Gomba, kígyóuborka is kelleti magát az alapvető élelmiszerek mellett. Kosárral a karján nyit be az üzletbe Szabó Tímea. Mö­götte vőlegénye, Számfira Pé­ter. A nyáron vettek itt egy házat, azt pofozgatják. — Mielőbb be kell fejezni, mert júliusban jön a baba — mondja gömbölyödő pocak­jára mutatva az alig 18 éves lány. A férje 50 százalékos rok­kant; cukorbeteg, és állapota romlik. Nemrég jött meg a pécsi 400 ágyasból. A kör­nyéken nincs munkalehető­ség; a menyasszony is ke­nyér nélkül maradt, bár még kapja a jövedelempótló tá­mogatást. Hogy miért Somogyacsán kötöttek ki? Mert itt olcsób­ban jutottak házhoz. Köny- nyebb talán a lét is. Az, hogy munka nélkül maradtak, lát­szólag nem zavarja őket. — Van, ahol öt gyerek sír és egyik szülő sem dolgozik. Mégsem halnak éhen a lur­kók — érvel a fiatalember. Mészáros Istvánnéék udva­rán két kötélnyi ruha szárad. Az asszony tősgyökeres acsai. Régi időkre emlékezik: — A fiatalok nagyon hiá­nyoznak. Egykoron minden szombaton és vasárnap bál volt a faluban. Összejártak a fiúk, a lányok, sokat játszot­tunk; színdarabot tanultunk be és adtunk elő minden je­lentősebb ünnepen. Léleg­zett a falu. Ma ez már a múlté. A napcserzett arcú asszony a téeszben anyag- könyvelő volt. Onnan ment nyugdíjba. Tanult volna, de nem lehetett. Apjának 25 holdja volt, s a lány bárhova jelentkezett, nem vették fel. Jött a papír: osztályidegen, így hát otthon maradt. Csak később végezte el a tanfo­lyamot és helyezkedett el. Két lánya van. Az egyik orvos Siófokon, a másik valuta­pénztáros Kaposváron. A tá­gas családi házban ketten élnek a férjével. Disznót hiz­lalnak, baromfit tartanak, és van néhány méhcsaládjuk is. Amikor arról kérdezem, mi­lyennek látja a falut, így vála­szol: — Kissé érdektelenebbek lettek ugyan az emberek, de az utóbbi négy évben több dolog történt a településen, mint az elmúlt negyvenben összesen. A közelmúltban korszerűsí­tették az orvosi rendelőt, ahol hetente egyszer a törökkop- pányi orvos rendel. A vízi­közműépítés 1991-ben feje­ződött be. Rendbe tették és bebútorozták az önkormány­zati épületet. A ravatalozót is teljesen felújították, emlék­művet avattak az első és második világháborús hősök tiszteletére. 400 méteren út, 600 méteren vízáteresztő árok épült. Gerézdpusztán május közepén adja át a kivi­telező a közkifolyót. Szakály Ferenc polgármes­ter azt fájlalja, hogy a jelen­legi, 7,8 millió forintos költ­ségvetésből fejlesztésre eb­ben az évben egyetlen fillér sem jut. Pedig a több is ke­vés lenne. Lőrincz Sándor Normál körülmények között feltehetőleg ma is komoly sze­repet tölthetne be a jó nyolc­van esztendőn át szebb napo­kat látott sávolyi MÁV-állo- más. Egy-egy személy-, vagy gyorsvonat ugyan ma is átro­han rajta, hiszen valahol mégis főközlekedési (vas)út ez Balatonszentgyörgy és Nagykanizsa között, megáll­nia viszont ehelyt szinte fölös­leges: felszálló, küldemény alig akad. Tény — mondta Bencze At­tila szolgálatvezető — koráb­ban, míg a tsz prosperált, jóval nagyobb volt a forgalom. Ma, itt, míg a környékbeli települé­sek esetleg fürdővé nem fej­lesztik természeti kincsüket, a feltörni kész termálvizet, nem történik semmi. Mindössze három pár sín, igaz, kellemes erdei környezetben a század­fordulós állomásépület előtt kihasználatlan, üres. Azaz... mégsem. A harmadik sínen — a „holtvágányon” — utcahosz- szú szerelvény vesztegel: mintegy negyven vagon. Mindegyik megrakva gömb­vassal, ami a modern építke­zés egyik alapanyaga. Mindez most — száz, de inkább ezer tonna-számra — jobb sorsra vár a sávolyi állomáson. A tu­lajdonos (úgy tudják) eredetei- leg egy fővárosi kft, ahonnan ugyan járt itt két nagyvonalú úr, s miután szemrevételezték a terepet, úgy döntöttek, nem érdemes megmozdítani ezt a drága terhet. Most „rozsda marja, nem ragyog”, a költsé­ges állásidő-fizetés helyett pedig jobb, ha átmegy a MÁV-ra a kínossá lett tulajdon­jog. Forintban mérve: súlyos milliók. Kun G. Tibor Ütközők a vagonok közt. Innen nézve maga a béke képe a sávolyi MÁV-állomás A szerző felvétele KÜLÖNLEGES MAGÁNISKOLA BALATONSZEMESEN Sikerélményt mindennap a gyerekeknek Születés körüli károsodások — Később jelentkező zavarok — Svájcban húszéves tapasztalatokkal dolgoznak Nem ismeretlen Somogy­bán Szabóné Molnár Mónika magániskolája, amely a har­madik tanévét zárja idén és mindössze három hónap alatt szervezte meg annak idején beszédjavító oktatási intéz­ményként a balatonszemesi logopédus. Tizenöt gyerme­ket írattak ide az első évben, ma harminchétén jönnek 12 településről, Nagyberénytől Fonyódig. Ahogy kitódulnak óra után a folyosóra, ahogy átballagnak a szomszéd épületbe a torna­órára, szembetűnően nem a beszédhibával van gondjuk. Képtelenek féken tartani indu­lataikat, mondanivalójukat. A kívülálló — vérmérséklete vagy szakmai ismeretei sze­rint — minősítené a látottakat, pedig egy szóval kifejezhető, milyenek ők: mások. A hazai iskolarendszer megállapítása szerint ők azok, akik nehezen kezelhetők, akik céltáblájuk az osztálytársak indulatának, akik zavarják a pedagógiai munkát. Vagyis nem valók oda. Innen kezdve számtalan megdöbbentő történetet mondhatnánk el, milyen utat jártak be a hozzájuk hasonló gyerekek, a vélt hallássérülés vagy a vélt értelmi fogyaté­kosság okán. * * * A szemesi magániskolában természetesen alap a be­szédhibás gyerekek oktatása. Működtetnek itt logopédiai ambulanciát, tanácsadást a szülőknek, mert nélkülük a legjobb intézmény sem arat­hat sikereket. Ám az ok­tató-nevelő munka során a fia­tal pedagógusgárda kezdettől szembetalálta magát a gyere­kek különböző tanulási — ol­vasási, számolási — zavarai­val, amelyek különleges bá­násmódot, szakmai munkát követeltek. Szabóné Molnár Mónika elfogadja a következ­tetést: a munkájuk során ta­nultak maguk is, és szereztek képzettséget a gyerekek gondjainak megoldásában, s találtak olyan utat, amely ma még sajnos járatlan Magyar- országon. Két éve ismerkedtek meg a svájci Christoph Wolfensber- ger-Haessig professzor mun­kásságával, és az ottani inté­zettől rendszeresen kapnak szakirodalmat. A két évtizede létesített jelentős állami támo­gatással működtetett magán­iskolát a tavasszal meg is lá­togathatták. Mit mond a professzor ezekről a más gyerekekről, akiket a tudományos megfo­galmazásban POS (pszicho- organikus szindróma, nehéz lefordítani, de annyit jelenthet, hogy a lelki rendszerezettség zavarainak tünetcsoportja) gyerekeknek neveznek? Min­denekelőtt azt, hogy nem be­tegek és semmi esetre sem gyengébb képességűek társa­iknál. Sőt több területen egé­szen kiválóak. Csak gondjaik vannak például a koncentráci­óval, a reakciók irányításával, egyáltalán a helyes viselke­déssel. Vagyis minden egyes ilyen gyermek személyre sza­bott oktatási programot, törő­dést igényel. Szabóné Molnár Mónika házat rajzol az érthetőség kedvéért, amely a gyermeki személyiséget jelképezi. Ha zavar van az észleléssel, a motoros és lelki funkciókkal, nem építhetők egymásra a téglák. Ez az egymásra épít­kezés a pedagógus dolga. Mint mondja, hároméves kor­ban ezek a zavarok kiváló tesztek segítségével nagyon pontosan megállapíthatók. Eredetük egyébként a magzati életre vagy a születés körüli károsodásokra vezethető vissza. Ezek nem az agyszö­vet pusztulásában, hanem a megfelelő agyi területek érési minőségének és fejlődési ütemének zavarában jelent­keznek. így a beszéd elsajátí­tásának lassulásához és aka­dályoztatásához vezethetnek, vagy a vizuális formaérzéke­lés hibái a meghatározott látó­kéregmező sérüléseiből ered­nek. A körülhatárolt és az agy legkülönbözőbb pontjain ható károsodások az évekkel ké­sőbb megállapítható résztel- jesítmény-gyengeségnek fel­elnek meg. Érdemes figyelni arra, hogy milyen következtetésre jut a svájci professzor: mivel ezek a gyerekek mások, mint a töb­biek és másképpen struktúráit intelligenciájuk is van, és mi­vel számuk a népességben je­lentős — majd minden tizedik gyerek —, nem szabadna arra kényszeríteni őket, hogy iga­zodjanak az iskolarendsze­rünkhöz. Az iskolának kellene a gyerekek különleges igénye­ihez, tanulási és teljesítmény­tempójához idomulnia, hogy a töretlen iskolai pályafutás esé­lyét szavatolják nekik. ★ * * Csak bizakodhatunk abban, hogy nem kell a szemesi ma­gániskola pedagógusainak húsz évig várni olyan körül­ményekre, amelyeket a svájci Thalvilban megismerhettek. Az ottani iskola fejlesztéséről annyit, hogy egy tóparton fek­szik az épület, és nemrég népszavazással döntöttek a település polgárai arról, hogy nem az idegenforgalom növe­lése a fontos számukra, ha­nem az intézmény, amely ezek után még egy házat ka­pott. Az iskolában nincs osztály­ozás, házi feladat. A legfonto­sabb, hogy minden gyereknek mindennap sikerélménye le­gyen. S ehhez számos önálló feladatot kapnak, az ellátásu­kat is maguk szervezhetik meg egészen, a bevásárlástól a főzésig, és ebben a legki­sebbek is részt vehetnek. Senki sem ütközik meg azon, hogy egyetemi tanár oktatja a főzést, hogy a technikaterem­ben a hegesztőpisztolytól kezdve szinte minden értékes eszköz megtalálható, ami a képességeket fejleszti, ami a későbbi mindennapi életben hasznos. Az sem meglepő, hogy Svájcban szinte vala­mennyi ABC-ben megtalálha­tók azok a játékok, tesztek, amelyekből néhányat féltve őrzött kincsként hoztak haza a szemesiek, hogy mintaként szolgáljanak az általuk készí­tendő játékokhoz, oktatási eszközökhöz. Szemesen lassabban szü­lethetnek sikerek, de ide jár Viki, aki hónapokkal ezelőtt még olvashatatlanul írt, aztán egy írógép segítségével és sok-sok türelemmel elérték, hogy szépen dolgozik a füzet­ben, vagy a bálványosi kisfiú, aki nyolcadik osztályos életko­rával most jutott el az ötödikig nagy kerülőutakon, de reális esélye van arra, hogy itt eredményesen befejezze az általános iskolát, s a két kiröp­penő középfokú intézménybe jelentkezett. Itt igyekszik bol- • dogulni a siófoki kisfiú, aki már novemberben folyamatosan olvasott és felháborodva kér­dezte, amikor felvetették, hogy mehetne vissza a városi iskolába, „nem tudod, hogy ott nincs is iskola”, vagy az a harmadikos kisgyerek, aki már végzett a negyedikes mate­matikával is. Talán Balaton- szemesen népszavazás sem kell ahhoz, hogy a település el­ismerje odaadó, új utakat ke­reső polgárait és segítse kez­deményezésüket. Gáldonyi Magdolna

Next

/
Thumbnails
Contents