Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-19 / 66. szám

1994. március 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 23 Kossuth ma is üzen Kevesen épültek be olyan mélyen a magyarság írott és íratlan emlékezetébe, mint Kossuth Lajos. Legjelesebb történelmi személyiségeink közül csak Szent István, Má­tyás király, II. Rákóczi Ferenc vetélkedhet vele. S mivel idő­ben hozzánk a legközelebb épp Kossuth tevékenysége áll, indokolt, hogy róla tudjuk a legtöbbet. Ez alighanem így is van, mégis a köztudat olyan rejté­lyes és csodálatos dolog, hogy maga Kossuth még csak élete derekán járt, máris meg­indult személye körül a szép legendák képződése. Nem volt előzmények nélküli... Kossuth apánknak nevezték el. E legendásodás a Meg­váltó, a számunkra rendelte­tett igazi magyar megváltó jelképévé magasztosította az emigrációban küszködő ál­lamférfit, hiszen az a tény, hogy élt, őrizte a történelmi realitásokon is átlépő re­ményt, hogy vissza is térhet, s ha igen, akkor csakis szabad­ságot hozó seregek élén. S mivel négy és fél évtizedet élt távol hazájától, halála után már nem módosult a látomás: elődeink visszavárták akkor is. Szinte Csaba királyfi miti­kus alakjával került azonos szintre e múlt századi érte­lemben modern államférfi. Ez a kép, ha némi hullám- mozgással is, a mai napig eleven. Van azonban egy olyan vonása is Kossuth életművének és legendájá­nak, ami elhatárolja megne­vezett elődeitől. Még Rákóczi a régi, feudális eszmekörű Európa államférfija volt, Kos­suth már egyértelműen a felvi­lágosodás utáni polgári vi­lágé. így bármennyi is a le­genda körülötte, személyi­sége és igazsága nem ra­gyoghat minden mást elhomá­lyosítva. Két olyan hazai kor­társa is van, akivel mind a mai napig rendre összevetjük. Egyiküket a legnagyobb ma­gyar nevezettel tiszteljük — igen, Széchenyi István — s Görgey Artúr, a leghatáso­sabban éppen Kossuth által árulónak nevezett a másik. Kossuth vagy Széchenyi? Másfél évszázad megoldha­tatlan kérdése ez. Akárcsak az: valóban áruló volt-e Gör­gey? Kibékíthetetlen ellen- tét-e a lassú reformok politi­kája és a forradalmi cselek­vésé? 1848 Kossuthot iga­zolta vajon, s 1849 ősze Szé­chenyit? S mi lett volna, ha Görgey nem teszi le a fegy­vert? Elképzelhető-e más megoldás? Széchenyi nem volt gyávább ember Kossuth- nál, s Görgey sem magával törődött, hanem a rábízottak- kal. Mondják, hogy a gördülé­kenyen működő demokráci­ákban a leggyakoribb két nagy párt parlamenti-kor­mányzati váltógazdálkodása. Számunkra is ez a legjárha­tóbb út. Tévedés volán azon­ban azt képzelni, hogy mond­juk egy Kossuth- és egy Szé- chenyi-pártra volna szüksé­günk. Az igazán eredményes, a múltunk tanulságait igazán kamatoztató az volna, ha mindkettejük pályájának eredményeit — és buktatóit — figyelembe venné minden nemes szándékú politi­kai-ideológiai erő. Kossuth­nak — és társainak — legfon­tosabb üzenete a kései utókor számára az érdekegyesítés­nek a nemzet fölemelkedését lehetővé tevő politikája, s en­nek a körülményeket okosan figyelembe vevő volta. Vasy Géza Száz éve halt meg Kossuth Lajos Somogy gyásza, tisztelgése „Hideg, tavaszi napon fázva, megdermedt lélekkel átlőttük körül a haldokló ágyát — írta a kortárs szem­tanú. — Vártuk, mint egy biz­tosan közeledő, roppant elemi csapást, a természet egyszerű törvényének betel- tét: egy aggastyán elmúlá­sát. Csakhogy a halállal megbékélt, már-már az örökkévalóság küszöbéhez ért agg, legfőbb alakja volt egy nagyszerű korszak­nak..., a régi maradt még akkor is, amikor a korszak fölötte, körülötte összerop­pant. A világ csudát, a magyar nemzet félistent látott benne, és mi... megdöbbenve láttuk, amint szemeit örökre le­hunyta. „Márczius 20-ikát ír­tak, 1894-ben, az óra este 10-et és 55 perczet mutatott, amikor Kossuth Lajos meg­halt, és ebben a pillanatban alakja a történelemmé lett". o A százéves, fekete kere­tes Somogy papírja erősen megsárgult, törékeny... A máladozó lapokon Szántó Ferenc így tárja elénk az or­szág és a megye gyászát, Kossuth hazahozatalának mozzanatait. (Vasárnap, 1894. április 1.) „A nemzet halhatatlan fiá­nak koporsóját ma helyezik örök nyugalomra, melyet Olaszországtól fogva a szé­kesfővárosig könnytenger áztatott. Melyet milliók imája kísért mindenütt útjában, hogy a szabadság világnevű hősének a sok szenvedés és küzdelem után áldást és békét kérjen hamvaira! A temetésen csak százezren Kossuth a halálos ágyon lehettek jelen: a milliók ott­hon sírnak a Te örök életed felett!” ...Ha csak egy marok port dobhatna sírodra mindaz, aki ma érted sír, magas he­gyekké nőne koporsód felett hazádnak szent földje, ame­lyért annyit szenvedtél! „Legyen e nap a legmé­lyebb gyászé, a mi magába zárkózott szívünké, mely el­vesztette múltjának egyik legnagyobb dicsőségét!...” © Két országgyűlési képvi­selő: Makfalvay Géza és Kapotsfy Jenő, valamint Németh Ignácz, Kaposvár polgármestere utazott Tu- rinba — részint mint a pár­tok, részint mint a város kül­döttsége —, hogy ott legye­nek a boldogult hamvainak megáldásakor és hazaszállí­tásánál. Március 25-én délután Kaposváron a Marton sör­csarnokban értekezletet tar­tott a kereskedelmi és tanu­lóifjúság egy része, s elhatá­rozták, hogy koszorút külde­nek Kossuth ravatalára. © „Az egész Balatonpart mentén egy megható ünnep: egy olyan gyász kiséret, mely mérföldekig terjedt, Fenékről fel egészen Gamá- száig. Ember és embertö­meg: Gyász és gyász! Fes­tők ecsetére való kép meg­örökítés végett. Birtokostól le az utolsó zsellérig, a társa­dalom minden osztályából százak, ezrek!” Egyik tudósítónk egy megható jelenetről is írt: há­(Schemboche turini fényképe) rom koldus alamizsnáján fo­gadott egy kocsit, s úgy vitet­ték fel magukat a Balaton- partra, hogy ők is láthas­sák... A megyeházán rendkívüli közgyűlés volt március 30-án, Tallián Gyula főispán elnöklevével. Tárgya a Kos­suth halála miatt gyász volt. A közgyűlés négypontos in­dítványt fogadott el, majd megválasztotta a küldöttsé­get, amely a temetésen So- mogyot képviseli. Köztük polgárok, kereskedők és az egykori nemesség leszár- mazottainak neve. 0 Kossuth tetemét különvo­nat hozta Torinóból a ma­gyar fővárosba. Csütörtökön és pénteken zajos népván­dorlás indult Közép-Spo- mogytól, a Drávától fel egé­szen a Sióig, a vasútállomá­sokra, „hogy csak pillanatra is láthassák azon vonatot, mely a dicsőült hamvait viszi a főváros felé. B.-Szent- györgy, Boglár, Szántód ál­lomások, sőt a leilei, sze- mesi kis állomásokon is az indóházak elborítva népára­dattal.” Az indóházak előtt nem tért el a tengernyi nép: „még jó darab földön a vasútvonal hosszában is egész sorfalat képezett a polgárság jegy­zői, tanítóinak s az elöljáró­ság vezetése alatt, habár a vonat a többi állomás előtt megállás nélkül elrobogott. Levett kalappal, nagy része feketében, szomorú arczal üdvözölték”... Az állomáso­kon a népnél is gyászzász­lók, virágcsokrok, koszorúk, amelyeket röpítettek a ro­bogó vonat felé... © Péntek délelőtt 11 órakor érkezett Boglárra a gyász­vonat Kossuth lajos tetemé­vel. „A nagy számú közön­ség teljesen elfoglalta a gyászfátyolokkal és lobogók­kal ellátott pályaudvart. Szalay Imre képviselő beszédet intézett a kilépő Kossuth fiaihoz, kik néma ünnepélyesen csend kö­zött válaszoltak könnyes sze­mekkel. Ezután átadták a me­gyei képviselők, a népszínházi művésznők, Beleg község, a nőegylet koszorúját... A jelenle­vők szemeibe könny tódul, a vonat elrobog vivén a drága ha­lottat Budapestre...” Horváth Aladár Holnap koszorúzás Kaposváron Kossuth Lajos halálának 100. évfordulójáról Kaposvá­ron is megemlékeznek. Holnap március 20-án 11.30-kor ko- szorúzzák meg szobrát a Kos­suth téren. Csapó György színművész idézi föl Kossuth gondolatait a Legyetek haza­fiak című, nemzetnek szóló üzenetéből. Kossuth Lajos (a Parlamentben) Vastagh György festménye így gyászoltak Csurgón A .reformkori Csurgó is haza­fias szellemben nevelte fiait. Noszlopy Gáspár, Kossuth somogyi kormánybiztosa és a későbbi tragikus sorsú politikus, Teleki László nevelője, Erőss Sándor is csurgói diák volt. A tanárok közül néhányat mint régi „negyvennyolcast” tartották számon. Kossuth Lajos 1894. március 20-án bekövetkezett halála után öt nappal már gyászkerettel a címoldalán je­lent meg a csurgói Iskolai Szemle című nevelési-oktatási folyóirat: Kossuth Lajos meg­halt. Két héttel később Jókai Mórnak Kossuth ravatalánál mondott gyászbeszédét közölte, és arról tudósított, hogy a Ma­gyarországi Tanítók Országos Bizottsága Kossuth fiainál tett részvétlátogatást. Kossuth Fe­renc válasza: „Míg a magyar néptanítók hazafiságra tanítják a gyermekeket, a haza sorsa nem lesz veszélyben...” Újabb két hét múlva arról ol­vashattak a Csurgó-környékiek, hogy a „Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága elhatá­rozta, hogy az Eötvös-alappal kapcsolatban, az „Eötvös-alap országos tanító-egyesület” ke­zelése alatt, de a most nevezett alaptól teljesen különálló Kos- suth-alapot fog létesíteni azzal a céllal, hogy ennek kamataiból beteg tanítók segélyeztessenek. A begyülendő összeg egy ré­szecskéjével pedig Kossuth La­jos emlékére a nemzet adako­zásából állítandó szobor költsé­geihez fogunk járulni.” A helybeliek pénze így épült be a Parlament előtti szoborba, Csurgón pedig már halála évti­zedében utcát neveztek el a nagy hazafiról. Horváth József A hús-vér ember - ahogy Degré Alajos látta Kossuth a kortársak között Száz esztendeje, 1894. március 20-án Torinóban örökre lehunyta szemét a „turini remete”, Kossuth Lajos, akinek neve együtt cseng a szabadságharccal, a magyar függet­lenség eszméjével. Személye még életében az önfeláldozó hazaszeretet jelképévé vált. S az idő haladtával alakja egyre elvontabb lett. A kortársak azonban, akik lát­ták, találkoztak vele a dolgozó- szobájában vagy kormányzati munkája közben, még az ele­ven, hús-vér férfiúval álltak szemtől-szemben. Közülük az egyik, Degré Alajos, ifjú jurátus­ként arra a napra következő délelőttön találkozott Kossuth­tal, amikor az visszatért Bécsből Pozsonyba a nagy vívmánnyal; Batthyány Lajos gróf miniszter- elnöki kinevezésével. Degrét Pestről küldték Pozsonyba, hogy megtudja, mit intézett a küldöttség az uralkodónál, s hogy tájékoztassa az ország­gyűlést, mindenekelőtt Batthyá­nyi és Kossuthot a pesti esemé­nyekről. „Reggel nyolc órakor Po­zsonyban valók... Rövid időzés után mentem egyenest Kossuth Lajoshoz. Kimerültén, betegen találtam íróasztalánál. Igen nyá­jasan fogadott. Megkérdeztem tőle annyit, amennyire megbí­zásom volt. — Beteg vagyok - mond ő —, egy hét óta nem al­szom. Emberfeletti munkát vé­geztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy, azért megküzdök. Itt van — folytatá egy csomagra ütve —, a föld szabad, a job­bágyság el van törölve, s a nemzet tizenötmillió polgárt nyert. Bécsben még a hadügy- és pénzügyminiszterség miatt akadékoskodnak, de mi nem fo­gunk engedni. — Ezeket hát elmondhatom küldőimnek? — Szó szerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten... Kossuth az íróasztalra könyö­kölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta elbeszélésemet. S mi­dőn elvégeztem, ily kérdést tőn: — Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg nem fog-e az első ágyúlövésre szétfutni? — Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harci ked­vet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalko­zásra kész hívekkel van dolga. — Helyes! Mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajó­törést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére. Elbúcsúzván, egyenesen a hajóra siettem, s fél óra után már útban voltam Pest felé...” Degré később is találkozott Kossuthtal a pamdorfi táborban, 1848. október 23-án, de akkor már honvéd huszárhadnagy Móga János altábornagy tör­zsében. Kossuth érkezéséről így ír: „A hír villámgyorsan be­járta a tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: „Itt van Kossuth", egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szó­noklatot s buzdító történelmet foglalt magába... A huszárezre­dek felállítva négyszöget képez­tek; ünnepélyes kifejezés volt arcukon. Kossuth Lajos köz- nemzetőr-ruhában, fehér tollas, kerek kalappal, szürke, nagy lo­von a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arcokról lehe­tett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szívek heve­sebben dobognak. Kossuth az ő szíveket hódító s idegeket érintő varázshangján megszó­lalt. Elmondta, mik ezentúl a tisztek kötelességei, mit vár tő­lük a magyar haza, és ennek kormánya... Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesítő szavakat. Megfogha­tatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megra­gadó eszmék. Mintha nem is emberi ajakról hangzottak volna e szavak... oly megrá­zok, meghatók és magaszto­sak voltak. Olyan áhítatra in­dító volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarní­totta arcukon végigperegtek a könnyek. Végre annyira elra­gadta őket e beszéd, hogy lo­vaikról leugrálva kardot rántot­tak, s térdre esve, kardjaikat a magasba emelve kiáltották: Azt Istenre esküszünk, e kar és kard a hazáé!” Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents