Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. március 19., szombat Aranyvonat — egy ország kincsével az ismeretlenbe A13772. próbarendőr megpróbáltatásai Pintér János, a veszprémi rendőr... Fotó: Kovács Tibor Olyan ez, mintha valaki az összes ingóságát, ékszereit és megtakarított pénzét bepakolná egy kimatricázott kofferbe, és a postán az ismeretlenbe adná föl, miután annyit azért öles betűkkel ráírna: aztán visszaadják ám! Ez a laza analógia fedi azt a történelmi hazardírozást, amikor majdnem ötven éve, a világháború vége felé egy vasúti szerelvény nyugatra indult: rakománya a magyar aranykincs volt. A legendás aranyvonat egyik kísérőjével, Pintér János 80 éves hajdani rendőrrel együtt emlékezünk a kalandos útra, és az azt megelőző időkre. Hogyan lettem rendőr? A porrogi nyugdíjas általános iskolai irkákba írta élettörténetét. Nem mondom, hogy naplóba, mert abba az eseményeket közvetlenül ótörténésük után szokás írni. Pintér János pedig inkább kivárta a nyugdíjaskort, elvállalta a porrogszentkirályi malom éjjeli őrzését, ahol aztán nyugton gondolhatott a múlttal. Az egyik tíz éve lejegyzett, Hogyan lettem rendőr? című emlékirat tanúsága szerint 1932-ben Nagykanizsán járt az akkori cipésztanuló. Amíg mestere anyagot vásárolt, ő a „fényes karddal és ezüstzsinó- ros díszcsákóval ékesített, testhezálló egyenruhában sétálgató” rendőröket figyelte, és irigyelte. Szeretett volna az elegánsan grasszáló urak helyében lenni, mégis sokáig cipészként dolgozott. A munkanélküliség viszont mindenkit fenyegetett. — Elég nagy nyomor volt akkoriban — emlékezett a Horthy-érára. — A szakmám nem ért semmit, annyian csináltuk. Elmentem én távirda- munkásnak is a vasúthoz, óránkint huszonkét rongyos fillérért... A sátoraljaújhelyi tanosztálytól vezényelték Veszprémbe. „Tiszthelyettes úr, Pintér János, 13772. számú próbarendőr szolgálattételre jelentkezem!”, áll a bokaverő, katonás jelentés a füzetke tizenkettedik oldalán. 227 pengő 34 fillér A próbarendőrnek leginkább az tetszett a hivatásában, hogy aki az egyéves iskolát elvégezte, önálló intézkedésre jogosult lett. — A főtörzsőrmester úr nem mondhatta azt, hogy most söpörd ki ezt a szobát, fiam! A csöndőrségénél ottan más volt, azok kevesebbet is kerestek. Én, kérem, 227 pengőt és 34 fillért kaptam fizetésnek — büszkélkedett, közben visszautasította a kínált cigarettát. — Most dobtam el. Óránkint, kétórán... — fulladt köhögésbe a mondat. S hogy milyen volt rendőrnek lenni a háború alatt? — Elég veszélyes; az embernek bele kellett élnie magát — utalt arra, hogy akkoriban könnyedén fegyverhez lehetett jutni. A beleélés amúgy most sem áll távol a porrogi nyugdíjastól; ha mesél, nyomban felélénkül, lassan feltápász- kodik, és gesztikulál, eképp szemléltetve a történetet. A törvény nevében... A veszprémi időkről mesélte: — A város esténként minden négy órában meg volt járva. Én éjfélbe mentem ki, mint hármas őrszem. Szalad ám az állomásnál felém egy nénike mezítláb: jaj, biztos úr, a jóisten hozta! Mi a baj, mama?, kérdeztem. Aszon- gya: bejött hozzánk egy ismeretlen, és az ékszereket követelte meg valamit enni. Éppen most vacsorát. Hadd öntsem ki a lábvizemet, kértem tőle, így tudtam kijutni. „Jól van, mama, menjünk”, mondta higgadtan a hármas őrszem. Amikor bementek, az illető háttal ült neki. Ő a pisztolyt „ráhúzta”, a törvény nevében, ne mozduljon!, kiabált rá, és megbilincselte. Figyelmeztette, hogy a legkisebb mozdulatra fegyvert használ. — Lekísértük a börtönbe, ahol akkoriban harminc napig lehetett ott tartani bárkit — mondta sejtelmesen —; előfordult ugyanis, hogy a visszaesőket csúnyán megvertük. Ez egy hónap múlva már lement róluk... A rendőrévek kétségtelenül legizgalmasabb, történelmi eseménye az „aranyvonato... és a porrogi nyugdíjas zás” volt. A Magyar Nemzeti Bank 34 tonnányi színaranyát, a Budapesti Árvaszék 21 ládányi aranykincsét és a MTA vagyonát értékpapírokkal, ékszerekkel és valutakészlettel együtt 1944 végén vitték a fővárosból Veszprémbe. A ritka értékű kincset a vagonírozásig ideiglenesen egy sziklapincében rejtették el. A kincs őrzői Pintér János azon rendőrök egyike volt, akik az aranyat, ezüstöt és a különböző értékeket berakodták. — A három szerelvény, amiből kettő fél évre elegendő élelmiszert szállított, december 27-én futott ki az állomásról. Száz csendőr és mi öten, rendőrök kísértük. Szombathely és Sopron érintésével ötödikén értünk Bécsbe, ahol a két vagon alumíniumpénzt adtuk le. Az olykor többhetes vesz- teglésekkel együtt csaknem száznapos út a felső-ausztriai Spital am Pyhrnben ért véget, ez az alpesi üdülőhely lett az aranykincs végállomása. — A háborút ott csak a rádión keresztül érzékeltük, habár azt is tudtuk, hogy orosz és angol csapatok is mozognak a térségben. Veszélyt azonban nem jelentettek a csendőrszázad vigyázta kincsre, amelynek biztos helyre juttatása nagy tét volt akkor. Végül az amerikaiakban bízott meg a vezetés, ami jó döntésnek bizonyult: az ország később visszakapta aranyát. Hívták berlini cipésznek Pintér János útja tovább tartott, mint a kinccsé. Spi- talban a parancsnok ugyanis közölte, hogy öt embernek a berlini nemzeti bankba kell kísérni a papírpénzt és a pénzpapírt. — Négyen jelentkeztünk, 'mire a csendőröket rendesen ledorongolta. Üvöltött velük: micsoda gyáva kutyák maguk, a vagont föl merték törni, a bort ki merték lopni... A különítmény tizenkét napos berlini tartózkodásának egy felhívás vetett véget: a magyar rendőrök jelentkezzenek Linzben! Pintér János ekkor közel állt a távolba szakadáshoz, marasztalták, mondván: jó jellemzést kaptak róla. Kellene is nekik egy cipész. Nem maradt Berlinben. Hazatért. A nyilasokkal kis híján az oroszok ellen harcolt, lágert őrzött, németeket terített le egy erdőben. Hadifogoly lett, majd szabad ember, nagyapa. Utóbb nyugdíjas éjjeliőr. Néhány plusz ezresért. Balassa Tamás A kisvárosi fogadós A történetet a valahai, szegedi vendéglős nagyapa kezdhetné megírni. Ő tudna mesélni az „Olaszhoz” címzett, patinás belvárosi étteremről, amely élete célja és értelme volt. Egészen addig az ominózus estéig, amikor bőrkabátos „urak” jöttek, s közölték vele, hogy zárórától már nem az övé a Széchenyi téri vendéglő. Irány családos-' túl a tanya, annyi cókmókkal, amennyi a táskában elfér... Aztán az apa folytathatná az írást: a négydiplomás gödöllői egyetemi tanár, akit váratlanul rátört tbc-je parancsolt le a katedráról. A sors a marcali gépállomásra vetette a famíliát, s itt léphetne a képzeletbeli forgatókönyvbe a fiú, Szántai Imre. — Nemrégiben jártam lent, a Tisza-parti városban. Beültem a nagyapám éttermébe, pont délidőben. Két óra alatt négyszáz fogást szolgáltak fel; ha én itt ilyen forgalmat csinálnék, megvehetném zsebből az egész várost... De nem ez a lényeg. Nem is a kosz, a pincérek ruháján a heti menü nyoma. Nem az elhanyagoltság, a nemtörődömség, — bár nehéz lett miatta a szívem. Hanem az a részleges kárpótlásnak nevezett akármi, amivel lehívtak Szegedre. Az említett belvárosi vendéglő, egy nagy családi ház és több száz négyszögöles telek „fejében” 1,4 millió forintos kárpótlásra vagyunk jók... Az ottaniaktól tudom, hogy a Csongrád Megyei Vendéglátóipari Vállalat — amely, mellesleg, sosem volt a nagyapám éttermének a tulajdonosa, csak a magyar állam, nemde — most 47 millió forintért privatizálta az éttermet.... Velem szóba sem nagyon álltak, hiába mondtam, hogy családi kapocs, szakmai háttér, miegyéb. Forduljak a Sepseyhez, levélben. Oké... A rokonokkal megosztozva alig több, mint százezer jutott nekem Szegedből. Megmaradt azért a marcali Rákóczi: fogadóstul, éttermestül, sörözőstül. Bár ahogy ez indult, nagy jövőt, jó image-t kevesen jósoltak neki. Az még csak hagyján, hogy az áfész-beruházásban készülő fogadót félkészen otthagyta a kaposvári kivitelező s meglépett a pénzzel. De hogy az első körben nyerő üzemeltető is feladta a mécsesét másfél hónap után, az már, ugyebár, döfi... De jött a szakács-felszolgáló-szálloda- portás-üzletvezető Szántai, akinek akkor már évek óta megvolt a Vasút étterem, s a dolgok kezdtek a normális kerékvágásba lendülni. No, azért nem ment simán minden: mindjárt az első héten kirámolták az éttermet, majd gyors egymásutánban elloptak a sörözőből vagy két tévét. Aztán meg a rendőrséggel közvetlen összeköttetésben lévő riasztó nem akart megszólalni... Az őrző káef- tékből, meg az önjelölt védőkből ennek ellenére sem kérnek a Rákócziban. — Ha csak egyszer is fizetnék ezeknek, sose tudnék kiszállni többé — mondja meggyőződéssel a tulaj. — Nem vagyok egy sportalkat, de 22 év vendéglátós múlttal a hátam mögött, végszükség esetén, magam is ki tudok osztani néhány pofont... Bár erre, szerencsére, a Rákócziban elvétve sincs szükség. Nekünk itt a személyzettel — majd mindegyik az én tanítványom — sikerült a törzsvendégekkel családias légköri kialakítanunk. Nálunk esténként nem a fogyasztás a döntő; a déli forgalom a meghatározó. Újságot olvasni, tévét nézni egy pohár akármi mellé térnek be az emberek. A söröző bankettok, különböző tárgyalások lebonyolítására alkalmas; úgy gondolom, hogy a sport és az üzleti idegenforgalom várható élénkülése, a kulturális fesztiválok és a testvérvárosi találkozók gyakorisága hoz majd valami pezsgést a marcali vendéglátásba. A vendéglátásba, amely a Rákóczi vendéglő és Panzió estében a tranzitutasokra éppúgy épít, mint a helyi és a környező községek fizetőképes keresletére. A szűk Balaton-parti sáv is egyre inkább dél felé terebélyesedik: egy átlag német család a parton száz márkáért talál szállást éjszakánkét, míg a Rákócziban ezt alig két és fél ezerből megússza. Úgy, hogy lakosztályt kap, reggelivel, s a jövőben talán szervezett programokkal is bővül a szolgáltatás. — Jelenleg a Sióturral vagyunk kapcsolatban, de szeretnénk egy saját utazási irodát nyitni. A vendégnek ugyanis kell valami a puszta szálláson és kaján kívül. (Bár a klaszikus magyar konyhával még mindig meg lehet nyerni a kuncsaftot...) Éjszaka változatlanul alszik ez a város — az egyetlen bár és kávézó rövid működés után bezárt. A Rákóczi fogadóját 1992-ben nyitottuk, s mindjárt az első héten idekeveredett négy izraeli család. Program után érdeklődtek. Mondtuk a Balatont, Zalakarost, de csak a fejüket rázták. — Itt, helyben nincs valami: uszoda, egyéb? — Végül a panzió előtt locsolkodtak gumislaggal... Ebből okulva az olasz vendégek részére már magam néztem elfoglaltság után... Marcali jelenség, hogy az előfizetéses ételeken kevés a haszon. A tóparti árakhoz képest har- mad-negyedosztályon működő Rákóczi üzletpolitikája — az egyre szaporodó konkurencia miatt — mégis a mérsékelt árakra szavaz. A szakmát Tihany, Hévíz, Keszthely, Balatonfüred híres szállodáiban tanuló Szántainak a kisujjában van minden, ami a konyhától az éttermen át a recepción történik. Az itt kapott szolgáltatást olyan vendégek köszönték jó szívvel, mint legutóbb Göncz Árpád, aki a fehér mosogató előtti kisszéken ülve diskurált a sürgő-forgó személyzettel... — Mikor megint Marcaliban járt, azzal fogadott: — Imre, a feleségem köszöni azt a szép csokrot, mit a múltkor küldött neki. — Egy köztársasági elnök, aki név szerint emlékszik a vidéki fogadósra? Sze- mem-szám elállt a csodálkozástól, de bevallom, jólesett. Egy másik ominózus vendég kedves nejének szintén küldtünk csokrot — hát még ki sem gördült az autójuk, máris kiszórták az ablakon. Nem azért a négyezer forintért, de ahogy szálló- és szálló között, úgy ember és politikus között is nagy, nagyon nagy a különbség... Csíky K. Erika Ismét olcsó cement a vasútállomásokon Siófok, 84/311-103 Balatonszemes, 84/360-035 Balatonboglár, 85/350-511 Balatonszentgyörgy, 85/377-026 ___________________________(36842) ^ MAGYAR ysuzuKi A legújabb Suzuki akció március 1-től április 15-ig A mi autónk minden típusa már 10% befizetésével, 60 havi részlet elvihető' Értékes ajándékok közül választhat a Suzuki Borongicsnál Balatonboglár, Vikár B. u. 2. Tel.: 85/352-070 Marcali, Széchenyi u. 7. (36918)
