Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. március 15., kedd Sikerélményre a magyar nemzetnek is szüksége van Nemeskürty István: „Lelkes magyar vagyok, mindenféle úgynevezett kirekesztő indulat nélkül” Nemeskürty István író és filmtörténész Fotó: Török Anett Nemeskürthy István író és filmtörténész, számos szakkönyvet írt, és a filmstúdiók élén eltöltött huszonhat év alatt még számosabb magyar filmremek születésénél bábáskodott. Utóbb az Atilla, Isten kardja című rockoperát állították színpadra művéből. — Tanár úr, mennyire kísérte figyelemmel a 25. filmszemlét? ' — Nem kísértem figyelemmel. Egyetlen filmet sem néztem meg. Nem érdekel. — Nem érdekli a magyar film? — A magyar film érdekel, de ez a mostani termés nem. Szerintem a magyar filmművészetet szétverték. Magánosítás címén, és arra a hamis érvre hivatkozva tették ezt, hogy a filmgyártás állami volt, tehát pártállami, következésképpen nem jó, és másként kell csinálni. Hamis, hazug dolog elhitetni magunkkal, hogy egy ilyen kis országban, mint Magyarország, lehetne magán filmgyártás, és csak azért nincs, mert nem hagyják. Ez teljesen irreális. Manapság a szerencsétlen rendezők kalappal a kezükben rohangálnak pénzt kunyerálni, ahelyett, hogy a filmkészítéssel foglalkoznának. Azért nem néztem meg a szemle filmjeit, mert tudom: aki pénzt adott, bele is beszél. És miért kelljen nekem azon töprengenem, hogy ami egy filmben rossz, az azért rossz, mert belebeszéltek, vagy másért az? — Elképzelhetetlen, hogy a filmkészítők tudták magukat függetleníteni a belebe- szélőktől? Gondolok itt például a Wojcekre, amit lelkes visszhangok követettek. — Szász János rendezte. Az egyik legtehetségesebb tanítványom volt a főiskolán. Látatlanban mondom, hogy ez biztos színvonalas film... Nem tudom, én már ehhez öreg vagyok. Szeretném megengedni magamnak, hogy csak azt nézzem meg, amit nagyon szeretnék. — Azt jelenti mindez, hogy nincs igazán rálátása a mai magyar film irányzataira? — Azért van, persze, hiszen sok filmet láttam a szakmából való távozásom óta. Akár meg is figyelhette, és ez nekem egyébként nagy kitüntetés, hogy még mindig tűnnek föl filmek, ahol engem kárpótolnak, és köszönetét mondanak a segítségért. Legutóbb az Ábel-filmben lepett meg ez a felirat. De sok más esetben is előfordul, hogy nyersen ösz- szeállított filmekben tanácsot adhatok... Ez csak azért mondom, nehogy azt higgye az olvasó, hogy teljesen elhülyültem... Visszatérve a kérdésére, évek óta figyelek egy egész világra jellemző irányultságot a filmben, ami hosszú fejtegetést igénylő okok miatt nem más, mint egy formalisztikus álművészet. Lehet, hogy ez „jogos”, de nekem nem tetszik. Egy sziporkázó játék ez a formával, ami mögött mélységet sejtünk... — ...és ami nem valódi. — Igen. Hogy azonban mindjárt ellenpéldát is mondhassak: az általam vezetett stúdió időrendben utolsó filmjei között voltak Mészáros Márta, Bereményi Géza, Lu- gossy László és Gothár Péter munkái. Ezek filmek. Boldog vagyok, hogy ezekben részt vehettem. Pedig mindegyik más irányzat, amivel azt akarom jelezni, hogy nem vagyok csak egy irányzat híve. Viszont ki nem állhatom a tetszelgő, felszínes álművészi- eskedést. Persze, nem biztos, hogy minden az, amit én annak érzékelek. — Erre a beszélgetésre egy kaposvári előadás adott lehetőséget. Előadásában a magyar kultúra ezer évével foglalkozik. Néhány év óta az értelmiség előszeretettel nyúl vissza a magyarság gyökereihez, ami rendjén is van, ám „ebből” mégsem az értelmiség nagy egymásratalálása, hanem egy kicsit csúnya szakadása következett be... — ...nem kicsit, de csúnya. — A reményem szerinti apolitikus kérdés az: mi a véleménye, az egyazon kultúrát öröklő, tisztelő, és közös gyökerű értelmiség miként „vetemedhetett” a másik — finoman szólva is — nem túl intelligens meg nem értésére? — Ez rejtély számomra. Nagyon sokat gondolkozom azon, miért lett megosztott a magyar művészértelmiség. Nem tudom. Persze, mindenfélét mondhatnék, részproblémákat és részmagyarázatokat, de egy olyan súlyos betegség esetében, amilyenbe mi most beleestünk, nem szabad részmagyarázatokat adni. Egy nagy betegnél a jó orvosnak diagnózist kell tudni adni, nem mondhatja azt, hogy egyfelől... meg másfelől... — Ilyen diagnózist pedig tanár úr sem tud mondani? — Nem tudok. Megközelíteni talán azzal tudnám, amit pillanatnyilag a legjellemzőbb tünetnek érzek: a virágtól a lovakig mindennek, az embereknek, de magának a nemzetnek is szüksége van sikerélményre. A történelem különböző szerencsétlen körülményeinek összejátszása folytán nekünk ebben az évszázadban ez nem adatott meg. Ez rettenetes. Egyszerű magyarázatnak tűnik, de azt hiszem, ez a lényeg. Miért kapaszkodnak ma az oroszok számunkra olyan érthetetlenül az elmúlt háború és a kommunizmusnak nevezett diktatúra emlékéhez? Mert ők akkor megnyertek egy háborút, mert az nekik akkor sikerélmény volt. — És ez mintha egy nemzeti tudatalatti lenne, úgy működik és motivál? — Igen. Ennek folytán az ember, így a művészek is, vagy azok egy része, elkezdi szégyellni önmagát. Ezért — lehet, hogy tévedek, de kérdezte és én válaszolok — szeretne beleolvadni egy olyan világközösségbe, amelyben nem kérheti önmagától számon saját sikerélményét, mert csatlakozott valamihez, aminek ez megvan. Ez okozza nálunk, és nem a marxizmus emléke azt a fajta érzelmi megközelítést, nevezik ezt internacionalizmusnak, ami a szakítást eredményezte. — „Mesterségesen” nem lehet kreálni ilyen sikerélményt? — Dehogynem. Vannak, akik a múltban keresnek és találnak sikerélményeket. Ez rólam igazán nem mondható el, mert eddig minden könyvemben tragikus történelmi pillanatokat ábrázoltam, és meg is bíráltam. De ettől függetlenül én lelkes magyar vagyok, mindenféle úgynevezett kirekesztő indulat nélkül. Végülis az egyik típusú ember számára a nemzetiszínű zászló puszta meglengetése már egy sikerélmény-pótlás, a másik számára pedig jobb ezt elfelejteni, mondván, a nagy nemzetköziségben kell fölolvadnunk. Ez utóbbiak elfelejtik azt, hogy van nekünk egy nagy bélyegünk: a nyelvünk. Az én lelkes magyarságom nem hamis sikerek fölidézéséből ered, hanem a nyelv szeretetéből. Abból, hogy ez egy szép nyelv, és öröm használni. — Mi a helyzet azokkal, akik elfelejtik ezt? — Ezeknek az internacionalistáknak vagy — ezt idézőjelben és nem sértő szándékkal mondom — kozmopolitáknak nem öröm és nem sikerélmény a magyar nyelvet használni. Tele vagyunk idegen szavakkal, és aki ezeket használja, tudat alatt azt hiszi, átemelte magát egy nagy nemzetközi közösségbe, ahol már nem kell szégyenlenie, hogy ő magyar. Érti ezt? * Igen, értem, legalábbis azt hiszem. Könnyű ugyanis félreérteni mindezt. A megértéshez talán meg kellett hallgatni az egyórás előadást, aminek lényege néhány mondatban elmondható: az a nemzet, amely István király rendeletére alig fél évszázad alatt mintegy kétezer templomot emelt, s amely egy röpke évtized újjáépítette tatárjárta fővárosát, azt minderre nem „kényszeríthette” más, mint az 1000 éven át kimutatható építő tenniakarás, a hazaszeretet. Mit is tudnánk mi tíz év alatt manapság létrehozni? Az isten szerelmére, miért nem tudunk mi valamit kormány- program nélkül csinálni? Nemeskürty István érezhetően közelebb áll az egyik, mint a másik nagypolitikai elvhez. De miért van az, hogy mégsem pártállása alkot róla képet, hanem valami más. Balassa Tamás ENqEdiviÉNyEs vásár a siófoki CipôbolïbANl Egyes férfi-, női és gyermekcipők 40% ENC|Ecl mén Nyel- amíg a készlet tart! Siófok, Fő u. 162. (36813) Üzemanyag nagykereskedés Gázolaj: 56 Ft/liter Ipari tüzelőolaj: 55 Ft/liter Az árak az áfát és a szállítási költséget tartalmazzák. Pontos szállítás, garantált minőség. Tel./fax: 82/317-421 Rádió telefon: 06/60/367-421 GESZTUS ÉS KAPCSOLAT Az érv maga a példa Balázs József: Azok a magyarok, akik a történelem ítélete miatt kerültek el az országtól, sokat várnak tőlünk Balázs József politológus Fotó: Király J. Béla — Szerencsétlennek tartom azt, hogy miközben Magyar- országnak van egy jó nemzetiségi törvénye, nincsenek ombudsmanjai; egyes pártoknál vannak nemzetiségi képviselők, de a nem hazánkban élő kisebbségek még mindig nem kapták meg azt a jogot, hogy valamilyen számarány alapján saját képviselőket küldhessenek — mondta a Somogyi Hírlapnak Balázs József politológus, a Külügyi Intézet nyugalmazott igazgatóhelyettese Kaposváron. — Tudom, ez nem kölcsönös, mivel idehaza az össz- nemzeti kisebbség jóval kevesebb, mint amennyi magyar él a szomszédos országokban — folytatta. — De ez nem érv. Az érv maga a példa. A magyar politikai elit mindezideig rosszul kezelte ezt. Remélem, hogy hamar korrekcióra kerül sor, mert a szomszédos országokban mindazok, akik ellenségesen vagy némi gyanakvással tekintenek az ott élő magyarok politikai szerveződéseire, a legkisebb momentumot is felhasználják ellenük. Örömmel nyugtázom viszont, hogy a Boross kormányzat néhány hetes időszakában a gesztusértékűnél több érintkezés történt például Szerbiával, Romániával és még Szlovákiával is, mint a megelőző időszakban. Az utóbbi időben sokat találkoztam a szomszédos országok képviselőivel. A beszélgetéseken újfent bebizonyosodott: azok a magyarok, akik önhibájukon kívül, a történelem ítélete miatt kerültek el az anyaországtól, nagyon sokat várnak tőlünk. Nemcsak rádióműsorokat és televízióadásokat, hanem anyagi segítséget is. Gyakran úgy érzik, miközben a magyar kormány nemzetközi fórumokon képviseli az érdekeiket, senki sem kérdezi meg őket. Véleményüket, helyzetismeretüket pedig nem helyettesítheti még egy jól felkészült magyar kormánytisztviselő vagy magyar kutató sem. — Lehet-e egységről beszélni a határon túli magyarság tekintetében? — Főleg ott, ahol több — még ha szórványokban is — magyar él, mint például Romániában, a politikai tagoltság elég sokirányú. Ezek politikai értelemben, sőt világnézetileg is nem homogén szervezetek; csak az ottani nemzetállammal szemben jelentenek bizonyos fokú nyitást. Megvannak a különböző párttömörüléseik, és ezt Magyarországon nem nagyon szeretik figyelembe venni. Sajnos, néha az történik — különösen Szlovákia és Románia esetében —, hogy egy-egy párt kisajátítja a megsegítésüket. Az anyaországtól elszakadt kisebbségek azt szeretnék, ha Magyarország a szomszédaival olyan széles volumenű gazdasági, kulturális, turisztikai vegyesvállalatokat hozna létre, amely anyagi helyzetüket is javítaná. Minimum kétféle nyelvismeretük alapján is vezető szerepet játszhatnának. Tehát a kép meglehetősen bonyolult. Nem csak arról van szó, hogy mi most csak segítünk, ezek a „szegények” pedig gondolkodás nélkül egyfajta szolgalelkűséggel mindent félre tesznek a saját gondolatukból és ezért a segítségért az anyaország mindenféle „akcióját” lelkesedéssel fogadják majd. — A hazánkból elszármazott magyarok választójogáról hogyan vélekedik? — Úgy vélem, azok a magyarok, akik magyar vagy kettős állampolgárok, de Magyarországon lakhelyük van és valamilyen módon adót fizetnek, kapjanak választójogot. De azoknak a magyaroknak, akik esetenként hazalátogatnak vagy haza sem jönnek, de kialakul bennük valamiféle nosztalgia, kezd fejlődni a magyarságtudatuk, netán még a nyelvet is elkezdik tanulni, most még nem adnám meg a választási jogosultságot. Sem az aktívat, sem a passzívat. Azoknak, akik Magyarországon létrehoznak egy alapítványt, a magyar oktatás, a nyelvtanulás támogatására például, megadnám a szavazás lehetőségét. — Eszerint pénzzel meg lehetne venni a választójogot? — Én ezt úgy értelmezem, hogy nem pénzzel vennék meg. Ez nem pénz, hanem olyan gesztus, amivel nem a kinti politikai képződmények szerint támogat egy magyar- országi pártot — van rá példa —, hanem össznemzeti adományként. Lőrincz Sándor
