Somogyi Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
SOMOGYI HÍRLAP 1994. jan. 15., szombat SZÍNES HÉTVÉGÉ Kultúrkufárok Az egykor élettől pezsgő Latinca Sándor Művelődési ház Továbbgondolva Rendbe tett televízió Gyenesdiási Operaszikla Neves külföldi és hazai színházi szakemberek, építészek egy csoportja — Czoma László országgyűlési képviselőnek és Varga Lászlónak, a Zala megyei expotanács elnökének társaságában — találkozott a gyenesdiási volt kőbánya területén, majd Keszthelyen, hogy a helyszíni szemlét követően megbeszéljék a Világkiállítási Programirodához benyújtott Operaszikla tervét. A Balaton-parthoz közeli, festői fekvésű elhagyatott kőbánya területe világszínvonalú szabadtéri zenei-, tánc- és színházi rendezvényekre alkalmas, s a nemzetközi nyári művészeti élet egyik központja lehetne. Újabb szak Veszprémben Újabb szak indul a Veszprémi Egyetem mérnöki karán: szeptemberben megkezdik a vegyészképzést. A magasz- szintű természettudományos felkészítéssel elsősorban a kutatás számára képeznek majd szakembereket. Az új szak indításával tovább érvényesül az a tendencia, amely a korábban egykarú egyetemet sokoldalú universitássá teszi. A megváltozott körülményekhez alkalmazkodó képzéshez és a bővülő hallgatói létszámhoz egyaránt megteremtették a feltételeket: átvette az egyetem a felszámolt Nehézvegyipari Kutató Intézet épületét, ílymódon újabb helyiségekhez, laboratóriumokhoz jutott. Operett a szekszárdi Német Színházban Első alkalommal játszik operettet a szekszárdi Német Színház, a Deutsche Bühne. A premier január 16-án, vasárnap este lesz Szekszárdon. A kis létszámú állandó társulattal rendelkező egyetlen idegen nyelvű színház számára igen jelentős vállalkozás Kálmán Imre: Marica grófnő című nagyoperettjének előadása, amely a Pécsi Nemzeti Színházzal való együttműködés alapján jöhetett létre. A rendező is pécsi művész, Moravetz Levente. A világszerte népszerű művet a színház méreteinek megfelelően, valamint a tájelőadásokhoz igazodva kamaraszínházi formában viszik színre. Kálmán Imre ezt a zeneileg különösen igényes munkáját német szövegkönyvre írta, tehát semmi furcsa nincs abban, hogy egy németül játszó színház tűzi műsorra. Korona Pódium Medgyesi Mária és növendékei léptek színpadra Sugárzó arcom című műsorukkal a Korona Pódium ez évi első bemutatóján. A várbeli miniszínház huszonkettedik évadját kezdi meg törzshelyén, az azonos nevű Dísz téri cukrászdában. A pódium nemz6etközi tevékenységének összehangolására két évvel ezelőtt létrejött Li- tera-T urné Alapítvány 1993-ban hirdette meg első alkalommal pályázatát a határokon túl élő alkotóknak. Külföldi vendégfellépésre is utazik a kisszínház a közeljövőben. Egy este Pesten címmel Svájcban lépnek fel a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Kulka János: Ez nem lehetsz címmel tart élő lemezbemutatót. Mostanság gyakran eszembe jut egy köztiszteletben álló — ma már nyugdíjas — népművelő hatvanas évekbeli mondása. A kaposvári Latinca Sándor Művelődési Ház egykori igazgatója felemelt mutatóujjal így szólt az akadékoskodó hivatalnokokhoz: „Jegyezzétek meg, barátaim, hogy a kultúra drága, de a műveletlenség többe kerül. ” A bölcs intelem többnyire nem maradt hatástalan, így jutott például a Latinca Művelődési Ház egy százezer forintos (ma három milliót érő) hangversenyzongorához, s ezzel a somogyi megyeszékhely is bekapcsolódhatott a filharmóniai hangversenysorozatokba. A Latinca Művelődési Ház — amely egyébként hosszú éveken át megyei módszertani központ is volt — nemcsak a hangversenyzongorával „írta be nevét” városunk legújabbkori művelődéstörténetébe, hanem számos rangos kulturális rendezvénnyel és közművelődési kezdeményezéssel is. Mindez viszont már — úgy tűnik — a múlté, mert az intézmény egykori jó gazdája, most szabadulni akar a művelődési háztól, de legalábbis üzletet remél ottlététől. Erre utal az is, hogy tizenhat millió forintot kíván felszámolni a művelődési ház színházi övezetének bérletéért, holott a tényleges költségek — állítólag — a három milliót is alig haladnák meg. Építették 1566-ban és 1993 november 9-én, egy keddi nap délelőttjén, 10 óra 30 perckor semmisült meg. Élt 427 évet, a hercegovinál főváros, Mostar óvárosában ívelte át a Ne- retva folyót. Csaknem fél évezreden át kavargóit rajta és körülötte a Balkán tarka etnikai áradata. Régi köveit törökök, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok, görögök, osztrákok, magyarok taposták — s muzulmánok, zsidók, katolikusok, görögkeletiek. A hidat sokan elsiratták, de Szlavenka Drakulics, az egykori Jugoszlávia írónője csak most csatlakozott az elnyújtott rekviemhez: amikor egy lapban meglátott egy mostari képet, amiről kiretusálták a híd maradványait. Az írónő számára ez volt az a pillanat, amikor nem tudott tovább hallgatni. Elmondta, apja 1953-ban küldött Mostarból egy anzikszot. A fehér híd mögött karcsú minaret, fölötte valószínűtlen kék ég, íve alatt zölden hömpölyög a folyó, a távolban hegyek barnállanak. Kislány volt, amikor ez a képeslap megérkezett és ő elhatározta, egyszer megnézi majd ezt a hidat. Nem sürgős — gondolta már felnőttként is — a hidak megvárják az embert. Nem ő tehet róla, hogy tévedett. A hidak nem mindig várják meg az embert, a négyszázéveAkik néhány éve még a közművelődés fennkölt jelszavait skandálva görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy a Latinca is részese lehessen a belváros kulturális ellátásának, most ugyanezek mutatnak ajtót az intézmény jó hírű amatőr együtteseinek, szakköreinek klubjainak. A művelődési ház bejáratainál — jelesül a Kossuth utca felől — viszont zavartalanul áll a vásár: van itt bóvli és zöldséges stand, mintha csak egy vásárcsarnokot sek sem, különösen a Balkánon. Szlavenka Drakulics azt írja, most már nem tehet mást, mint azt, hogy elmeséli a kislányának: volt egyszer egy híd, ami évszázadokon át összehozta, összekötötte a nagyon különböző embereket, aztán az emberek egyszer- csak lerombolták azt, ami oly sokáig szolgálta őket. S új anzikszot készítettek... Mi, magyarok, megértjük az írónő fájdalmát, elég pusztítást és elég olyan fotót láttunk, amiről valakik kiretusálták azt, ami, vagy aki nem tetszik nekik. Ezért van alapunk nemcsak az együttérzéshez, de tán a vigaszhoz is. Az idősebbek közülünk látták a Dunába roskadni Budapest hídjait, de látták azt is, amint újjáépítve ismét átívelik a Neretvánál szélesebb folyót. Pedig annak idején mi is azt éreztük, amit Szlavenka Drakulics most: „ha látjuk egy halott asszony fényképét, megsiratjuk, s közben arra gondolunk, meghalt valaki. Valaki más. De a híd — mi vagyunk”. Ez a biztosíték a feltámadására. Nem tudni mikor, de egyszer Mostarban is így lesz. Ha Szlavenka már nem is, a lánya még kaphat Mostarból olyan képes levelezőlapot, amin ismét a régi — új híd íveli át a folyót — és a múló századokat. Ferenczy Europress reklámoznának, no meg belül is pezsgő az ócskapiaci forgatag. Úgy tűnik, hogy miközben a Latincából kiűzetik a kultúra, a kufárszel- lem meleg fogadtatásra talál.. És mindezt valakik olyan szenvtelen arckifejezéssel és nyugalommal szemlélik, mint azok az egyenes gerincű, pihenő munkások, akik a művelődési ház elő- kertjében üldögélnek. Csakhogy azok már szoborrá dermedve semmit sem tehetnek. Gulyás József (Csíkszeredái tudósítónktól) Csíkmadéfalván 1764. január 7-én 200 székelyt ágyúztatott le Siskovics osztrák altábornagy, mert nem akartak beállni Mária Terézia határőrezredeibe. Nem a katonáskodástól húzódoztak — ősi „foglalkozása” volt az minden székely férfinak —, a szabadságjogok, az önkormányzati gyakorlat megsértése ellen tiltakoztak. Akkor úgy tűnt, hiábavalóan, a Sicu- licidiummal, a székely-öldökléssel megfélemlítette, csángó-sorsba kényszerítette a hatalom az ellenszegülőket. 230 esztendő távlatából vi„A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt be- leún: ejnye, de kellemetlen pofája van!” - írta egyik munkájában Mikszáth Kálmán, a száz évvel ezelőtti politikai viszonyok csípős nyelvű, jeles ^merője. Szavai - abban a föluccn gyökerezve, mint az író, tuaom - érvényesek napjainkban is. Nem véletlen hát, hogy ezek a gondolatok jutottak eszembe az egyik ect* amikor önfeledten átadtam magam az Esti Híradó programjának. A csinos bemondónő Náhlik Gábor, a Magyar Televízió teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnökének a nézőkhöz intézett szózatát ismertette. Az alelnök úr megköszöni a nézők megnövekedett figyelmét a múlt évi produkciók iránt, és elújságolja, hogy sikerült rendbe tenni az intézmény zilált pénzügyeit. Az elköltött pénzből most már nem csak néhány vállalkozó gazdagodik, hanem az egész magyar nép. Megtudhattuk azt is, miért kellett több, általunk, nézők által nagyra tartott problémafeltáró műsortól búcsút vennünk. Erre maguk a rakoncátlan műsorkészítők kényszerítették a vezetést. Egyszerűen olyan műsort csináltak, amelyek sehogyan sem illettek lágosan érzékelhető, mégsem volt hiábavaló véráldozat a madéfalvi. Jelképpé nőtt, a becsület megkívánta, nyakas ellenállás szimbólumává. Ezért emlékezik kegyelettel évről-évre a székelység erre a szomorú napra. Idén is, a nagy hó és a dideregtető hideg ellenére több ezren gyűltek össze a múlt század végén emelt turul madaras emlékműnél. Az engesztelő szentmise és a koszorúzás után Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Tőkés László, Királyhágó-melléki református püspök, és Borsi Kálmán Béla, Magyarország bukaresti nagykövetségének bele a nemzeti, közszolgálati televíziózás eszméjébe és gyakorlatába. Nem tudom, miért, képtelenek ezt sokan megérteni, és továbbra is igényelnék azokat a fránya, vitatkozó, a mai magyar valóságra kígyót-békát összehordó programokat. Nem tudják, hogy nyugalomra van szükségünk. Kerülnünk kell a problémákat, a társadalmi-gazdasági élet anomáliáira figyelmeztető jelenségeket. Közismerten beteg nemzet va- aÿunk. Nálunk roppant magas a szívbajosok, a stresszből eredő betegségek által bekövetkezett halálesetek száma. Ezért örülök hát én annak, hogy sikerült rendet tenni a televízióban. A műsorpolitikában is. Nem kétséges: értünk, egészségünk védelmében dolgozik a televízió. Mesél, nyugtat, elhódít. Ő a mi igazmondó kedvencünk - az alei- nök úr elmés szavaival élve. Következésképpen én már azt sem bánom, hogy az idén 53 százalÓKkal emelték a havi előfizetési díjakat. Hát mit meg nem adna az ember a kedvencének?! Csak azt a fránya Mik- száth-mondást tudnám feledni! Féltem igazmondó masinánkat. Nehogy eltorzuljon az ábrázata... Vagy talán már hiábavaló ez a félelem? (sulyok) kulturális tanácsosa szólt az egybegyűltekhez. Érzékeltették: nemcsak a gyász és a fájdalom napja január hetediké, nagy áttételekben a győzelemé is, hisz 230 esztendő múltán is élő, szabadságszerető emberek emlékeznek, akik éppen az elődök példájából merítenek erőt ahhoz, hogy szembe merjenek nézni a mindenkori kihívásokkal. A keleti végek székelysége üzen az évenkénti kegyeletteljes madéfalvi emlékezéssel: vagyunk s leszünk. Borbély László Lesz-e új híd a Neretván? Szlavenka mostari siratója VAGYUNK S LESZÜNK Madéfalva üzenete Nagy P. Zoltán felvétele
