Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
1993. december 24., péntek 19 Balatonmáriafürdőn átmeneti segély A 666 lakosú Balatonmáriafürdőn majdnem egymillió forintot költenek szociálpolitikára. Az ünnepek előtt átmeneti segélyben részesítették a nyugdíjasokat és többgyermekes családokat. 49 idős ember és 9 gyermek részesült személyenként 3000 forint segélyben. A nagycsaládosokra is gondoltak A kaposhomoki önkormányzat 330 lakosa közül 84 nyugdíjas. Karácsony közeledvén az önkorányzat az egyedülálló idős embereknek fejenként 1500, a családosoknak 100 forintos támogatást adtak. Gondoskodtak a nagy- családosokról is: a 3, illetve több gyermekeseknek, a gyermeküket egyedül nevelő anyáknak — összesen 24 családnak és 48 szülőnek — gyermekenként 500 forint értékű áfész-jegyet ajándékoztak. A felnőttek műsorral is kedveskedtek a gyermekeknek: a színjátszócsoport előadása megnevettette a 63 homoki nebulót, akik ajándék- csomagokkal tértek haza a falu karácsonyáról. Szaloncukor Szobon karácsonyra Hagyomány már, hogy karácsony előtt a somogyszobi vasutas-szakszervezet tagjait megajándékozzák egy-két doboz szaloncukorral. Göbölös Gábor nagyatádi tagozatvezető elmondta: 62 szakszervezeti tag kapott az idén szaloncukrot és két-két kiló narancsot. A szakszervezet az őszszel gyermekenként 500 forinttal támogatta a beiskolázást is. A térítési díjakat átvállalták A somogyszentpáli önkormányzat december hónapra átvállalta helybeli iskolások és óvodások — összesen nyolcvan gyermek — étkezési térítési díját. Ezzel a gesztussal is segíteni kívántak a nehéz anyagi körülmények között élő szülőkön. A faluban 300 nyugdíjas ember él; számukra 2 gondozónő hordja az óvodából az ebédet és igény szerint kitakarít, bevásárol az idős embereknek. Az ünnepeket megelőzően ajándékcsomaggal is kedveskedtek a gyermekeknek. Nyugdíjasköszöntő Somogysimonyiban A 114 lelket számláló Somogysimonyiban is köszöntötték a közelmúltban a nyugdíjasokat. A nemesvidi általános iskolások műsorát követően ötszáz forint értékű ajándékot nyújtottak át az időseknek. A somogysimonyi önkormányzat a fiatalokra is gondolt: az 1-18 éves korú polgárainak 2000 forint értékű ajándékkal kedveskedett. Felkészítő központ mozgássérülteknek Önálló életre felkészítő központot alakítanak ki a mozgás- sérültek számára Székesfehérváron. Az egykori szovjet óvodaépületeket teszik alkalmassá erre a célra. A nálunk még egyedülálló létesítményben a rászorulók testi, lelki gondozása mellett szakmai tanfolyamokat tartanak, idegennyelvet, számítástechnikai ismereteket oktatnak. A különleges kézműves műhelyekben munkát adnak azoknak, akik képesek valamilyen termelő tevékenységet végezni. SOMOGYI HÍRLAP J L KARÁCSONY „Egyetlen jogunk az ököljog” a Átmeneti szállóvendégek Csóró és csóró között van különbség — A rendőrök mindennapos látogatók Fotó: Lang Róbert Itt sokan megfordulnak. Pontosabban átmennek, lévén átmeneti szállás. A megfordulás sajnos igen ritka, a legtöbben ugyanabban az irányban haladnak tovább. Itt már nagy a gravitáció. Átmeneti szállás és éjjeli menedékhely — ez van írva a faliújságra, és az asz- szociációt Gorkij hasonló című darabjára méginkább megsegíti egy ottfelejtett, idejét múlt színházműsor. — Nem fél itt közöttük? — kérdezem az ügyeletest. Hatvan körüli, úr, de jól tartja magát. — Á, nálamnál kétszer nagyobbtól is elvettem már a kést. Igaz, kellett neki két perc, mire odaadta... Basszbariton anyázás söpör végig a folyosón. Szinte dramaturgiája van, hogy éppen most kezdődik verekedés. Egy ötvenes és egy huszonöt körüli hajléktalant tart vissza kevés attól, hogy egymásnak menjenek. János bácsi — így hívják az ügyeletest — most megmutathatja mit tud: nagy rutinnal, rövid úton szétválasztja a vé- rengzeni vágyókat. Az önkormányzat A bevezettetés megtörtént: bemutattak a helyi „önkormányzatnak”. Az itt lakók ugyanis egy háromtagú vezetőséget — úgynevezett önkormányzatot — választottak maguk közül, akik „fölfelé” a hajléktalanok érdekeit képviselik, „lefelé” pedig rendet tartanak. — A rendtartás abból áll, hogyha valakivel valami baj van, kivisszük a kapun túlra, és megverjük. Egyetlen jogunk az ököljog — mondja a hajléktalanok első embere, G. úr. — Minden belső probléma így van megoldva, mert nem tilthatunk ki innét senkit, csak javaslati jogunk van. Amíg meg a javaslatainkat megvizsgálják, az hosszú idő, bárki bármit csinált is, annyi idő alatt elfelejtődik. Aztán csak itt marad az illető. Kénytelenek voltunk tehát hatékonyabb megoldást keresni. G. úr nem akar teljes névvel szerepelni, mert — mint mondja — a fél város rokona. Kérdésemre, hogy ha ennyi rokona van, miért nem segítenek neki talpraállni, azt mondja, köszöni, de nem kér a segítségükből. — Amit magamnak ki tudok harcolni — mondja —, az a biztos. — A szobakulcsot 17.30-kor kapjuk meg — tér rá az itteni rend ismertetésére. — Reggel nyolckor aztán, ha esik, ha fúj, el kell hagynunk a szobát, sőt tavasztól őszig az egész tábor területét. Az elrettentés — Itt csak a szabályzat létezik, az ember fölösleges plusz — kapcsolódik be a Pestről leszármazott Sarka Ferenc.— Mert nem is kéne mindenhez pénz; elegendő lenne egy kis jóakarat, de az sincs. Ha például meg vagy fázva, harminc- nyolc fok lázad van, és csak annyi kellene, hogy lefekhess, mert másnap reggelig kiizzadnád, azt mondják: menj el a körzeti orvoshoz és szerezz fekvési engedélyt. Ahelyett, hogy fognának egy lázmérőt és megnéznék, nem hazudsz... — Most negyvenhármán vagyunk, ebből öt-hat nő. Ilyenkor, télen a társalgóban vagyunk, ahol csak férfivécé van, női már nincs. Női csak a hálószobák épületében van, ahová napközben tilos bemenni. Még azt a nőt sem engedik be, akinek havibaja van, hogy ott cserélhessen vattát. Legtöbbször fájdalomcsillapító, kötszer sincsen. A társalgóban 10-15 székre kell negyvenünknek leülni. Előfordul, hogy napokig nincs meleg víz... Percekig próbálkozunk, hogy az egyik barakkajtót becsukjuk magunk után, aztán föladva a dolgot továbbmegyünk. Végigvezetnek a faházakban. A betegszoba retkes lepedői láttán azt gondolom, ennél több kosz nem fér föl egy lepedőre. A lakóházakba betérve rájövök, alul lehet azt még múlni.— S vannak, akik már másfél-két éve itt élnek, ilyen körülmények között — mondják, és lesik, közlésük kiváltja-e a kívánt hatást. A fürdő leírhatatlan. — Sokszor nincs meleg víz; de ha lenne, akkor sem tudnánk megnyitni, mert egy éve nincs elfordítható csap. Persze lelopták, mint ahogy lopnak itt mindent, ami mozdítható, de azért évente egyszer igazán rakhatnának föl újat. A legtöbb panasz, bizony, jogos. Azonban azzal is egyet kell értsünk, amit Szabó János, a családsegítő központ vezetője mondott: nem lehet az a cél, hogy szívesen választott intézmény legyen az átmeneti szálló, mert akkor az itt élőknek eszükbe sem jutna megpróbálni, hogy változtassanak a sorsukon. — Tudomásul kell venni, hogy ez nem szálloda, sem ingyenes albérlet, de még csak munkásszálló sem. S azt a tényt is, hogy rettenetesen kevés a pénz. Egymástól is félni kell — Nyáron alig vagyunk 20- 30-an, télire azonban behúzódnak ide az újmagyarok is. Ekkor aztán elszabadul a pokol, megy a randalírozás. A rendőrök mindennapos vendégek. Ha valakit keresnek, itt keresik először; és sokszor meg is találják, mert mindig van olyan hülye, aki itt próbál megbújni — mondja Gerzsenyi Ferenc, szintén az „önkormányzat” tagja. Vele és két „haverral” a hálószobájukban beszélünk. — Egymástól is félni kell: ha Több nap mint kolbász egy szál cigarettát csak egy pillanatra leteszünk, már eltűnik. Itt csóró a csórótól lop, pedig az olyan, mint a honvédségnél a bajtárs meglopása. Nem lehet elzárni semmit. Hiába verjük meg nagyon, akit megcsípünk, másnap újra lop. Néhá- nyunknak van valamennyi jövedelmünk, de a legtöbbnek nincsen. Azok aztán szívfájdalom nélkül meglopnak bennünket. Valahol még meg is lehet őket érteni, csakhogy nekünk sincs annyi, hogy eltartsuk őket. Az értelmiség persze itt is csak megtalálja a hozzá hasonlót. Mi hárman is megtaláltuk egymást: könyvtárba járunk, megalakítottuk a szállón belül a magunk kis társadalmát. Látja, csóró és csóró között van különbség. Banális történet „Családom volt, gyerekem, melóm, aztán az asszony elkezdett félreizélni, én meg ott hagytam őket. Neki meg a gyereknek hagytam a lakást... Most itt vagyok.” Jónéhányuk története kisebb eltérésekkel ugyan, de hasonló. Persze az eltérés lehet nagyobb is, mint annál az úrnál, aki saját bevallása szerint azért hagyta ott a munkahelyét, hogy ne tudják vonni a fizetéséből a gyerektartást. Aztán ott van az „Atya” névre hallgató úriember, aki eddig látszólag belemélyedt vallási tárgyú olvasmányába. Hogy bevonjam a társalgásba, neve eredetéről érdeklődöm. — Tudja azért hívnak itt atyának, mert én teológiát tanultam — mondja. — Csak kicsaptak, mert túlságosan összemelegedtem egy apácával. Az öngyilkosságról — Kilátásom sincs arra, hogy valamikor is jobb legyen — ez a mondat hosszan tartó maguk elé meredést és csöndet eredményez. Aztán aki belekezdett, folytatja. — Negyvenegy éves vagyok. Hová mehetnék innen? Lakásom már soha nem lesz, nem kellek senkinek. Akasz- szam föl magam? — Normális ember nem lesz öngyilkos — veti oda az Atya. — Akármilyen sorsüldözött is az ember, ragaszkodnia kell az életéhez. Keseregni lehet, de az életet eldobni nem. Majd karácsonykor veszünk magunknak egy fát, aztán így hárman körbeüljük, és közösen fogunk sírni mellette... A másik kettő csak legyint: sírjon a bánat! Nagy László A könyörület kenyere Most mégis az öreg koldusok jutnak eszembe, akik a lármás utcazajban a csendjükkel kiáltanak ránk. Ha megadatik az utazás öröme-lehetősége és felfűszerezi azt a bédekkerek ajánlatánál többet ígérő tájékozódás mohósága is, gyorsan rájövünk: a már-már közhelynek számító jellegzetes karaktervonásokat mennyi minden teszi még sajátossá, ön-ar- cúvá. Ugyanakkor egyetemessé is. Erre még a szegénység is képes, a turisták előtt aligha fitogtatott nincs- telenség szánalmat és érdeklődést egyaránt kiváltó szigetein. Főleg a koldusok tenyérnyi szigetein, amelyeket a könyörület reményének képzeletbeli köre határol. S ezek a körök szinte láncolatként fonódnak egymásba a nagyvárosok utcáin. Jól észrevehetők a ri- mánkodó gyerekektől, az idegen ruhájába kapaszkodó szerencsétlen sorsú asszonyokon át, fel egészen a baksist kikövetelő hivatalnok pimasz agresszivitásáig. Mert van, ahol a koldulás ősi és elfogadott mesterség, és van mesterség, amely a vámszedő jogosulatlan jussaként követeli „mellékesen” az adományt, a baksist a jattot. Ennek a könyörület nem a kiszolgálója, hanem kiszolgáltatottja. Igen jellemzően váltakozik mindez országok, népek, s közállapotok szerint. Nem nehéz tehát a következtetés: koldusok márpedig vannak. Thesszaloniki. A második görög „főváros”, szédítő és meghökkentő felpörgött- ségben, főleg a tenger és a szárazföld, az Észak és a Dél portékáit kínáló piacának környékén. A visítva fékező autók, tengerészkocsmák tivornyáit idéző röhögések, önkívületben üvöltöző árusok; szemetet, fohászt, óbégatást és böm- bölést hömpölyögtető hang- örvények között, az utcai átkelőnél anyóka ül. Nagyon apró lehet alatta a szék, mert azt a — gondolom, macedón viseletű — fekete ruha egészen eltakarja. Koráról csak néhány ránc sejtet valamit, a fekete kendő mélyen a szemére húzva. Előtti kicsiny fatál. A beledobott drachmákkal együtt mintha csillapodnék közelében az őrült vágta is. A néne mozdulatlan, nem néz senkire, nem könyörög — a nincstelenség néma szobra: titok és nyilvánvalóság. És ott látom másnap is — mint az Égei-tenger part- ravetett hajótöröttjét a túlzsúfolt szigeten. Bonn. A fontos és patinás német város, amelynek művelt polgárai legalább olyan büszkék kulturális hagyományaikra, mint a diplomáciai szerepre. Ha nem jobban! A Rajna páráit óriási parkok le- hellete oldja, frissíti szüntelen. S a pedánsan gondozott parkokban szállodák, allés sétányok. Lám az az öregúr is, milyen joviális derűvel ejtőzik a kora délutánban a pádon. A sportos dzseki, mellette a három nyitott sörösdoboz unokájára váró vidám nagyapát sejtet. Előtte a földön a kurta karimájú kalap: árulkodóan tá- tott szája gazdája helyett is megállítja a férfias fazonú kosztümben is igen vonzó, diplomatatáskás hölgyet. Fel- kattintja a zárat, a márkát pontosan a kalapba libbenti a szél. A magabiztos fiatal nő egy pillanatig zavartan keresi az öreg tekintetét. Aztán továbbsiet. A jólöltözött koldus pedig biccent. Meglepő ez az alázat nélküli, nyugtázó fejmozdulat. Mintha nem ő kapott volna, hanem ő adott volna valamit. Lehetőséget a könyörületre? Ankara. A sugárutak az At- atürk szobra előtt futnak ösz- sze. A muzulmán hagyományokat az amerikai architektúrával vegyítő utcakép. Törö- kös cseréptető a régi bolt felett, aztán csillogó szupermarket, majd kaszárnyaszürke közhivatal. Bejáratánál egy irányba néző fegyveres őr. Tőle jó két lépésnyire, a falnak támasztva hátát ember ül a földön. Innen túloldalról nehezen kivehető, hogy a derékszögben meggörbült lény férfi-e vagy nő. Fekete folt csupán. Előtte papírdoboz, néha fölé emeli a karját. A nyitott tenyér Allah és alattvalói felé esedezik. Van aki pénzt hajít a dobozba, van aki észre sem veszi. Látszik, hogy a némán rimánkodó mozdulat egyre több erőt követel. Az ujjak görcsösen markolják a levegőben a semmit. Aztán megnyúl a derékszög, s keresztben szinte eltorlaszolja az utcát. Többnyire kikerülik, s van aki egyszerűen átlép rajta. Mindennapos eset, az utca ritmusa változatlan. Mint az őr rezzenéstelen arca. Sopron. Nem sokkal karácsony előtt az elegáns üzletházban osztrák és magyar vevők tolonganak. A bejáratnál egy tolószékben viseltes, ám jobb napokat idéző nagykabátban, sálba bugyolált öregember. Szépen beretvált, ápolt az arca, a kucsmája is jó minőségű, védi a hidegtől. A nyakában kis szíjon ócska magnó; szól a Mennyből az angyal. A két térdén ládika nyugszik, amelybe szinte minden arra haladó tesz pénzt. Nem dob, tesz! Bele is néznének az öreg arcába leplezetlen szánalommal, ám ő csak a muzsikát adja cserébe. Órák óta nem nyitja ki szemét. Pedig nem alszik, nem is szendereg. Csak úgy van. A csukott szemhéj mögé menekülve, mint a gyermek, aki a párnát a fejére rántja, ha ráijeszt a világ. ❖ Nem valamiféle „karácsonyi könyörületre” apellálva idéztem most fel az öreg koldusokat. Inkább azon töprengek, hogy képességünk, hajlandóságunk a könyörületre — karácsonykor is jó okkal végiggondolható — ajándék vagy adomány; inkább mint adakozásunk olykor zavart gesztusai. Az öreg koldusok a csend szigetein néma méltóságukkal az ünnepi fények s a mindennapos vágták árnyékába húzódnak. München óvárosának gyönyörű árkádjai alatt a fiatal muzsikus hegedűje szinte a magasba emelő, méltósággal viszonozza a hangszer tokjába hullajtott pénzt. Az öregektől az önmagunkba fordító csend a viszonzás. Ismerd meg tenmagad — mondták a korai görög bölcsek. Talán mert az antik Hellász földjén is szép számmal akadtak már koldusok. Tröszt Tibor
