Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

1993. december 24., péntek SOMOGY HÍRLAP IRODALOM 17 A hóban alig bírta emelni lábát, gumi­csizmájára tapadt, mázsányira nehezí­tette. Úttalan utat taposott, miközben felette a szél fü­tyült, és szemébe vágta a hi­deg metsző kristályokat. Le­törölte arcára csörgőn köny- nyét. Nem érezte kérges ke- zefeje, a szélfútta, cserzett ráncokat. Mióta vánszorog, már maga se tudta. Telet követ tavasz és a nyár, majd újra lehullanak a levelek, s az avart felváltja a csikorgó fa­gyott, vakító takaró. Felnézett. A szürke ka­vargó fellegek közül néha előbukkant a nap izzó ko­rongja. De, nem adott mele­get s még reménységet sem, mert mintha a színes fonatok is a fagyhalált szánkáztatnák a földre. Varjak örvénylő serege vi­torlázott a légben, csúfondá- rosan kiáltoztak. — Kár, kár öreg, hogy nem tudsz repülni, fakó kabátod szárnyán perdülni csak tuskó lábaiddal döngölni! — Iz veszítsen benneteket, pokolbéli madarak! — kiáltott fel, és nyomatékül megrázta veres, göcsörtös öklét. Aztán lehajtotta fejét, már azt se tudja mi a valóság, s mikor játszik vele a képzelet. Megigazította átalvetőjét. Vedlett kabátján mélyen be­vágott, s a csat kidörzsölte az avitt szövetet. A válltömés vattája foszlott, és a szélfu­vallatokra a hópelyhek közé vegyült egy-egy pamacs. Mintha az öreg maga is egy nagy szürke felhő lenne, amely meghasadt. Hiába erőltette szemét. Nem látott faluszélt vagy egy tanyát, ahol bekopogva megmelegedhetne a kemen­cesutban, vagy az istállóban a barmok között, s tán még egy tányér meleg leves is ke­rülne valahonnan. — Jézusom, könyörülj — sóhajtotta —, hisz szent ka­rácsony napja vagyon, ami­kor megszülettél Uram, ér­tem is... Erőt gyűjtött, és újra indult. Az árokpart itt lehet, ahol magasabbra fútta a szél a havat, s mellette kell lenni az útnak, amely követi a patak vonalát, — legalább is így gondolta. Fejét leszegte, ló­dult előre, és nem az éhség, mint inkább a szomjúság gyötörte. Szája kiszáradt. Végig nyalta cserepes ajkát, aztán felmarkolta a havat. Nem ér­tette, miért nem csillapodik szomja, csak forróságot ér­zett szájában. Egyre fáradtabb lett. A nap eltűnt a fellegek között, már jó a délutánba járhat — gondolta. Érezte, hogy nem tud tovább menni. Megtánto- rodott. Két marokra fogva rá­támaszkodott botjára, hal­lotta, mint sípol lélegzete. A közelben volt egy magá­nyos juhar. Vastag törzsének egyik oldala hóval borítva, pompás fa fényei. S felül a színes gömbök, mintha meg­annyit a szivárvány színeiből fújták volna, miként ő a szí­nes szappanbuborékokat szép tavaszi délelőttön. S az angyalhajak gyűrűs fonatai — mint templomi karinget a lebbenő tömjén — ölelik kö­rül... Elfogyott türelme. Felug­T úlpart felé távolodva miként az égbe nyúló ágai is vastagon megrakva. Nagy testű madár ült csúcsában. Néha megrázta magát, felbo- rozolta tollát, aztán megiga­zítva szárnyait, újra mozdu­latlanságba dermedt. — Te legalább nem csúfo- lódsz! — kiáltott hozzá az öreg, s látta, amint egy szí­nes toll peregve hull alá. Megindult, és megtette azt a pár lépést, ami neki végte­lennek tűnt. S a nagy törzs védelmében, hátát nekitá­masztva megállt. Aztán las­san kicsúszott lába, teste el­dőlt. Elmosolyodott és nem tett kísérletet, hogy felálljon. Tudta, hogy felesleges, úgy­sem bírna tovább menni. Le­hunyta szemét, melegséget érzett, mintha egy kályha kö­zelében lenne, és a szél hangját a lángok duruzsolá- sának vélte. A kék cserépkályhában pattogtak az égő fahasábok. Megtüzesedett vasajtaja, s a két vágtató ló és mögöttük a karikását kibontó csikós örök hajszája veresen izzott. Alul a kisajtó, most tárva. A tűzt'ér rácsa közül veres szikrák, pi­ros zsarátnokok hulltak, s alul a légörvényben hamuszem­csék kavarogtak. Ézsiás a hintaszékbe ku­porodva, nézte a kályha ajta­jának színeváltozásait. Sze­rette a látványt, s ilyenkor el­ábrándozott. De ezen a na­pon csak megszokásból ült előtte, hisz a csengő hangját várta, hogy mindenkit meg­előzve fusson, rohanjon s tárja ki a nagyszoba dupla üvegajtaját. Tudta, ott kell lenni a csillagszóróktól szi­porkázó gyertyafényes cso­dának, s alatta a játékoknak, melyeken tükröződnek a rótt, és nem várva a csengő szavára futott, keresztül a konyhán, előszobán, belökve a nagyszoba ajtaját. Ott állt a kopasz fenyő, előtte egy kisszék, s rajta apja, éppen egy füzér szaloncukrot akasztva. — Hát nem a Jézus... — szaladt ki száján a csalódott kiáltás, s csak állt ott földbe­gyökerezett lábbal. Mielőtt kiküldték volna, megfordult és lassan visz- szament az udvari szobába, s letelepedett újra a kályha elé. Úgy érezte, hogy valami eltört, és végtelen szomorú­ság töltötte el. Amikor felné­zett apja állt előtte, az ő arca is szomorú volt. Kezét nyúj­totta, és bevezette a nagy­szobába, oda, ahova hívás nélkül rontott. Üres volt. A bú­torok a helyükön, mintha az előbbieket csak álmodta volna. Fellélegzett, talán nem igaz az egész... Apja bólintott, s csalódása kiröppent a tárt ablakon a fa után, amit elvitt a Jézus, mert megszegte a parancsot, s le­het, hogy nem is hozza visz- sza. Ezt követően még be nem alkonyodott, térden állva imádkozott, hogy könyörüljön rajta és jöjjön el hozzá újra. Többet nem szegi meg a pa­rancsokat. De szíve közben ujjongott. Hát mégis igaz, nem csalták meg, létezik Ő, aki kegyes és megbocsátó. Ahogy meghalt apja, nem volt többé aki megvigasztalja. Elhitesse a hihetetlent. Ke­zének meleg kihűlt, bár még sokáig arcán érezte simítá­sát. A jóságos szemek, s kö­rötte a vonások lassan a ködbe vésztek. A kegyetlen hosszú évek kirabolták, s el­vesztett mindent. Magas Is­ten, mennyi idő telt azóta... Rég nem látta ilyen közel. — Alszol fiam, hát ébredj — s az érdes hang körbe fonta, melegítette. Kitárta kar­ját, megölelte. Köröttük zöld lombokat susogtatott a szél. Patak csörgedezett a virágos réten, és ők térdig gázolva bennük, kézen fogva, jóked­vűen mentek. — Hová, apám? — Ne törődj véle... — le­gyintett nevetve. Harang szava szállt mesz- sziről bongón, mélyen, amibe lassanként belefonódott egy vékonyka, mintha gulya tar­tana hazafelé s kísérné lép­tük a tavaszi estében. — S a többiek? — kér­dezte. — Jönnek ők is, csak mi megyünk előre... Arra ébredt, hogy valaki rázza vállát. Kinyitotta sze­mét, s mindennek vége. Újra itt a hideg, a hómező, nyo­morúsága. — Megfagy itt, öreg — mondta a fiatalember, kinek prémes bekecs fedte testét, és a kucsma alól rávillant de­rűs tekintete. Valamit nyöszörgött, és újra lehunyta szemét. Tán visszajön az álom, s az lesz a valóság, mint egyszer... — Na jöjjön, csak nem ha­gyom itt szenteste — hallotta, és érezte amint belekarol, és könnyedén felemelte. Újra menni kellett. Nem ér­tette, miért ilyen jó hozzá ez az ember. Nem szokta ő meg, hogy felsegítsék, törőd­jenek. Inkább a „Menjen in­nen!” csengett fülében. — Aztán, nincs hová? — kérdezte a fiatalember. Ézsiás megrázta fejét. — A túlpartra kéne... — le­helte. — No, addig tán itt is jó lesz — mutatott az ember a fák közül kibukkanón ta­nyára. Ablakaiban meleg fény pislákolt, s az árva diófa tetején malomkeréknyi havas gólyafészek. F eltárult a kis ház aj­taja. Egy kislány futott ki, belinerkendővel át­kötve, csak arcoskája látszott ki belőle. Szedte apróka lábait, és ujjongva nevetett. — Hát találtál papát lega­lább Jézusváró estére! — ki­áltotta. — Ugye, mesélsz majd nekem — kapta el Ézsiás repedt körmű ujját. Ekkor megpendült benne valami rég nem hallott csodá­latos hang. Lehunyta szemét; érezte, hogy meleg csorran arcán, és megfogta a puha kis kezet. Ujkéry Csaba Betlehemesek. Stotz Mihály rajza PAPP ÁRPÁD ÚJ KÖNYVE Görög bűvöletben — mindhalálig A személyesség átsüt az írásokon A kaposvári Más Kor Ki­adó jelentette meg Papp Ár­pád költő, műfordító esszé­kötetét, az Arcok és áramla­tok a huszadik századi görög költészetben címmel. A sorozat hetedik kötete­ként megjelent könyv elő- hangjában olvashatjuk: „Vé­gezetül bevallja a dissze- rens: képtelen volt részrehaj­lás nélkül szólni a huszadik századi görög költészetről... Nem tudja, magamentsé­gére hivatkozhat-e arra, hogy a 30-as nemzedék több írója, irodalomtörténésze, kritikusa személyes isme­rőse, hogy megadatott neki, hogy jó húszévnyi ösztöndíj- ravárás után láthatta őket otthonukban...” Ez a szemé­lyesség átsüt az írásokon, de sohasem teszi visszatet­szővé, vagy ellenszenvessé. Ellenkezőleg. Növeli a hite­lességét a mondanivalónak, egyúttal fokozza a tanulmá­nyok olvashatóságát, érde­kességét. Papp Árpád Somogyasza- lón született 1937 tavaszán. Kaposváron él, könyvtáros tanár. A pár éve megjelent kortárs írók lexikonában ír­ják, hogy óraadója — újgö­rög nyelvből és irodalomból — az ELTE Eötvös kollégiu­mának. Modern görögből fordít. A karcsú kötet borítóját Szász Endre rajza díszíti. P orszemek fürödtek a re­dőny résein átlopakodó fénysugarakban. A vilá­gos tócsák a pohárszék üve­gére estek — a hatalmas fe­kete hangversenyzongora alatt megbúvó kisfiú látta bennük az egész szobát. Szerette a szekrény tetejére állogatott alma édeskés-ne­héz illatát, meg a cigaretta füstjét is, ami az asztalnál kvaterkázók kezei közül bo- dorodott a mennyezet felé, hogy ott freskókat fessen. A képek ráégtek lelke falára. Bodzafák rejtette meseor­szág a patakparton, a mami franciakrémese, lovasszán a téli határban, narancs a fe­nyőfa alatt, orgonasírás a va­sárnapi misén... A busz nagyot döccent, és a Dávid Bálint előtt ülő férfi hangosat szellentett. Aztán még egyet. — Te Sanyi, te tarkababot ettél megen, érzem — viho­gott föl egy fejkendős asz- szonyka. Kényszerítette magát, hogy el tudja vonni szemét a rek­lámszatyorról, amit a nő hibás fogai elé tartott beszédje köz­ben. Friss levegőért kapkodva Egy kiló szaloncukor az ablakon túlra nézett, de a felhők már megfejthetetlenül gomolyogtak tova. Dávid Bálint a kocsma előtti megállóban szállt le a nagyo­kat köhögő Ikarusról. Lega­lább tizenöt esztendeje nem járt errefelé, Észak-Somogy- ban, ahol a Koppány vize mossa a dombok lábát. Isme­retlen emberek, ismeretlen fák között taposta az útpadka sarát „hazáig”. — Mari nénje! — kiabált be aztán a lelakatolt kapu fölött. Kisvártatva kezeit köté­nyébe törölgető öregasszony tipegett ki a pitvarba. Lába mellett fekete macska pú­pozta a hátát. — A Bálint vagyok, Mari nénje! Eljöttem megnézni, hogy karácsonyra ne marad­jon egyedül! — Nédd, a Bálint! — hu­nyorgott a nénike. — Hát a halálomra mégse felejtetek el? Gyere be fiam! — Egyedül vagyok, mint a kisujjam — panaszkodott ké­sőbb, az ebédnél, miközben mohón szopogatta a seszínű léből kihalászott csirkelábat. A spájzból hozta be, a tányért gondosan körülölelte egy asz­talkendő. Melegedő vízbe dobta az inas csontokat. — így olyan lesz, mintha friss volna — magyarázta. — Öregapád is ezt szerette a legjobban. Á nagypapa a csirke mellét ette mindig, Bálint mégsem vitatkozott. — Nem kérsz? — kínálta az öregasszony. — Finom ám! Az Ágitól kaptam, tudod, akivel együtt jártál iskolába. Takarítottam náluk, aztán adott érte egy csirkét. Igaz, soványát, de nekem jó ez is. — Cseléd lett, nénje? — döbbent meg a fiú. — Nem, miért lennék cse­léd? — nézett rá megütközve a néni. — De az ember min­dig függ valakitől. Csak öröm legyen, akkor nincs semmi baj. — Képzeld el — folytatta izgatottan — még az ősszel elmentem rozsét gyűjteni az erdőre. Legyen tüzelni valóm, mert a szén nagyon drága. És találtam egy törött szárnyú vadlibát. Pici volt az iste­nadta, én meg hazahoztam, és felneveltem... — Mit nézel így, nem ezt eszed! Szaba­don engedtem. Azóta akár­hányszor, amikor vadlibák húznak fönn az égen délre, a meleg felé, mindig azt gondo­lom: az enyém is közöttük van biztosan. — A papával álmodtam — mondta kisvártatva a fiú. — Odaült éjszaka az ágyam szé­lére, és megkért arra: még az ünnepek előtt játsszam el a zongoráján a Kiskarácsony, nagykarácsonyt. Ezért is jöt­tem. Az öregasszony szájtátva nézett rá. — Ne nevessen ki — kérte Bálint. — Mostanában fur­csákat álmodom. Talán mert rossz felé terelget az élet. — Nem nevetlek ki fiam, de én eladtam a zongorát. Csönd. Csak a helyet foglalta — magyarázta szemlesütve. — Falusi vette meg? — Szegény itt majdnem mindenki. A délutánt hamar fölfalta az idő. Nagyobbrészt Bálint me­sélt. — Egy hete meg azt álmod­tam, képzelje el, hogy betop­pant hozzánk egy férfi. Egyik lábáról szakadozott le a cipő, kabátján ki-be kószált a szél. Nem, nem függönyt eladni vagy tollat venni jött, inkább olyan koldus-féle volt. Boros­tás, vagy inkább szakállas. Két fiam is van, épp reggeliz­tek, kakaót ittak. A férfi meg akkorákat nyelt, hogy megkí­náltuk egy parizeres zsömlé­vel. Elfogadta, megette, jó szívvel megköszönte. Kicsit toporgott a meleg konvektor előtt, aztán továbbállt. — Szóval amikor fölébredtem, az ablak előtt egy csillagot lát­tam lehullani. Kívántam is, de nem lett könyebb a sorsom. — Hát egy új megváltóra mindenképp szükség volna — mondta elgondolkodva az öregasszony, fölnézve a falon függő feszületre. — Bár igaz: én nem tudnék megkínálni senkit egy szelet száraz ke­nyérrel sem... A hajnal már a buszmegál­lóban találta Dávid Bálintot. Nem akarta nénjét terhelni még egy étkezéssel, ezért reggeli nélkül, csak egy kiló- nyi szaloncukrot hátra­hagyva fölszedelőzködött. Néhány esztendeje még a pirkadatnál is korábban kelt az öregasszony, azt tudta, de idén először nem vett vá­lasztási malacot, amivel do­log lenne — ráncait nyugodt álomba simogatta a fiú bú­csúzásul. Hideg szél fújt. Háta mö­gött, a kocsma bejáratánál két fenyőfa bökte tüskéit az ég felé. — Sehol rajtuk egy dísz, pedig karácsony van — zsör­tölődött a fiú. Áztán szétné­zett az úton; fogalma sem volt arról, hogy honnan jött, s merre akar menni. Czene Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents