Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
16 SOMOGY HÍRLAP KARÁCSONY 1993. december 24., péntek TAKÁTS GYULA Szavak testét rajzolva Rossz lámpa mellett dolgozik Csu Fu és egyre jobban egyedül... Még jó, hogy könyvei közé szökött s az esti-bogár hegedül. — S az ő szavánál több-e a világ? — Kérdezgetik a nádasok, a kék bazalt-lapokkal a betűk s fölöttük földünk társa is, a hold. Közöttük Csu... Vállán a szikla... S tollát bár alig súrolja fény, szavak testét rajzolva mondja egy-egy remetehangú költemény onnan ide, ahol ez nem divat, de felhőiket hajtva a szavak kisüt itt is a nagy szikla alatt Csu lapjai fölött a nap. Nézi s a minden tükre — A vanban nincs üres! — Kinek is írta ezt Csu Fu? két ujja közt, ahogy a tollat, kezében tart egy bükkfa levelet... Nézi s a minden tükre, mintha e bükk-ágból reá ragyogna... — E fácska lenne az talán, — kérdi és nézi egyre csak tovább, — amelyben olyan óriás kicsi e nagytükrű világ?... Pásztorok bánata kísér Ángyóm így búcsúztat szülőfalumban: „idegent ne végy fel a kocsiba, nehogy bajod essék.” Szót fogadok. Nagy ritkán, ha útszélen integet valamely asszonyember, mégis megállók. A férfiak hiába jeleznek, hiába állnak az út közepére stoppolni. Most mégis megállottám a Bucsinról lefelé jövet. Szép lassan eregéltem alább, a hajtűkanyarnál pontosan betartottam a szabályokat. Az út jobb oldalán feltűnt egy férfi, feltartott kézzel állott, mozdulatlan. Arca nem volt barátságos, legalább első pillantásra nem. Lefékeztem. Kinéztem ázott kalapjára, göndörödő hajára. Beszállott, s mellém ülve akkorát sóhajtott, hogy attól bepárásodhatott a szélvédő. — Nagy baj van, erősen sietek. A juhoktól jövök, itt fenn a havason pásztorkodom. Ha nem mondaná, akkor is rájönnék az orda- és juhszag keverékéből. — A reggeli fejés vége felé kiáltott egy legényke, hogy jöjjek be, mert haláleset van a családban. A testvérem, a kisebbik öcsém felakasztotta magát. Elfátyolosodik a férfi hangja. Én mereven nézem az utat, és eresztem a kocsit, hogy menjen. — Tudtam én, hogy valami nincs jól a háznál, az a fiatalember úgy szerette a feleségét, s úgy féltette, mintha az Isten ege alatt más fehérnép nem lenne. Az ilyen ne menjen pásztornak, mert az állatoktól nem futhat haza asz- szonymelegíteni. S ha az asz- szony olyan, akkor mással hál... Ejsze ez történhetett. Rajta kaphatta Erzsit, mert végig se gondolta tettét. Elhamarkodta az akasztást. Tegnap délben mondta volt, hogy egy kicsit hazafut, tiszta gúnyát hoz. Reggelre visszajön a fejéshez. Már csak a híre jött fel a hegyre... A csűrben találták meg. Pedig ügyes volt, jó dolgú, gyermekkorától. Csak az a nagy szerelem ne lett volna benne! Ki tudja, mi derült ki az éjszaka? Most eltemetjük fiatalon, s azzal mit ért? Parajd határában mondja, hogy lassítsak, a falun kívül száll le. Nem merem megkérdezni hovavalósi. Inge zsebében pénz után kotorász. Elhárítom. Már csuknám utána az ajtót, amikor szinte könyör- gőre fogja hangját: — Vegye el, no; nagy jót cselekedett vélem. Hogy nem ijedt meg tőlem az erdő között, asszony létére, s elhozott. Ha még erre jár, jöjjön ki az esz- tenára, adok sajtot, édes ordát, csak ne érezzem adósnak magam! Mert látja-e, mennyit ér az élet? Egy szerelmes éjszakát, s annyi... A Moszkvics lassan elgördül a pásztor előtt. Szememben szivárványozik a fény. *** Csíkkozmás fölött nagyim- rés fények-homályok váltakoznak. Ezt a tájat örökké az ő szemével próbálom látni. Pászma eső után belefutok a napfénybe, s ezt játssza velem a reggeli idő Csíkszentkirályig. Terűvel, mind a két keze elfoglalva, integetni sem tud, csak kiáll majdnem az útközépre egy asszony. Még jóformán meg se állok, ő már mondikál, hálálkodik. — Mit tudjak csinálni? Se vonat, se busz ebben az órában; az uram a kórházban. Tetszik-e tudni, leégtünk az esztenán. Mert mi mindenestől kint voltunk a havon: gyermekek, majorság, állatok körülöttünk. A druzsba-fűrészgép bent volt az esztenán, néha fát kellett vágni vele. Hogy az kapott-e tüzet? Lángolt az esz- tena. Én a gyermekekre ügyeltem; elfutottunk, de a pénzünk, az egész nyári keresetünk bent maradatott a táskámban. Az uram nem törődött, csak ment neki a lángnak, hogy szabadítsa ki a pénzt. Nagyját kihozta, de már abból is égett el elég. Az emberem teste erősen megégett. A keze! Az orvosok szerint meg kell operálni. Itt vagyunk most a semmivel, kenyérkereső nélkül, a gyermekekkel. Pásztor nélkül nincs nyáj. Mi tud vélünk lenni, csak az Isten a megmondhatója... Jaj de jó, hogy ilyen hamar beértünk a városba; ott a kórház felé vezető úton tegyen le. A leves ki sem hűlt még, jó melegen megeheti szegény uram. — Olyan boldog, ha meglátogatom. Mondja: „semmit se törődj, jó hogy te s a gyermekek egészségesek vagytok”. Nem jajgat, nem panaszkodik egy szóval sem. Olyan jó ember, ha sebre teszem, meggyógyul... Csíkszeredában kinyitom a kocsiajtót, nehogy kiloccsanjon a leves. Látom az asszony markában a százasokat, és hogy elkerüljem a kifizetést, hirtelen átölelem a vállát. Mivel terűvel tele, a kezével nem tud visszaölelni, belebújik a karomba, mint egy kicsit madár. És ketten belezokogunk a már teljesen befeketedett felleges időbe. Hálálkodásával megy tovább, vissza-vissza- néz. Nekivágok a Hargitának. Ami oly ritkán történik meg velem, nem a tájat nézem, nem gyönyörködöm a fenyvesben. Ellepett a bánat. Horváth Arany NÉPI HAGYOMÁNYAINK Karácsonyi Mária-ház a tisztaszobában A parasztház tisztaszobájában, a padok fölötti sarokban, a gerenda alatt, a két ablak között, a sublódon vagy más kiemelt helyen a házi ájtatos- ság céljára szentképet vagy szobrot helyeztek el kis üvegezett szekrényekben. Ezt Mária-háznak, néhol Jézuskának, cillának, cellának nevezték. Az ellenreformáció Má- ria-kultuszának és a Regnum Marianum eszme széles körű elterjedésének köszönhető, hogy a kis szekrénykébe hazánkban Mária-szobrok és képek kerültek. Magyarországi sajátosság ez. Nyu- gat-Magyarországon a zelli Mária ülőalakos kegyszobra vagy a Hétfájdalmú Máriapi- éta-megfogalmazású másolata terjedt el. A 18. századból ismerjük a Dunántúlról az öltöztetős Mária-szobrok kultuszát. A „Kiskun Madonnák” megfaragása díszes, a ruházatot, az áttört koronát pontosan visszaadja, ezeket valószínűleg nem öltöztették. A 19. század második felétől a dúsan díszített Má- ria-házak elterjedése szinte általánossá vált. Ekkortól a hímzett, selyemköpeny mellett gyönggyel, olvasókkal is díszítették Mária szobrát. A szekrénykébe pedig Mária-érmé- ket, búcsúi szentképeket, emlékképeket, kis szobrokat, virágtartó vázákat és girlandokat helyeztek el. A század végére a lakodalmi jeleket, így a menyasszony koszorúját, a vőlegény és a vőfények bokrétáját is a Mária mellé helyezték. Ez időtől új kegyszobor, a svata-horai másolatai terjedtek el. Ezeket könnyen lehetett „köpönyeges Máriává” öltöztetni. Ebben az időben jelentek meg az osztrák és német kegytárgyipar késztermékei, különféle mélyített képek, amelyekben a Kereszt vgy a Szent Család áll a kompozíció középpontjában. Ennek hatása is kimutatható Mária-há- zaink berendezésében. Néhány dunántúli vagy késői mezőkövesdi Mária-házban már a Kereszt áll középpontban. A Mária-házak a múlt század utolsó harmadára már nemcsak az ájtatosság kellékei, hanem díszítő, reprezentatív tárgyak is voltak. Az esztétikai, díszítő szerep megjelenése a népművészet új stílusának kibontakozásával párhuzamosan történt, feladata, hogy a díszes, gazdagon berendezett tisztaszoba megfelelően szimbolizálja a „paraszti módon felfogott jó életet”. Ezt a jelleget erősítik a szakrális tárgyak közé vegyülő profán tárgyak, az esküvő díszei, fényképek, levelek, képeslapok. Á szobrok képszerű átalakítása a barokk kor művészeti ízléséhez kötődik, s ez a folyamat kitapintható Mária-há- zaink esetében is a múlt század utolsón harmadában. A díszítés, a szobor öltöztetése, a virágfűzérrel, csokrokkal, vázákkal, gyertyatartókkal való berendezés a templomi oltárok és mellékoltárok laikus gyakorlatával megegyezőek. A házi ájtatosság tárgyaként úgy nevezett házi oltárokat is ismerünk, ezek rokonsága a korai Mária-házakhoz kapcsolható. Karácsony ünnepén a Má- ria-házakat és házi oltárokat feldíszítették, mécsest és gyertyát gyújtottak előttük. Sz. É. A keresztény-zsidó párbeszéd fórumai Zsidó és keresztény párbeszéd örök téma, súlyos elvi kérdésekkel, ítéletekkel és előítéletekkel, megdöbbentő történelmi tényekkel terhelt témakör. Aktualitása vitathatatlan, hiszen a mai társadalom legnagyobb deficitje, hogy nem adatik alkalom dialógusokra. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy cikkek, előadások sorozata születik e témára épülve. A független Egyházfórum című folyóirat legutóbbi számát teljesen e kérdésnek szentelte. — Mi a zsidó-keresztény párbeszédnek a lényege? — kérdeztük Ranschburg Ágnes pszichológustól. — A zsidó-keresztény párbeszédnek valójában nincsenek fórumai, és hogy menynyire szükségesek lennének, igen jól megmutatta a rendszerváltás óta eltelt időszak. Elszabadultak az indulatok, és megkezdődött egy bűnbak-keresési hadjárat, a másikra és másokra mutogatás. Ezzel egyidejűleg megszólalt az emberi lelkiismeret is, és pozitív kezdeményezésként igényelte a szóban forgó párbeszédet. E tendencia egyik láncszeme az a kísérlet is, amit lélektani hídverésként értékelhetünk. — Tehát van valami változás? — így van, és újfajta megközelítésben, a belső számvetésre ösztönözve, a külső árnyékok eltüntetése végett. Itt sok mindenről szó van: teológiai és történelmi kérdésekről, melyeket közösen kell feltárni világi és egyházi szempontból. A múlt történelmi traumáit a mához az átélés szintjén kell közelíteni, hiszen az olvasott, hallott és megélt élmény közt óriási a különbség. A lélektani megközelítéstől azt reméljük, hogy a szembenálló feleket közelebb hozza, és itt nem csak zsidókra és keresztényekre gondolok, hanem másokra is, akik politikai vagy bármilyen okból szembekerültek. A dialógus valójában egyfajta szolgálat, amelyből nem lehet kizárni senkit, a dialógus mindig feltételezi, hogy a másikat, a szemben állót is embernek tekintem, akinek egyénisége van, és a dialógus azt is feltételezi, hogy átmenetileg háttérbe szorítjuk saját énünket, a másikra figyelünk. A párbeszéd felelősséget és alázatot is jelent, azt, hogy felismerjük, miben vagyunk mi fontosak, és mi fontosabb nálunk. — Ha jól értem többirányú párbeszédről van szó. — Reményeink szerint folytatódik is ez a párbeszéd, szóban, írásban, együtt feltárva mindazt, amit kaptunk a zsidóságtól, liturgiában, tudásra való törekvésben. Minderre jó alkalmat ad a holocaus-évfor- duló, mikor a megtörtént borzalmak látótérbe kerülhetnek, hogy jól érthessük e nép sorsát, a nemzedékeket végigkísérő traumát. A párbeszédnek véleményünk szerint három szinten kell folytatódnia: intézményes-hivatalos formában, teológiai síkon és a civil társadalom reflexiói alapján. L. Gy. Téli liget. Stotz Mihály grafikája 1 4
