Somogyi Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-22 / 247. szám

1993. október 22., péntek SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 13 A forradalom történelmi hatótávolságban Király Béla: Ki merem mondani, hogy az 56-os forradalom nem volt szocialistaellenes Király Béla az 56-os Nemzetőrség parancsnoka 1956 példa volt Kende Péter: Bebizonyosodott a szovjet befolyás jelentős csökkenése Dr. Kende Péter meggyőződése, hogy évtizedek távlatá­ból is csak hipotetikus válasz adható a kérdésre: volt-e vi­lágtörténelmi jelentősége az 1956-os magyar események­nek? (Folytatás az 1. oldalról) A mi helyzetünkben külö­nösképpen a szabadság kiví­vására irányuló tragikus kísér­letek képezték és képezik ha­gyományaink talpköveit — folytatta Király Béla. — A mo­dern Magyarországon azon­ban kibontakozott egy olyan új irányzat, amelyben nem fegy­veres harcosok, hanem tudó­sok, zeneszerzők, olimpiai és világbajnokok váltak a nemzet büszkeségének alappillérje­ivé. Ilyen alapokra épített pat­riotizmus az ideálom, nem pe­dig a mások lenézésében, még kevésbé leigázásában tetszelgő sovinizmus — mondta a Somogyi Hírlapnak dr. Király Béla országgyűlési képviselő, az 1956-os Nem­zetőrség főparancsnoka. — Mennyi a forradalmak történelmi hatótávolsága? Meddig befolyásolják a köz- gondolkodást, s mikor vál­nak egyszerű iskolai tan­anyaggá? — Azt forradalma válogatja, a nemzet szelleme, anyagi jó­léte és sok egyéb. Nekünk, akik háborút Mátyás király óta nem nyertünk, a forradalmak sokkal többet jelentenek, mint másnak. Kivált, hogy forra­dalmaink — ideértve 1848-at és 1956-ot is — győztes forra­dalmak voltak. Az más kérdés, hogy külső hatalmak mindket­tőt elnyomták. Más a helyzet Amerikában, amelynek bőven volt történelmi sikerélménye, jóléte és az egyes embernek fejlődési lehetősége. Ott a Rákóczi-szabadságharcot egy évszázaddal követő forradal­muk már csak tananyag. — 1848 forradalmát a megelőző rendszerek egy­aránt igyekeztek kisajátítani és felhasználni propagan­dacéljaikra. Vélhetően a jö­vőben soron levő kor­mányok 1956-ban vélik majd fölfedezni saját gyökerei­ket... — Ez alighanem tényleg így lesz. Szerintem manapság két irányzat mondhatja joggal magáénak 56-ot. Elsősorban a liberálisok, mert az 56-os forradalomnak, amiként a 48-asnak is, alapvetően liberá­lis volt a szellemisége. A má­sik, s ezt ki merem mondani: az 56-os forradalom nem volt szocialistaellenes. Az emigrá­ció éveiben módunk volt ösz- szegyűjteni a forradalomban részt vevő rétegek — főként a diákság és a munkás­ság-programjait. Egyikben sincs olyan, hogy el kell törölni a szocializmust. Csak az, hogy a rendszert meg kell tisz­títani a diktatúrától, a dogma- tizmustól, a személyi kultusz­tól és így tovább. A forradalom liberális és demokrata volt, ám a szocializmus pozitív ered­ményeit nem kívánta eltörölni. Hogy ez miként lett volna, mondjuk, a második szabad választások után, ha nem nyomják el 56-ot, az egy más kérdés. — Mennyiben tekinthetők 1956 szellemi örököseinek azok a szervezetek, amelyek zászlajukra tűzték az 56-os forradalmat? — Pongrátz Gergely nekem jó barátom, egymásra soha rosszat nem mondtunk; igaz, számára nagyobb volt a csábí­tás, hogy rólam rosszat mond­jon... Szóval őt autentikus szabadságharcosnak isme­rem el, mégis vitatkoznom kell vele, mikor kijelenti, hogy a nevével fémjelzett 56-os Vi­lágszövetségnek 500 ezer tagja van világszerte. De hát csak 200 ezer magyar ment ki, és azoknak a fele sem volt szabadságharcos! Ha tehát ő 500 ezer tagot össze tud gyűj­teni a világban, az nem 56-os szövetség. Azaz 56 nevét nem 56 szellemét kifejező célra és nem 56-os tagsággal használják. — Akikre 56 után együtt vetődött az akasztófa ár­nyéka és évtizedeken át ba­rátok voltak, most nemegy­szer ádáz ellenfelek... — 1956-ban ugyanolyan nemzeti egység volt, mint 1848-ban. Csakhogy 1848 nyarán a nemzetgyűlési vá­lasztásokon Petőfi már nem kapott mandátumot. 1956-ban a szovjet terror miatt már nem volt idő arra, hogy megindul­hasson egy demokratikus po­larizáció a különböző szemlé­letek, majd pártállások között. Ha úgy tetszik, a Kádár-kor­szak több mint három évtized­del eltolta a véleménykülönb­ségek felszínre törését. A kérdés persze nyilván nem is a demokrácia termé­szetes fejlődése során kiala­kuló véleményütközésekre utal. A címekért, rangokért, hatalmi pozíciókért folyó ver­sengés, az eltérő érdekek is szembefordíthatnak volt har­costársakat. Önmagában ez egyszerű emberi dolog. Saj­nos, a ma zajló sárdobálás már nem csupán ebből fakad. Ha például az a tét, hogy ki rendelkezzen a különböző alapítványokba adott tetemes állami pénzek fölött, már nem számítanak az elvek vagy a közös múlt: az emberek ádáz ellenségekké válnak. Ez ne­ves közéleti személyiségek közé ver éket. Ezért is érvel­tem az alapítványok támoga­tása ellen a költségvetési vitá­ban. Ha egy alapítványt töme­gek támogatnak, az megáll a saját lábán. Ha viszont nin­csenek mögötte tömegek, mi­lyen alapon jut az adófizető pénzéhez... — Ön gyakran jár iskolák­ban, diákfórumokon, rend­hagyó történelemórákat tart. Tapasztalatai szerint ér­tik-e a fiatalok 1956 lénye­gét? Egyáltalán: milyen kérdéseket tesznek fel ezzel kapcsolatban? — Ha jól emlékszem, a ka­posvári Petőfi általános iskolá­ban az alsótagozatos kicsik között történt. Jót beszélget­tünk, sőt játszottunk is a gyere­kekkel. Az óra végén az egyik kisfiú odament a tanítónénihez, és azt mondta: ez a Béla bácsi olyan rendes embernek látszik és mégis börtöntöltelék volt. Nos, minden elnyomott forrada­lom után kampány zajlik annak lejáratására. E téren a Ká­dár-rezsim különösen sikeres volt. Nemzedékekben sikerült torz képet kialakítania 56-ról. Sajnos, a jelenlegi rendszer sem sokat segít ezen. Az 56-os forradalom tapintatos elbaga- tellizálását látom. így azután nem csoda, hogy tavaly az egyik gimnáziumi történelemó­rán, amelyen részt vettem, egy fiúosztály, nagy részének he­lyeslésétől kísérve, úgy vélte, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, ahol a kapitalisták meg­próbálták magukhoz ragadni a hatalmat. Olyan zavarok van­nak ma még a fiatalok fejében, amiért a legkevésbé sem tu­dom őket hibáztatni és ame­lyeknek a feloldásához még évek kellenek. Bele kell ahhoz születni a demokráciába, hogy annak szellemében tudjunk felnőni. Bíró Ferenc — Szenvedélymentesség és tárgyilagosság aligha kép­zelhető el az európai történe­lem utóbbi évtizedeinek érté­kelésében: az utókor minősít — mondta a Somogyi Hírlap­nak a Párizsban élő egyetemi tanár, az MTA külső tagja, aki egyetemistaként élte meg az 56-os magyar forradalmat, s a közelmúltban a Berzsenyi Társaság, valamint az Európai Protestáns Magyar Szabade­gyetem meghívására tartott előadást Kaposváron. — Minden ország hajlamos arra, hogy a világ közepének tartsa magát. Úgy tűnik, hogy 1956-ban Magyarország va­lóban kiérdemelte ezt a meg­tisztelő elismerést. — 1956 legfontosabb tanul­sága, hogy bebizonyosodott a szovjet hatalom befolyásának jelentős csökkenése. Am a fo­lyamat korábban kezdődött: Sztálin halála után a hruscsovi politika bizalommal töltötte el a nyugati kommunista párto­kat, de a magyar forradalom hatása fölért száz Hrus- csov-beszéddel. Párizsban, Koppenhágában és még Ca­labria legkisebb falujában is figyelemmel kísérték a ma­Kende Péter (Fotó: Lang Róbert) gyár eseményeket. Az európai kommunista pártok az 1956 utáni választásokon is tapasz­talhatták a magyar forradalom világjelentőségét: választási eredményeik azt tükrözték, hogy elveszítették korábban megszerzett tömegbázisukat. A mérsékelt politikai erők is szakítottak a kommunistákkal. — Előadásában a magyar '56 világtörténelmi jelntőségé- ről beszélt. Nem szólt arról, hogy miként reagáltak a Szov­jetunió állampolgárai a ma­gyar történésekre. — Elfogadom a véleményét. Tudunk azokról az események­ről is, amelyeket a magyar for­radalom és szabadságharc vál­tott ki a volt Szovjetunióban, an­nak is kárpát ukrajnai területein. Valóban, ezek is hozzátartoz­nak ’56 világjelentőségének ér­tékeléséhez. Szovjet harckocsik gázolták ugyan le az országot, ám nagyon sok orosz ember együttérzett velünk. Talán ők is arra gondoltak, mint mi: a szov­jet hatalom igenis kikezdhető. Ebben mi, magyarok példát mu­tattunk. Horányi Barna Egyre kevesebb a fehér folt „Szinte már mindent tudunk a forradalomról” Mostanában egyre többen teszik fel a kérdést: tudunk-e már biztosan minden lényegeset az 1956. október 23-án és az azt követő hetekben történtekről? Megnevezhetők-e a bűnösök? A válasz az Alkotmánybíróság határozatának ismeretében — miszerint az 1956-ban, illetve a megtorlás idején elkövetett háborús bűncselekmények elkövetőit fel­elősségre vonhatja a bíróság — sokak számára napi prob­lémává lett. Litván Györgytől, az 1956-os Intézet tudományos igazgatójától kérdeztük: előke­rülhetnek-e még olyan íratok, dokumentumok, amelyek alap­vetően megváltoztathatják 1956 megítélését? — Lényeges és sarkalatos kérdéseket érintően ilyen anyagra már nem számítunk. Még jóval a rendszerváltás előtt mintegy 500 interjú készült eb­ből a témakörből. A budapesti eseményeket a történészek és a közvélemény elég jól ismerte korábban is, viszont kevesebbet tudtunk a vidéki megmozdulá­sokról, cselekményekről. Mára már sikerült ezeket az anyago­kat is — másolatban — össze­gyűjteni. A községektől a me­gyeszékhelyekig ismerjük a for­radalom alatt és főleg után ho­zott fegyelmi határozatokat, az állítólagos felelősöket megne­vező korabeli dokumentumokat, levéltárakban őrzött anyagokat. Ha nem is teljességében — mert ezt történész soha nem je­lentheti ki —, de tanulmányoz­tuk a külföldön található, onnan származó dokumentumokat is. A Fehér Ház korabeli levelezé­sét éppúgy, mint az orosz elnök által átadott úgynevezett Jel­cin-dossziét. Ez utóbbiból egyértelműen megállapítható, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága a forradalom alatt és a megtorlás időszakában meghatározó sze­repet játszott. Az 1956-os tör­vény értelmében a „háborús bűncselekmények” elkövetőit vonhatja felelősségre a bíróság. — Milyen cselekedetek so­rolhatók ebbe a kategóriába? — Ez úgy érzem a probléma legérzékenyebb pontja. Voltak háborús helyzetek, amikor tény­leges fegyveres harcok folytak, például október 24-én hajnaltól néhány napig, majd november 4-ét követően, főleg az első hé­ten. Ezeket a harci cselekmé­nyeket elsősorban a szovjet fegyveresek, katonai és rendé­szeti osztagok követték el, ame­lyeknek a tagjait magyar bíróság ma már nemigen vonhatja fe­lelősségre. Ismertek ugyanak­kor a magyarok által elkövetett esetek is, például a sortüzek. Ha az ezekért felelősöket pontosan megnevezik, behatárolni, akkor értelmet nyer a törvény. — Ebben mennyiben tud segíteni a tudomány? — Mi nem a „tetteseket”, ha­nem főleg az áldozatokat kutat­juk. Ezzel együtt elfogadom, hogy amennyiben a felelősség­revonásra jogszerű, alkotmá­nyos lehetőség van, akkor a tör­vények szerint élni kell a bűnö­sök megnevezésével, és ha mi ebben segíteni tudunk, meg fog­juk tenni. — Kik lőttek október 25-én a Kossuth téren az épületek te­tejéről? Ki a felelős a moson­magyaróvári sortüzért? — A Parlament előtti vé­rengzésről csak feltevéseket ismerünk, egyetlen bizonyított adatunk nincs. Ismeretes: hogy a korábbi évtizedekben azt állí­tották, hogy a felkelők lőttek. Ez valószínűleg a felelősség elhárítására szolgáló tudatos hazugság volt. Egyesek szerint az ÁVH, míg mások szerint a partizánszövetség... Ismétlem: biztosat nem tudunk, erre vo­natkozó hiteles dokumentuma­ink nincsenek. A forradalom le­verése után az országban több helyen volt véres megtorlás. Salgótarjánban, Egerben, Deb­recenben és másutt is voltak áldozatok. Az elkövetők sze­mélyét és felelősségét majd a nyomozó hatóságoknak, illetve a bíróságoknak kell megállapí­taniuk. Az október 26-i mo­sonmagyaróvári sortűz felelő­sét, felelőseit viszont már nagy valószínűséggel ismerjük. A legfontosabb tisztázandó kér­dés: valóban adott-e, adtak-e parancsot a sortűzre? — Mit jelenthet a gyakorlat­ban az 1956-os törvénynek az a kitétele, miszerint elmarasztal­hatok mindazok, akik kegyet- lenkedtek a hadifoglyokkal? — Nekem mint történész­nek elég képtelennek tűnik, hogy kik voltak hadifoglyok 1956-ban. Bár én magam is megtapasztaltam 1958 és 1962 között a nyomozók és a fegyőrők finomnak éppen nem mondható magatartását, való­jában nem értem a hadifog­lyok esetében kikre gondolnak a jogalkotók... — Ismét a törvényre hivat­kozva: nem büntethetők — ha az idegen csapatok egyáltalán hívásra jöttek — a szovjet csapatok behívásáért felelős személyek. Mi a véleménye erről a történésznek? — A szovjet csapatok két­szer jöttek be. Először hívták őket, másodszor nem. Egy Csehszlovákiából származó dokumentumból tudjuk: októ­ber 23-án éjszaka Hruscsov sürgető telefonhívást kapott Budapestről. Gerő Ernő kért segítséget. A szovjet pártveze­tők akkor még nem nagyon akartak beavatkozni a ma­gyarországi eseményekbe, sokkal jobban érdekelte őket, mi történik Lengyelországban. A telefonbeszélgetés Gerő és Hruscsov között lezajlott, né­hány nappal később foglalták írásba és íratták alá Hegedűs Andrással. A volt miniszterel­nök az aláírás tényét nem ta­gadta. A második alkalommal nem várták és nem kérték a szovjet csapatok segítségét. A fegyveres beavatkozásról ok­tóber 31-én döntött az SZKP Központi Bizottsága. Erről a felső szintű határozatról, an­nak diplomáciai, katonai kö­vetkezményeiről tájékoztatták a lengyel, a csehszlovák veze­tőket és Jugoszlávia elnökét, Titót. Vagyis külföldön hama­rabb tudtak a moszkvai katonai beavatkozás tervéről, mint Ma- gyaroszágon. Szabó Margit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents