Somogyi Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

1993. augusztus 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP 21 MŰVELŐDÉS Korunk és irodalma Kép és maszk Deák B. Ferenc festőmű­vész legújabb alkotásaiból nyílt kiállítás Budapesten a XV. kerületi Gábor Áron utca 142 szám alatt. Az eredeti­leg színi diplomát szerzett művész mintegy két évti­zede foglalkozik festészettel. Az M3 Autókereskedelmi Kft a kortársművészeknek nyújt bemutatkozási lehetőséget az újszerű vállalkozás kere­tében. A látogatók áttekin­tést kaphatnak a hazai kép­zőművészeti kínálatról, s be­tekinthetnek egy-egy festő műhelyébe is. Szekszárdi szüret Országos versenyek és tanácskozások színhelye lesz Szekszárd a szüreti fesztivál napjaiban szeptem­ber 17-től 19-ig. A hagyomá­nyos népünnepély minden eddiginél tartalmasabb prog­rammal bővül. Európai kul­túra nemzeti kultúra címmel rendezik meg az írók és poli­tikusok találkozóját az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán, ahová Közép-Európa vala­mennyi országából, valamint Olaszországból, Ukrajnából is várnak vendégeket. A szekszárdi városközpontban utcaszínház is lesz. Vállalkozó művelődési központ Új módon, vállalkozási formában igyekszik pénz­ügyi egyensúlyát megterem­teni a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központ. Egy 22 ágyas turista hotelt és egy kempinget nyitottak, hogy a bevételből a kulturális tevé­kenységet finanszírozzák. Zenés klubokat, sportfoglal­kozásokat, tanfolyamokat működtetnek. Óracsodák Kiscellen Álló-, fali-, úti-, szekrény-, zseb-, kép- és képkeretbe épített órák láthatók azon a kiállításon, amely a Pest-bu­dai órák és órások XVIII-XIX. században cím­mel nyílt meg a Kiscelli Mú­zeumban. A kamaratárlata mintegy 70 — jórészt még most is működő — remeke a múzeum időmérő-gyűjtemé­nyének legszebb darabjait mutatja be. Az egykori budai városháza toronyórájának finom mechanikáját is meg­csodálhatják az érdeklődők. Az óracsodák szeptember végéig láthatók. Játék határok nélkül Az évente visszatérően megrendezésre kerülő tele­víziós játékba először kap­csolódott be a Magyar Tele­vízió. A nemzetközi vetélke­dőn Csehország, az Egye­sült Királyság, Olaszország, Portugália, Svájc, Görögor­szág csapatai vesznek részt. Magyarországi tíz város képviseli: Debrecen, Gö­döllő, Hajdúszoboszló, Kecskemét, Paks, Pápa, Sá­rospatak, Szekszárd, Szé­kesfehérvár és Tapolca. A Kecskeméten zajló nemzet­közi játék leglátványosabb fordulatait a Televízió au­gusztus 29-i adásában te­kinthetik meg a tévénézők. A NAGYATÁDI ALKOTÓTELEP 16. NYARA A fába álmodott őstermészet Szobrokba zárt világ — „Az anyag lényegét próbálom feltárni” — Tér sugallta formák, és a képzelet Heritesz Gábor: - Engem leginkább a tér érdekel... (Fotó: Csobod Péter) (Folytatás az 1. oldalról) A Németországban élő ja­pán Kunikiho Kató több mint negyedszázada rendezte első kiállítását. Szobrait a Mün­cheni Művészeti Főiskola egyik professzora az élet or­ganikus jelképeinek nevezte. — Pályám elején azt vallot­tam, hogy a művészet a költé­szetből táplálkozik — mondta Kunikiho Kató. — Németor­szágba költözésem után erő­södött bennem a természet iránti vágy. Végülis e kettőt öt­vözik műveim. — Műveinek témái? — Amikor Európába érkez­tem, leginkább a falevelek ra­gadták meg figyelmemet; sok alkotásom mutatja ezt. Később a magok és a termés, mint a termékenység jelképei. Most inkább az anyag szerkezetét próbálom megragadni, és — mint most a fában — az alko­tórészeket, az anyag lényegét próbálom feltárni és megfor­málni. — Milyen anyaggal dolgozik a legszívesebben? — A fával és a gránittal. Volt egy rövid korszak művésze­temben, amikor állatokat, fő­ként kagylókat ábrázoltam. Itt is az anyag volt a döntő. Nem a természeti jelenségekre, hanem azok elvont megjelení­tésére törekszem most is — vallja magáról. Feleségével, Atsuko Kató festőművésszel együtt azt mondja, a termé­szettől már nem tudnak elsza­kadni. Ez a kötődés Európá­ban vált tudatossá. Nagy be­nyomást tett rá a városban levő sok park és zöldövezet, ahol több művészeti alkotás is helyet kapott. Heritesz Gábor a hét köze­pén már szobra elhelyezésén dolgozott. Alkotásainak témái a mindennapokban egyre ritkáb­ban használt eszközök. Pél­dául a fűrészbak. Az eredeti­hez képest ötszörös nagyítás­ban készül műve. — Ez az eszköz mint konst­rukció érdekes — mondja a művész. — Itt, a szoborpark­ban a hely és a tér sugallta, hogy ezt a témát válasszam. A szobornak a térbe kell illesz­kednie, s engem leginkább a tér érdekel; a függőleges, a vízszintes és a két diagonális, illetve annak megjelenési vonu­latai a döntőek az egyszerű használati tárgyban is. Heritesz Gábor munkái nagy részének karakterét, formáját és irányait az egyenes vonalak adják. Geometrikus absztrak­ció, és mégsem teljesen az. — Mit láthat e szoborban a közönség? — Kiki maga dönti el, életta­pasztalatai alapján. Akinek egy óriási fűrészbakot, annak azt; lesz viszont, aki ennél többet is felfedez benne. S minden eh­hez rendeződik majd a térben. Én ebben a geometriában köz­lekedem, s ebből a geometriá­ból adódik konstruktivista fo­galmazásmódom is. Németh István A közelmúlt és a jelen művé­szetéről, irodalmáról, történel­méről, bármilyen jelenségéről nehéz tartósan érvényes képet adni. Nemcsak a részletekben, hanem az egészben is lehet té­vedni. S a vélt vagy valós igaz­ságok különösen akkor bizo­nyulnak egyaránt ingatagnak, amikor korváltás következik be. így volt ez 1919, 1945 táján, s így van mostanában is. Axió­mává előléptetett tételek omlot­tak össze kártyavárként, s tu­dósok és közemberek világ­képe rohamos változásokat kényszerült befogadni. A történelmi korfordulók nem mindig járnak együtt szükség­képpen művészeti vagy akár életformabeli változásokkal is. Az összefüggés azonban min­dig megfigyelhető, s legalábbis nálunk gyakoribb az együttjá- rás, mint a nagyfokú eltérés. S ami benne élve még ebben a században, rendkívül éles kü­lönbségnek mutatkozik, né­hány évtized távlatából nézve esetleg már egyetlen korszak eltérő tendenciáinak együttélé­sévé szelídülhet. Nem feltétlenül ez a helyzet az 1945 utáni évtizedek irodal­mával, amelyről Kulcsár Szabó Ernő készített lendületes átte­kintést A magyar irodalom tör­ténete 1945-1991 címmel. A könyvheti kiadvány folyóirat­ban megjelent részlete már kié­lezett vitát kavart, s erre alkal­mas a mű egésze is. A szerző a modern irodalomelméleti is­kolák talán legavatottabb mű­velője hazánkban, s e munká­jának is különös jelentőséget ad az a tény, hogy egyszerre elméleti és történeti szemlé­letű. S mivel az elméleti tételek többnyire a nagy nyugati nyel­vek irodalmaihoz kötődően születtek meg, teljesen érthető, ha a szerző szemléletében a mérték nemcsak elméletileg, hanem a művekre figyelve is maga a világirodalom, annak legújabb törekvései. Kulcsár Szabó Ernő nem­csak tudós, hanem okos és irodalomértő személy is, vizs­gálódásaiban és értékelései­ben tehát ritkán nevezhető ki­rekesztőnek, túlzottan egyolda­lúnak. Befogadói magatartása azonban visszavetítve is „posztmodern”, s ennyiben szakít a történetiséggel. Ko­rábban a közfelfogás szerint magasra értékelt műveket ugyanis gyakran kizárólag a maga választotta mai érték­rend szerint lát, s így a poszt­modern lesz a mércéje Illyés Gyula vagy Nagy László mun­kásságának is. Ahhoz hasonla­tos ez, mintha a klasszicizmust a mai napig a romantika kriti­kája felől látnánk csak, s így ál­lapítanánk meg egyrészt nagy­fokú értékszegénységet, más­részt sajnálkoznánk filozó­fiai-eszmetörténeti „naivitásu­kon”, valamint esztétikai elve­iknek konzervatív voltán. Mert ennek az okos könyv­nek ez a legnagyobb — nyilván tudatosan vállalt — egyoldalú­sága. Mint Janus Pannonius a római búcsúsokat, „kikacagja” szinte azokat, akik a közös­ségi, a szolgálati elvű alkotás­módokhoz kötődtek. S nem­csak ezt tekinti múlt századi- asnak, hanem minden követ­kezetes célelvűséget, rende­zettséget, átideologizáltságot. Korszerűtlen a személyesség, és ásatag a nyelvi kifejezhető­ségbe vetet hit. Ezen az ala­pon sorolódik át egy sor alkotó a félmúltból a befejezett múltba, állítódik tehát folytatha- tatlannak nemcsak Illyés, ha­nem Déry Tibor vagy Sánta Ferenc is. S furcsa módon így válik epizodikussá annak a Vas Istvánnak a munkássága, aki pedig a modernség hullámai­nak is egyik közvetítője volt, s már csak azért is kiiktathatat- lan lenne a portréfejezetek so­rából. Fiziológiailag indokolatlan az ötvenes évek kétirányú meg­nyújtása és kisemmizése is. „A megszakított folytonosság (1948-1960)” című fejezet szi­gorú kritikája egyrészt jogos, másrészt a további fejezetek számos olyan művet és ten­denciát említenek, amelynek itt volna az igazi helye. Nemcsak a korban kiadatlan „láthatatlan irodalomra” gondolok, mert a hivatkozott művek nagy része megjelent 1956 és 1960 között, és hatott is. Az irodalompolitika megszakított egy folytonossá­got, de az irodalom maga nem: Szabó Lőrinc, Illyés, Németh, Déry, Weöres, Vas, Ottlik, Mé­szöly, Pilinszky, Juhász, Nagy László és mások ekkori művei a bizonyítékok rá. Juhászék költői forradalma például nem a hatvanas években vált ele­ven hatásúvá, hanem 1955- 56-ban. Kulcsár Szabó Ernő könyvét alapvetően fontos munkának tartom, megkerülhetetlennek a korszak szellemi életével fog­lalkozók számára. S mint egy lehetséges álláspontot, lehet­séges világot, el is fogadom. S azokkal értek egyet, akik sze­rint további lehetséges értel­mezésekre van szükség. Egyetlen igazság talán nincs, de sok közelítő, elgondolkoz­tató álláspont létezhet. Vasy Géza KEGYETLEN SZÍNHÁZAK A NYÁRI FESZTIVÁLON Bulgakov-siker Avigonban A keddre virradó éjsza­kán kialudtak a fények a pápák palotájának udva­rán Avigononban, s már eltűntek az utcákról az al­kalmi társulatok, a csepű- rágók és bohócok, bezár­tak az alkalmi színházakká átalakított vendéglők is. Véget ért a nyár egyik nagy kulturális eseménye, az idén már 47. alkalom­mal megrendezett avig- noni színházi fesztivál. Ez az esemény mindig ezre­ket mozgat meg a francia szín­házi életben: a nagyok, a hiva­tásosak mellett százszámra ad lehetőséget a kis, nem ritkán amatőr együtteseknek, az al­kalmi társulatoknak arra, hogy szerepléshez jussanak a szak­értők és a színház, vagy egy­szerűen a látványosság iránt érdeklődők előtt. Nem egy színházi siker, színészi karrier indult innen útjára, s az idei fesztiválnak is lesz majd folyta­tása a kőszínházakban. Ezúttal tíz „nagy” előadás szerepelt a hivatalos program­ban, de az „off”, a „nem hivata­los” előadások száma megha­ladta a négyszázat, s köztük sok keltett figyelmet. Termé­szetesen nagy siker volt a francia nemzeti színház, a Comédie Francaise Moli- ere-bemutatója, a Don Juan, amelynek első előadása volt a fesztivál megnyitója — sajná­latos módon a vihar megza­varta azt, de a további előadá­sok már legfeljebb a váratlan hideghullámtól szenvedtek. A kritikusok véleménye ugyan megoszlott Jacques Lassalle rendezéséről — mint csaknem minden Comédie előadásról —, de a folytatás biztosított. A hivatalos programban sze­replő bemutatók közül a legza­josabb sikere a brit Edward Bond „Börtön” című darabjá­nak volt: a kegyetlen színház sajátos hagyományait felele­venítő premier sok kritikus vé­leménye szerint a legjobb pro­dukció volt a fesztiválon, Jorge Lavelli rendezésében. Egy brit szerző színműve oroszul hangzott el egy izraeli színház előadásában. Az egy­kori Szovjetunióból Izraelbe át­települt színészek előadásá­ban Tom Stoppard „Rosenk- rantz és Guildenstern halott” című műve a fesztivál egyik felfedezésének számított, éppúgy, mint Bulgakov Fran­ciaországban ismeretlen műve, az „Ádám és Éva”. A másik kiugró siker egy folyta­tásos monodráma volt: az is­mert és népszerű színművész Philippe Caubere maga írta és adta elő 11 folytatásban élete regényét — minden este táb­lás ház előtt. A sok-sok előadás sokféle színt hozott: a klasszikus gö­rög drámától az abszurdig minden stílus híve megtalálta azt, ami érdekelhette. Volt ba­lett, afrikai musical, avantgárd bemutató, előadás teljes sö­tétségben, franciául írt kínai dráma: mint mindig, ezúttal is a sokféleség, és a sok — nem mindig igazán jó — ötlet jelle­mezte Avignon fesztiválját. (Sajnos a magyar művészet ezúttal nem volt igazán jelen. Még Alain Timar, a magyar származású színész és ren­dező társulata sem mutatott be új művet, viszont sikerrel szerepelt a bemutatók között Hubay Miklós Néro-drámája. A sokféleség sok érdeklődőt is vonzott: hozzávetőleges számítások szerint 115 ezer nézőt, igaz, az idelátogató színházrajongók, nyilván a megnehezült gazdasági hely­zet miatt, általában kevesebb időt töltöttek a pápák városá­ban, s kevesebbet is költöttek, mint egy évvel korábban. A fesztivál veszteséggel zárult, 900 ezer frank hiány mutatko­zik a kasszában, mert a kultu­rális minisztérium új vezetése az utolsó pillanatban csökken­tette a korábban, az előző kormány által kilátásba helye­zett támogatást. Az idei siker azonban mégis azt jelzi, hogy Avignon fesztiválja jövőre sem kerül veszélybe. Kis Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents