Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — ANYÁK NAPJA 1993. április 30., péntek Az enyéim nemt feledkeznek el május első vasárnapjáról Anyák napja Göncz Arpádéknál Ahány ház, annyi szokás — ahány család, annyiféle anyák-napi köszöntés, megemlékezés... Milyen ez a nem hivatalos, mégis jeles, szép ünnep a köztársaság elnökének famíliájában? — kérdeztük Göncz Árpádnét, Zsuzsa asszonyt. — Kedves és... kötetlen — mosolyodik el az államfő-feleség. — Amióta megnőttek a gyerekek, s hétre nőtt az unokák száma, nemigen férünk el még a mostani tágas lakásban sem. Ezért nem is próbáljuk egyidejűleg, egyszerre összehozni az egész családot. S azért sem, mert mindenkinek megvan a maga élete, programja, sokféle dolga. Olyan bokros teendője persze egyikőjüknek sincs, hogy megfeledkeznének május első vasárnapjáról. Az előtte való napokban sűrűn csöng a telefon — hívnak kicsik is, nagyok is, és egyeztetjük az időpontokat, hogy ki mikor jön. — Mi szokott lenni az anyák-napi „meglepetés”? — „Csak” virág. Nálunk íratlan szabály, hogy ezen a tavaszi ünnepen ez a legszebb, az alkalomhoz leginkább illő ajándék. Különben is: a szeretet — pár szál virággal kifejezve — a legtöbb, amit gyerektől, unokától kaphatunk. — Milyen emléket őriz édesanyjáról? — Fájóan közeli, hiszen alig egy éve, kilencvenéves korában ment el közülünk. Hiányába nem lehet belenyugodni, pedig mindannyiunknak tudomásul kell vennünk, hogy egyszer eljön a szülőktől való búcsú ideje. Nincs már velünk Árpád édesanyja sem — őt is nagyon szerettem, becsültem. Nehéz időket éltünk át, míg Árpád börtönben volt — s azokban az években két biztos támaszom volt: az édesanyám és az anyósom. — Milyennek látja az anyai hivatást? — Semmi nem lehet szebb és felemelőbb, mint új életet adni... Ezt megéltem magam is, hiszen kilenc év alatt négy gyermeket szültem: Kingát, Benedeket, Annamáriát és Dánielt. Fe- ledhetetelenül szép volt — még akkor is, ha úgy hozta a sors, hogy a család legkisebbje pár hónapos volt, mikor elvitték az édesapját, és már tudott olvasni, amikor viszontlátta... Szabó Margit BESZÉLGETÉS A 90 ESZTENDŐS ETELKÁVAL A mamáról — prózában A család: balra Attila, jobbra a Mama Mama... A becéző megszólítás József Attila gyönyörű verse révén fogalommá vált. Most látom, milyen óriás ö — írta édesanyjáról a költő. De milyennek látta a Mamát, Pőcze Borbálát Attila nővére, a most 90 éves özv. Makai Ödönné, József Etelka? — Szabadszálláson született édesanyánk a falu legszebb lánya volt — mondja Etus néni, aki korát meghazudtoló frissességgel idézi a családi emlékeket. A szerelemben azonban a családnak, s neki sem volt szerencséje. Sok kérője akadt, de egyikhez sem akart hozzámenni. Inkább feljött Pestre, cselédnek. Itt ismerkedett meg apánkkal. — Róla írta Attila, hogy ........félig s zékely, félig román vagy tán egészen az..." Nagyapánkat ugyanis Josifu Ristának hívták. Nos, József Áron beleszeretett Pőcze Borbálába, a szerelemből házasság lett, és öt gyerekük született. Két testvérünk egészen kicsiny korában meghalt, így maradtunk hárman: Jolán, Attila meg én. Apánk azután eltűnt, amit Attila viselt legnehezebben. Sokáig azzal vigasztalta magát, hogy Amerikába vándorolt és majd onnan segít bennünket. Nos, az igazság az, hogy az új világ helyett csak Temesvárig jutott, onnan írta: „Kedves mamátok elker- gete a tik kedves kenyérkereső apátok”. Számomra is csak ebből derült ki később, hogy szüléink nem éltek jól, olyannyira nem, hogy anyánk inkább vállalta a gyerekek egyedüli nevelését, mint apánkkal az együttmaradást. Hogy miért, azt már valószínűleg soha nem tudom meg. A mama apánk távozása után került olyan lehetetlen helyzetbe, hogy kénytelen volt Attilát és engem Öcsödre, men- helyre beadni. — Két évig voltak ebben a tiszazugi faluban. Találkoztak közben az édesanyjukkal? — Igen. Emlékszem egyik nyári látogatására, én éppen egy eperfa tetején csücsültem. Gombai néni, menhelyi gondozónk A 90 éves József Etelka emlékezik szólt, hogy keresnek... Visítva rohantam Attilához: „Gyere, azt mondja kedvesanyánk, hogy itt az édesanyánk...” Azt láttuk, hogy elválásunk óta sokat öregedett. Szegénykém, hogyne öregedett volna, hiszen éjt nappallá téve mosott, vasalt, hogy ki tudjon váltani bennünket. Két esztendei küzdelmébe került, míg ismét együtt lehetett a család. — Tudtak súlyos betegségéről? — Nagyobbacskák igen... Attila reménykedett a csodában, mindent megtett a Mamáért. Szenet, fát lopott, vizet árult, szatyrot cipelt — küzdött érte. De tulajdonképpen a legnehezebb kamasz- korban döbbent rá, hogy árvák lettünk. Mert akkor még egyikünk sem tudta, hogy apánk Romániában új családot alapított, sőt féltestvérünk is született. — Nagyon nehezen viseltük a Mama elvesztését. Attila később, még felnőtt korában is gyakran visszatért gyermekkori fájdalmára: „Még gyermek voltam, amikor hallottam, hogy mások is írnak verseket, és hogy azok nagy emberek. Anyám kis, alacsony termetű, törékeny asszony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek, és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot, kosarat is könnyebben cipeli..."— írta. - szabó Asszonybeszéd közben Lévay Erzsébet első verseskötetét méltattuk már, a Fonyódon élő alkotó most második kötetét rendezi sajtó alá — Asszonybeszéd lesz a címe —, s remélhetően okkal bízik ezúttal is a város „mecénási” jóindulatában. Három gyermek anyja, éneket tanít az általános iskolában. Ki is valójában Lévay Erzsébet? (Fotó: Lang Róbert) LÉVAY ERZSÉBET Anyám keze A mutató- hetykén jobbra kanyarodik, a gyűrűsujj pedig merész ívben balra, az egész kéz görbe, búbos, göcsös, ráncos, öt-gyereknyi munka minden nyoma rajta. Sajognak a lúgtól gyulladt körömágyak! — Hová tűntek el a leánykori vágyak, amikor e két kéz hímzett, rajzolt, festett, s majdani sorsáról még semmit sem sejtett? — Én óvoda helyett a konyhába jártam. Fejem éppen felért az asztallap fölé, minden mozdulatát százszor megcsodáltam és számomra nem volt szebb kéz, mint az övéi Szinte látom, amint épp a tésztát gyúrja, szalad a sodró fán keze le-föl, újra... Ennyi emlék maradt mindössze belőle — a többit apránként az idő törölte. Keresem, kutatom lelkemben az arcát, gyötrődöm magamban, mégsem jut eszembe! Megkínoz ez a nagy igazságtalanság... De szemem rátéved a saját kezemre: lassan, ahogy eljár felettem az idő, anyám minden bütyke enyémen is kinő, s habár régen tudom, hogy egy kicsit se szép, hálás szívvel őrzöm kezemen a kezét... Lévay Erzsébet — Anyám hosszú betegsége végén egy-egy levélkét nyomott gyermekei kezébe. Az én testamentumom ennyiből állt: „Szeress mindenkit, mert akkor téged is szeretnek, és akit sokan szeretnek, az nem él hiába. ” Tizenegy éves voltam akkor. — Lévay Erzsébet az utolsó üzenetet életre- szólóan vette, nagylány korára is, asszonykorára is. Pedig mint mondja, „nehéz volt a testamentum”, mert a szere- tetre, a kitárulkozásra, az őszinteségre nem mindig érkezett azonos válasz. Gyakran inkább az ellenkezője; ál- ság, irigység, értetlenség. Jócskán kellett az apjától örökölt optimizmus ahhoz, hogy a „viszontválaszokat” elviselje és az utolsó anyai üzenet értékét megőrizze. Amikor néhány éve úgy vette észre, hogy őszinteségére csak kifagyott visszhang felel, naplóírásba vonult visz- sza. A „naplónak tett” vallomások aztán rímes-ritmusos sorokká rendeződtek, a gondolatok önálló költeményekké magvasodtak és magasodtak, amelyeket Fodor András lektorálása után a fonyódi ön- kormányzat segítségével megjelentethetett. Némi emelkedettséggel mondhatnánk úgy is: a tanárnő-családanyából poéta lett. Hozzágondolva, hogy együttjárt ezzel valamiféle „poézishez illő” magányosság, hétközna- pok-fölé repülés, fentebb lebegő lírai lét... De erről szó sincs! Megőrizte olaszos temperamentumát, olykor harcosan kifakadó igazságérzetét, a hangos emancipációra nem kis iróniával tekintő felfogását. No meg a szembenézést a mindennapi lét kihívásaival. Amely abból is áll, hogy a fonyódi iskolások tudjanak szépen és szívesen énekelni; a takaros házban legyen példás a rend; a konyhapénzből lehessen kijönni (mert sem a tanári fizetésből, sem a poétái honoráriumból nem lehet meggazdagodni). Vásárlásait gyorsan, célszerűen intézi, a gasztronómia művelésére már csak anyagiak miatt sem fordíthat sok időt, s eközben küzd azzal, hogy a megízlelt versírásra a kelleténél kevesebb órája jut. A két nagylány már Pesten él — tanul és dolgozik —, Laci fiával pedig egy iskolába járnak; ez időben egyedül neveli. Mindezek ellenére az első kötet megjelenése nem volt kis dolog. Faggattam, hogy napvilágra jöttével mi változott az életében? — Akinek leginkább szántam, az lebecsüléssel fogadta. A három gyerek viszont nagy örömmel, megértéssel. Az olvasókban — a találkozók tanúsítják — ismeretlen ismerősökre leltem. Az asszonyok azt mondják, hogy jólesik azt olvasni, amit valahol belül ők is így éreznek, gondolnak, a férfiak pedig azt, hogy jól tettem, hogy mertem nő maradni. Aztán volt, aki hízelgett és volt, aki irigykedett. Az addigi „legjobb” barátnőm szerint akkor sem lehettem volna ízléstelenebb, ha levetkőzöm Fonyód főterén... Ez utóbbi megjegyzés nyilván Lévay Erzsébet szerelmi lírájára vonatkozik, amelyet az asszonysors megélt és megvallott tapasztalataival, örömével és keserűségével, nyitott tenyéren mutat föl. — Ez örök dolog. Van egy régi barátném, immár hetvenen felüli parasztasszony, aki bevallotta nekem, hogy pár éve megözvegyült, de most véli megtalálni az igazit... — mondja és a felragyogó kék szempár derűje mutatja, hogy örömmel hiszi a kései érzés valódiságát. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak magából és magáról „énekel”. Nemrégiben a Heti Magyar- ország pályázatára sikerrel nyújtotta be írását, amelyben a hadifogoly apja és a gyermekeit akkor Somogysárdon, nagy nélkülözések közepette nevelő anyja háború utáni levelezését dolgozta fel. — Tudja, amikor felbontottam a cukorspárgával átkötött régi levélcsomót, először végigzokogtam, amit olvastam. Aztán nagyon elcsodálkoztam anyám végtelen tapintatán ahogy egyedüllétében, hatalmas nehézségei közepette is, szinte „szóra sem érdemesnek” írja le az itthoni gondokat, hogy ne nehezítse ezzel hadifogoly apám napjait... Nos, ez is az asszonyszerelem dolga. Talán felesleges is volt végezetül a kérdés: miről szól majd az Asszonybeszéd. Szerelemről, szeretetről, családról, gyermekekről, szűkebb, tágabb hazáról, sorsról és sorsfordulókról. Gondról és gondoskodásról. S vélhetően megint lesznek irigyel és üdvözlői. Keze alatt a költemények már fejezetekké-füzé- rekké rendeződtek, takarosán és szókimondóan — ahogy az „asszonytermészethez” illik. „Adj nekem ékesszólást/ hogy elhiggyék ha mondom,/ a durvaság a rútság/ csak napjaink múló divatja/ — s a divat szóról/ ne az jusson eszükbe,/ hogy rajtam/ tízéves a szoknya.”— íme egy versszak az egyik Asszonybeszédből. A többi titok még, amely majd megmutatja magát, éppúgy mint Lévay Erzsébet szerint a fonyódi hegy fölött az ég, amelyre hazajövet érdemes rácsodálkozni — mert itt mindig más. Hasonló van, de mégis egyedüli. Mint anyáink keze... Tröszt Tibor
