Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30 / 100. szám

1993. április 30., péntek SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Háborús Csárdáskirály nő Tíz évre itthon a Golgota Jelenet a Csárdáskirálynőböl. Sáfár Mónika és Kulka János (Fotó: Kovács Tibor) A kitörő taps Edvinnek szólt, a bravúros je­lenetben énekli Kulka János: Az asszony meggyötör... Nem véletlennül került a Csár- dáskairálynő kaposvári bemutatójának szinte a középpontjába ez a részlet, hiszen — ahogy ezt Mohácsi János, a rendező tette: visszanyúlt a hamisítatlanhoz — Leon Stein és Bela Jenbach Éljen a szerelem! címet adta a szövegkönyvnek. Bécsben, a Kálmán Imre ősbemutató színhelyén a szer­zőhármast rávette a színigazgató, hogy a plakátra az új cím kerüljön: Csárdáskirálynő. Az ötlet — no persze nem önmagában, hi­szen a szerelmi történet és a kitűnő muzsika is megtette a hatását — meghozta a várt si­kert: a Csárdáskirálynő elindult világhódító útjára. Magyarországon 1916-ban mutatták be, Bécs után egy évvel. Orroltak is itthon, hogy a Monarchia fővárosa ki akarja sajátítani Kálmánt. Noha Budapestnek is tudnia kel­lett, hogy Bécs az operett fővárosa. Am a Csárdáskirálynő más operett, mint a többi. A szerzőhármas Marienbadban 1914-ben ült össze, hogy a Monarchia és Szerbia között kitört háború napjaiban békés kúrát vegyenek a híres cseh fürdőhelyen. Elkezdtek dolgozni, készült a szövegkönyv és Kálmán a zongora mellett szinte ontotta magából a gyorsan népszerűvé vált dalla­mokat. Mégsem volt olyan békés a hangula­tuk, hiszen a darabba mégis beleívódott a történelem. Az eredeti művel 1954 után már nem találkozhatott a hazai publikum. Bé- keffy István és Kellér Dezső átiratából sem hiányzik a „történelmi” szemlélet, az ariszt- rokráciát a gúny tárgyává téve, a klasszikus nagyoperett összes kellékét fölvonultatva a látványra helyezik a hangsúlyt. A kálmáni muzsikát áthangszerelik, a dallamoké a fő­szerep. Mohácsi János kaposvári renderzése azért is meglepő, mert igazán nincs benne úgynevezett nagyjelenet, az operettmuzsika sem hivalkodó. Kiknek volt nehezebb, a szí­nészeknek vagy a zenészeknek az új fel­adattal megbirkózni? Az operett története színműszerűen jelenik meg a színpadon. Nem elég a közönségnek, hogy feldolgozza, miért is oly bonyolult úton jut révbe a hajdani orfeumcsillag, Vereckei Szilvia és Edvin herceg házassága. A Stázit és Edvint ösz- szeboronálni akaró Cecilia, Boni gróf, Kere­kes Ferkó, Miska pincér és még sorolhat­nánk a szereplőket, csak bonyolítják a törté­netet. Megértem Békeffyéket azért, hogy könnyíteni is akartak az eredeti szövegten­geren, amiből most Kaposváron viszont jócskán kijutott nekünk. Hála Gábor Andor­nak, a kitűnő fordítás egyenértékű a muzsi­kával. Ha a második világháború utáni át­irathoz viszonyítunk, nemcsak a szövegten­ger a szembetűnő, hanem az is, ahogy „túl­politizálja” Mohácsi a darabot. Jócskán sze­repel benne Szerbia, hiszen dúl az 1914-es háború, de ki ne gondolna a jelenre és arra, hogy mintha a Honthy Hanna, Feleki Kamii nevével fémjelzett operettben erről szó sem lenne. A Kerényi Gábor karnagy vezette zenekar igyekezett megfelelni Kálmán Imre minden dokumentált instrukciójának, a hitelesség itt is érvényre jutott — élményt nyújtva. Hány Csárdáskirálynőről szól a történet? A história végén derül ki, hogy kettőről. Nemcsak Szilvia volt sanzonért, hanem a gonoszkodó Cecília is! Mind a kettőjüket Gsárdáskirálynőnek nevezték az orfeumok­ban. A bemutató előadás mintha kissé fárad­tan indult volna, mégis a hosszúra nyúlt első felvonás volt a sikeresebb. A Bécsben ját­szódó második felvonás talán azért vissza­fogottabb, hogy a fergeteges harmadikra fussa még. Molnár Piroska Cecíliája igazi drámai figuraként kidolgozott, akárcsak Ed- viné, akit Kulka János formál meg. Szilvia -— Sáfár Mónika — és a vele mulató orfeumkö­zönség a szórakozóhely szociológiai pon­tosságú bemutatásán túl igazán elhiteti, hogy minden férfi, de főleg Edvin a lábainál hever. Miska pincér — Lugosi György — a legszínesebb figurával ajándékozta meg a közönséget, ugyancsak emlékezetes Spind- ler Béla Kerekes Ferkója. Boni gróf karakte­res rajzát adta Gyuricza István. A tánckar kissé halvány. A színpadi lát­vány csúcspontja a bécsi bállal szemben a harmadik felvonás: Khell Zsolt ötletét di­cséri. Ez a jelent valóban a darab legna­gyobb meglepetése. A fölavatott hajó ahe­lyett, hogy kivonulna a nyílt tengerre, szép lassan süllyedni kezd, mert a történet a tör­ténelemről is szól. Horányi Barna Munkácsy Mihály festménye a Golgota, melyet 1884-ben festett Egy múlt század végi hús- vétra készült el számos ta­nulmány, vázlat és modellrajz után méreteiben is monumen­tális művével a Consumma- tum est! (Elvégeztetett) című festményével Munkácsy Mi­hály. 1884-et írtak akkor. Kari Sedelmeyer, Munkácsy me­nedzsere, műkereskedője Pá­rizsban saját palotájában állí­totta ki a korábban európai di- adalutat járt festménnyel, a Krisztus Pilátus előtt címet vi­selő kompozícióval együtt. A siker óráiási volt. A festmé­nyek diadalmáról még Mau­passant is megemlékezett re­gényében. Amikor a mű Pestre érkezett, itthon is cso­dájára jártak. Ekkor kapta meg Munkácsy az egyesített szé­kesfőváros első díszpolgári oklevelét. És most több mint száz év után újra Magyarországra ér­kezett Munkácsy Mihály Gol­gota című festménye. E néven vált ugyanis világhírűvé az 1884-ben bemutatott, kalan­dos utat megjárt kép, a Con- summatum est! Tintoretto Krisztus-képei (a velencei Scuola di San Roc- cóban), Ivanov biblikus képei, műterem-szomszédja, Gustav Dóré Biblia-illusztrációi, Ernst Renan Jézus élete című könyve mélyen hatottak Mun- kácsyra. S a sikereinek teljé­ben lévő festőnek műkeres­kedője is ajánlotta a Krisz­tus-témákat. Másfél év alatt, harminc vázlat és öt kompozíciós ta­nulmány után készült el a Krisztus Pilátus előtt. Mun­kácsy magasztosnak, hitében erős egyéniségnek ábrázolta Krisztust. Mint mondotta: „én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.” A témát folytatva született meg alig fél év alatt a nagyméretű 460x712 centiméteres vá­szon, a Golgota. Nem keve­sebb mélységgel, átéléssel megjelenítve a megfeszített üdvözítő alakját. Modelljeit rajzolta, fotózta. Egy alka­lommal a festő saját magát köttette fel a keresztre, hogy érezze a fizikai szenvedést. Európai diadalútja után Se­delmeyer Amerikába vitte a képeket. Az elsőt elkísérő Munkácsyt nemzeti hősként ünnepelték, úgy fogadták, mint annak idején Kossuth La­jost. Sokan akarták megvásá­rolni a festményeket. Akinek sikerült, az John Wanamaker üzletember volt. Állítólag 160- 160 ezer dollárért vette meg aukción mindkettőt. Előbb vi­déki házában gyönyörködött szerzeményében. Majd 1911-től philadelphiai áruhá­zának különtermében tartotta, s a húsvéti ünnepek alkalmá­ból minden évben a látogatók elé tárta. Ám előbb az 1889-es párizsi, majd az 1983-as chi­cagói világkiállításra vitték. 1988-ban döntött úgy a Wanamaker-alapítvány, hogy áruba bocsájtják az üzletet és a képtár 16 festményét. Köz­tük a két Munkácsy-passió- festményt, meg azt a Han Temple alkotást, amelynek címe Munkácsy a Krisztus ' látus előttet festi. New Yorkban a Sotheb; aukción cseréltek gazdát a lágot járt képei. A Golgotát J lián Beck, azaz Bereczru Csaba a New York-i Pannoni? Galéria tulajdonosa vett« meg, a másik festmény kana dai tulajdonoshoz került. Be reczki Csaba két évvel ezelő határozta el, hogy hazaküli Munkácsyját, és tízéves li tétbe helyezi a Nemzeti M zeumba. A sok viszontagságot áté képet a Szépművészeti ML zeum restaurátorcsoportjí hozta rendbe (Szentkirályi Miklós, Menráth Péter, Lente István és Seres László). Szükség is volt a gondos res­taurálásra, mert csak 1884 és 87 között is ötvenszer teker­cselték fel a vásznat. Egy íz­ben tűz ütött ki a Wanama- ker-birodalomban, akkor ki­vágták keretéből és a hóra dobták, s később nem túl szakszerűen pótolták a hiányt. 1988 után ismételt szállítások viselték meg a festményt. Ám most teljes pompájában áll a Nemzeti Múzeum- dísz­termében, s ott látható május végéig. (A későbbiekben Deb­recenben állítják ki a harmadik passió képpel, a Déri Frigyes hagyatékából a civis városra hagyományozott Ecce homó- val egyetemben). (kádár) Az idegen Z ilah csendes kisváros volt min­dig. S úgy bebújt a hegyei közé, úgy odatapadt a mere­dek hátú Meszes lábához, hogy tá­volról szinte nem is látszott. Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak megközelítették és messziről füttyentgettek oda neki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, amikor száműzettem innen, s az öregkor küszöbére értem, mire ide­jöttem újra, 1984 tavaszán. Érettsé­gink negyvenedik évfordulóját ké­szültünk megülni. Cigányiban buszra kellett átülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, úti­társaim olyan hangosak és agresszí­vak, hogy amint lehetett, inkább le­szálltam. Annak idején gyakran meg­tettem ezt az utat gyalog is, vígan és egy fittyre, hát nagy hetykén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Nem úgy van már, mint volt régen, nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, ki volt... És nem az a város. Betontenger közepén leltem ma­gam, szellemgyilkos falanszterben, uniformizált világban, szürke üze­mek, szürke silóházak, szürke sztrá­dák, álmodern épületkolosszusok között. Hadd ne részletezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kisvárosnak korábban mintegy tíz­ezernyi lakosa volt, közte több mint kilencezer magyar nemzetiségű. A mostani létszám meghaladja az öt­venezret. Megvannak benne a ma­gyarok is: jó kilencezernyien... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, amelyik minket is táplált és kibocsátott. (Megadván hozzá szomorú dicsőségül az utolsó raj titulusát, mert a mi matúránk 1944 pünkösdje után esett meg, s az év őszére Szilágyságot is megszállták a szovjet csapatok, s nyomában visz- szaállt a román hatalom.) E lső utam ide vezetett, volt kol­légiumunk kapuján be is lép­tem, de megérkezni mégsem tudtam. Három hölgy hamarosan csendesen, finoman kitessékelt: El­képzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találkpzójuk, de mi itt nem tu­dunk róla. Ég önnel, uram!... Közben egy tekintélyesebb férfiú is előjött, s belehallgatván a kurta és egyoldalú beszélgetésbe, így sürítette egyetlen szóba a rólam való vélekedését: Strain!... Sziszegett, süvített ez a szó, s úgy csapott belém, mint a mérgezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Ágrólszakadt, jöttment, birtokon kí­vüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senkiházi, bi­tang, alsóbbrendű... — ez mind-mind kiérezhető, kiérthető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem láto­gató? Nem jóbarát?... Most kezdjem el itt mondani, hogy nekem mindig is lelki hazám maradt ez a város, ez az iskola? Hogy való­jában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam aztán? Hogy máig élek abból, amit itt tanultam volt meg, és hogy mint alapra, erre tudtam épít­kezni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Ha- dadnádasdon) írtam le egy népdalt, amelynek két sora így szól: „Elválla­lok minden falut hazámnak, minden öregasszonyt édesanyámnak...” A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallásommá ne­kem is, amit Bartóktól mindenkinek meg kellene végre már tanulnia s ér­tenie: ....a népek testvérré-válásának e szméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály elle­nére.” Mert nincsen más emberi út. Mondjam-e? És mondjam-e Adyt, aki egykor ugyanennek az iskolának volt a di­ákja, s aki számomra is meghatározó szellemi örökséget jelent ifjúságom idejétől fogva mindenkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? Képmutatás? Por­hintés?...) Hallgattam. Nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett az­tán, s másnap, vásárnap délelőtt zengett a zsoltár a zilahi templom­ban, a híres „kisebbségi” zsoltár: Te- benned bíztunk... Ott énekeltük mi is ezrednyi magunkkal. — Én meg közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy ennek a templomnak alap­jait 1246-ban rakták le, s emelték rá az első falait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint va­lamiféle menedék, mint valamiféle vár. A zilahi közjáték mellé hamaro­san újabbak sorakoztak. Ide­genné válásom folyamata idehaza is egyre többféle zajlott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egy­szer. Közületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyet­len, mással föl nem cserélhető szülői ház. Álltam ott az udvar közepén, próbáltam magam elé vetíteni az egykori képet. Hátam mögül hango­kat hallottam: Ki az a pasas? Honnan tudjam? Idegen, majd küldték a ren­dészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szigorúan, hiába mondtam, magyaráztam, hogy itt születtem s él­tem valamikor. S hogy évtizedeken keresztül a biztonságot jelentette ne­kem ez a ház a távolban is, hisz bár­hol bármi történne velem, ide mindig visszatérhetek. Ez sincs többé. Meglátogattam volt munkahelyeim egyikét-másikát. Annak idején jól is­mertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pillanatai szakadtak rám. De hogy ne magamról szóljak, hadd idézzem erre egykori tanítómeste­remet, Szegvári Gyulát, a brigadé- rost, akinek keze alatt én is kijártam -a melósegyetemet, a hórukkfakultá­son. „...el vagyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egynéhány év múlva elmegyek majd valahová, és mondom, én vagyok a Szegvári, azt fogják kérdezni, hát ki az a Szegvári. Hát én csináltam meg itten annak idején az exportcsoma­golást. Na jól van, tata, mit akar?...” Miért kell ennek így lennie? — kér­deztük akkor. Egyikőnk se tudta a vá­laszt. Meg kell békülni a világgal, ki kell békülni a sorssal, mondják a nálam öregebbek, a nálam bölcsebbek. M egbékülni igen, de kibélkülni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjobbítható. És ha megjob­bítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki sem idegen se a saját hazájában, se bármely pont­ján ennek a földnek. Se fiatal korá­ban, se megöregedve. Ám ennek a megjobbításnak van egy sajátos titka: nem másokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond ide­gennel. Különben sose fog sikerülni. László-Bencsik Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents