Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

1993. április 17., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

Külön Lyukasóra Mészöly Dezsővel

Yoko Ono aggodalma

Yoko Ono budapesti kiállításának megnyitóján

Népszerű tévéműsor vezetője a tudós irodalomtörténész, fordító. ' A műsorban nincs zene, nincs napi aktualitás, sem könnyű léptű lánykák, sem reklámmosolyok. Szép gondolatok szelíd szavakkal formába öntve, s ennek elbűvölő varázsa van. A leélt súlyos évtizedek nem keserítették. Jó lenne titkát ismerni...

— Önvédelemből is derűs vagyok. Hogy is lehetne másképp? Biztosan sok öröklött tulajdonság van ebben az úgynevezett derűben, de vannak szándékok is. A legnagyobb veszélyhelyzetben mindig az ösztöneimre bíztam magam. Politikai veszélyhelyzetekre gondolok. Egyszer megkérdezte tőlem a barátom, mikor ötvenhatban kijött a börtönből — aki azért került börtönbe, mert a háború után nagyon lelkes híve volt az úgynevezett szocializmusnak, s Nagy Imre mögé sorakozott —, hogy én hogyan menekültem meg családi hátteremmel, környezetemmel. Akkor éppen a Nemzeti Színházban voltam segédrendező, és óraadó tanárként tanítottam a Színművészeti Főiskolán. Én azt mondtam: — Nézd, rettenetesen örültem, hogy véget ért a háború, de nagyon bosszantott, hogy Sztálin még mindig egyenruhában jár. Ez távol tartott attól, hogy a mozgalomhoz csapódjam. S aztán ott voltak azok a borzalmas szovjet plakátok, amelyek nem tetszettek. — De hát nekem sem tetszettek — mondta a barátom —, de azt hittem, hogy ezek mellékes dolgok. Én akkor azt válaszoltam, hogy mindig a mellékes dolgokra kell figyelni...

Nagyon kíváncsi ember vagyok. Szókratész kivégzéséről olvasva megjegyeztem magamnak ezt a pár sort: Miközben a bürökfőzetet készítették, Szókratész egy dallamot próbálgatott a fuvolán. Mire jó ez? — kérdezték tőle. — Hogy ezt is tudjam, mielőtt meghalok — válaszolta. Én is ilyen vagyok...

Ezért lettem fordító. Villon, Shakespeare, Moliére, Lev Tolsztoj... csodálatos a bőrükbe bújni.

Valahogy az ember ösztönösen kapkod azután, ami életben tartja. Hegedűs Gézától hallottam egyszer, hogy ő irodalmi mindenevő. Én is irodalmi mindenevő vagyok. Vaniiak könyveim, amelyeket újra és újra előveszek, és ízlelgetem a hajdanvolt kedves mondatokat. ízük mindig más. Úgy vagyok az olvasással, mint a biciklizéssel... Mikor legutóbb Szigligeten jártam, fiatal barátom, Fábry Péter — feleségével, Kováts Krisztával és ötéves kislányukkal— mindig biciklin járt a strandra. Megkívántam tőlük a biciklizést. Eljöttek velem Keszthelyre biciklit venni. De mivel nem lehetett a kocsiba rakni, nekem azt a tizennyolc kilométert mindjárt le kellett kerekeznem. Negyven éve nem ültem biicklin. De még izomlázam sem lett, olyan boldog voltam, hogy visszakerekezhettem a múltamba. Azóta is biciklizem. Még a baleset sem tudott eltántorítani...

Ezt a Lyukasóra műsort is azért találtam ki, mert nagyon szeretek játszani. S mindig voltak játszótársaim, ha nem is ugyanazok. Költőbarátaim közül, akivel legjobban megértettük egymást — pedig nem a legkorábbi ifjúságunkban találkoztunk —, Jékely Zoltán volt. Nagyokat tudtunk nevetni közös játékunkban. Ha életről beszéltünk, irodalomról, nőkről vagy ételekről, az mindig összeszövődött a költészettel. Még ma is emlékszem, Zoli óbudai sétáján egyszer ezt látta kiírva egy kocsmában: körömpörkölt 7,50. Ebből is láthatja, hogy milyen régen volt. S elmondta, hogy a szó: körömpörkölt, őt versírásra in- gerli. A vers: „Török börtön tömött/ Gyötört görög pöröl:/ ökörbögöly dönög körömpörköltömön/ Őrjöngő börtönőr röhög/ hörpölt kövön, kölyök./ Köldökömön gyönyör/ Öldökölök/.

Lejegyezte: Józsa Ágnes

A budapesti Ludwig Múzeum önálló élete még csak az idén kezdődött. Akkor, amikor Néray Katalin személyében „saját” igazgatója lett a rangos kortárs gyűjteménynek. Mint ismeretes, a műgyűjtő, mecénás Ludwig házaspár 1987-ben hetven képből és szoborból álló válogatást juttatott Magyarországnak egyéves letétként. De már akkor szerződésbe foglalták, hogy a letét meghosszabbítható. És a Ludwig házaspár kifejezésre juttatta készségét, hogy letéti anyaggal támogatná egy magyarországi kortárs művészeti múzeum megteremtését. Egy évvel később megszületett a Ludwig-alapít- vány azzal a céllal, hogy támogatást nyújtson kiállítások rendezéséhez, művészettörténeti kutatásokhoz, modern múzeum alapításához. És 1989 márciusában aláírták a magyarországi Ludwig Múzeum alapító okiratát is, amely szerint a már itt lévő művek a leendő múzeumé, illetve a magyar államé lesznek, a múzeum megnyitása után pedig újabb nyolcvan kortárs mű ajándékozása válik esedékessé. Ideiglenes elhelyezést a Budavári Palota A épületében, a Legújabbkori Történeti Múzeumban nyert a Lud- wig-kollekció.

A Veszélyeztetett faj fő motívuma

Miközben éppen most készül a törzsanyag újjárende- zése, részben új művekkel bővítve is, módot találtak arra, hogy egy nagyszabású időszaki kiállítás is megnyílhasson.

Tavaly Berlinben, most május 10-ig Budapesten látható a New Yorkban élő japán Művész, Yoko Ono Veszélyez tetett faj: 2319-2322 című nagyszabású installációja. A szoboregyüttes 22 darabból áll. Fő motívuma az öntöttvas pádon ülő négy bronz figura a lábukhoz telepedett kutyával.

E főművet gipsz testrésztöredékek — mellkas, láb, kéz —, egy gránitba vésett írás, vázatöredékek, fotó és hat kép egészítik ki. Az üzenet vilá-^ gos, a veszélyeztetett — talán kihalásra ítélt? — faj: az ember. Akinek neve sincs, csak számokat visel nyákán, karján. S ül lehajtott fejjel, magába mélyedve.

A múzeumi kiállítással egy időben a Fáik Miksa utcai új kiállítóterem, a Galéria 56 bemutatja Yoko Ono híres fehér sakk-készletét, az 1966-os mű bronz változatát. Ezenkívül fotókat, fotódokumentációt, videót a művész 60-as, 70-es évekbeli tevékenységéről.

Yoko Ono ugyanis a rocksztár John Lenonnal kötött házassága előtt is ismert, jellegzetes avantgárd művész volt. 1960-tól sikereket aratott mint

performance-művész, énekes, dalszerző, író, objekt-művész. Társaival — avantgárd zenészekkel, képzőművészekkel, táncosokkal, költőkkel — alkották a Fluxus csoportot. A laza társulás minden tagja sokféle művészettel foglalkozott, kedvelték a performance-!, a happeninget. Yoko Ono konceptuális jellegű képzőművészeti munkákat alkotott. Híres objektjeit — Alma, Kalapács, Sakk, Négy kanál, Kulcs az éghez stb. — 1988- 89-ben bronzból is elkészítette.

Egyik jellegzetesen konceptuális installációjával Yoko Ono szerepelt a Velencei Bi- ennálé Fluxus-kiállításán. S az idei biennáléra újból meghívást kapott.

Yoko Ono személyesen megjelent a budapesti kiállítás megnyitóján. Annál is inkább, mert a Galéria 56 Ono és magyar származású New York-i élettársa tulajdona. Az 56-os (év)szám tisztelgés a magyar forradalom előtt. Galériájukban pedig a modern amerikai művészettel akarják megismertetni a magyar közönséget. (Kádár)

CSERNÁK ÁRPÁD

Az ajándék

M

ire beértem a városba, már este volt. Kezemben esetlenül tartottam rongyba csomagolva azt a fél sertést, amit anyámnak vettem, hogy meglepetést és örömet okozzak neki. Oldalról úgy nézett ki, mintha élne. Szúrtak a sertéi. Sokat bajlódtam vele, amíg sikerült tisztességesen becsomagolnom.

A villamosmegálló járdaszigetén emberek álltak némán egymás mellett, mozdulatlan arccal, mint egy szoborcsoport. Élőször azt hittem: álmodom. Végigtapogattam az arcomat: valóságos volt, és a fél sertés a kezemben szintén. Még át is kellett venni a jobb kezembe, mert a bal már zsibbadt. Tettem néhány lépést, és a lépteim kopogtak az aszfalton. Semmi kétség: ébren vagyok.

Észrevettem, hogy már percek óta benn áll a villamos, de az utasok nem szállnak le róla, mintha nem vették volna észre, hogy megállt, és ez itt a végállomás. így felszállni sem tudott senki. Tömve volt a villamos, és tömve volt a járdasziget. Mi van itt? Megmérgezték ezeket az embereket? A levegőben vegyszerek, füst és olaj szagát éreztem, dehát ez mégsem lehet annyira mérges, ha én élek. Pedig én élek. És ezt egyre jobban éreztem.

— Miért nem szállnak le?! — üvöltöttem. — Végállomás! Miért nem mozdulnak? Amikor felszálltak, még biztosan készültek valahova, és most már az egész nem fontos? Egyszerre senkinek sincs ereje tovább csinálni? — Ebben a pillanatban megszólalt mellettem egy kislány: — Ne aggódj, csak tetszhalottak — mondta. Ránéztem. Rendkívül kétségbeesett képet vághattam, mert a kislány elnevette magát, és kezét egészségesen fehérlő fogsora elé kapta. Olyan volt az arca, mint egy barnára sült friss cipó. A kezében sportszatyrot lóbált.

— Mit beszélsz? — kérdeztem bambán.

— Csak tetszhalottak. Ha lesz miért: feltámadnak, de most nem érdekli őket semmi. Talán jobb is így. Legalább csönd van. Tudod, amikor még nyüzsögtek, nagy zajt csaptak: horgászbotokról, autókról, bankbetétekről beszéltek és közben taposták egymást — nevetgélte. — Most legalább csönd van. És ha szükség lesz rájuk, csak fel kell rázni őket, mint a szódásüveget.

— Egy Mózes kellene ide, aki átvezeti őket a sivatagon Kánaán reményében! — mondtam, szinte kiabálva. A lány arca felragyogott és helyeslőén bólintott.

— Merre mégy? — kérdeztem.

— Amerre te. — Hirtelen a barátaimra gondoltam, akik várnak, és még anyámhoz is el kell mennem.

— Siessünk — mondtam.

— Jó. — Szaporán lépkedett mellettem. — Hová viszed ezt a disznót?

— Anyámnak. Ebből fél évre lesz a szüleimnek hús, zsír, töpörtyű — feleltem, de már magam sem hittem, hogy jól választottam meg ajándékomat. Mind gyakrabban vettem át az otromba csomagot egyik kezemből a másikba, a vállaim sajogtak.

— És megeszik? — kérdezte a lány.

— Hát hogyne.

— És nem betegek még?

— Betegesek.

— Akkor miért viszed nekik ezt? Ettől még betegebbek lesznek. — Elgondolkodtam a lány állításán, és ahogy a vértől csöpögő döglött állat zsíros testére néztem, igazat kellett adnom neki, de cipeltem tovább esetlen jószándékomat.

— Te diáklány vagy, ugye? — kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.

— Igen.

— Sportolsz valamit? — faggattam tovább, fejemmel a sportszatyor felé bökve.

— Igen. Atlétizálok. Most is edzésről jövök.

— Es mikor leszel világbajnok?

— Nem tudom, de leszek.

Szívesen a lánnyal maradtam volna, de el kellett válnunk, mert egy ház elé értünk, amiről azt hittem, hogy anyámék háza. Furcsa gyomoridegességem támadt, zavartan a lány elé álltam, hogy legalább kezet szorítsak vele, de mind a két tenyerem véres volt. Topogtam, szégyenkeztem, végül szó nélkül sarkonfordul- tam és beléptem a kapun. Csak a lépcsőházban jöttem rá, hogy'tévedtem: ez nem az a ház. Sietve visszajöttem. A bejáratnál egy macska hevert. Körülnéztem: a lány már nem volt sehol.

Hosszú léptekkel róttam a kihalt utcákat. Gyomoridegességem nem csökkent, sőt egyre fokozódott. Végül megérkeztem az ismerős vaskapu elé, amit már bezártak.

Csengetek. Az a régi, gyűlölt várakozás, a nyomorék vénlány-házmester egyenetlen, csoszogó léptei, tenyerének nyirkossága, ahogy kezébe csúsztatom a kétforintost, aztán két egérszürke emelet, ami gyermekkoromra emlékeztet. A sötétben tapogatva keresem a villanykapcsolót, felkattintom: zümmögés, félhomály, penészes falak, dohszag, porlepte pókháló-fátyolok. Nem érzek erőt a lábaimban, mégis elindulok. Nincs más választásom: itt

nőttem fel, ez az otthonom. Rogyadozó léptekkel, a korlátba kapaszkodva vánszorgok lépcsőfokról lépcsőfokra, mint egy aggastyán. Az első emelet lépcsőfordulójában megbotlom és teljes hosszamban végigvágódom. A szemközti előszobaajtó függönye félrehúzódik és szúvas csont-arc jelenik meg az üveg mögött: ritkás, ősz haj a koponyatetőn, szemgödrében bazedovkóros szemek, engem néz. Aztán sorra felkattannak a villanyok, félrehúzódnak a függönyök, résnyire megnyílnak az ajtók, és kíváncsi szemek bámulnak rám mindenhonnan, koponyafejű, hálóinges öregasszonyok jelennek meg itt is, ott is, nyílnak az ajtók és a húsnélküli szájak, felnyílnak a protézisek és vad hahptában tör ki az egész ház: HAZAJÖTT A BOHÓC! A második emeletig négykézláb mászom, ott nyitott ablakában leng, csipkés, fekete estélyi ruhában, a függönyzsinórra felakasztva szomszédasszonyunk.

Hátat fordítottam a háznak. A hajnali fény égette a szememet. Már egészen messze jártam, amikor észrevettem, hogy valahol elhagytam a fél sertést, csak az üres rongyot szorongatom. Megkönnyebbülve felgyorsítottam lépteimet: sietek a barátaimhoz!

— El tetszett valamit veszíteni! — kiáltott utánam egy gyerek. Ismerős hang hasított végig az ismerős utcán, és a kisfiú szőke feje is nagyon ismerős volt.

V

isszamentem. A kapu előtt feküdt a fél sertés kiterítve, mintha aludna, és fél teste az aszfaltba süppedt volna. A kisfiú mellette guggolt és nézte. Már nyúltam a sertés után, amikor hirtelen megmozdult és lassan, nehézkesen felállt. Mire teljesen kiegyenesedett, macskává változott. Vadmacskaszí-' nét csapzott-vörösre változtatta a vér és a veríték. Imbolyogva állt két lábán ez a kettészelt akarat, fanatikusan és keskenyen, görbe hátán felborzolta a szőrt, kinyitotta véres szemét és egy eszeveszettet nyávogott.