Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. április 10., szombat „Ezt a hadsereget elvesztettük” Ötven éve történt NEMESKÜRTY ISTVÁN A DON-KANYARRÓL „Ijesztő öncsalás tanúi vagyunk” — mondta 1991 karácsonyán, egy interjúban a neves író és történész, a Requiem egy hadseregért sokat támadott, de mostanában egyre mél- tányoltabb szerzője. A Don-kanyarban elpusztult honvédek öt kiadást megélt krónikása mégis úgy érzi, hogy nincs divatban. „Talán azért sem — fűzi hozzá a nemrégiben tartalékos alezredessé előléptetett Nemeskürty István —, mert felfigyeltem egy veszélyes jelenségre. Nevezetesen, hogy a második magyar hadsereg kapcsán nem annyira a vértanúk elsiratásáról és a tanulságok kendőzetlen elemzéséről van szó, hanem a még élő főkatonák önigazolásáról... A százezer áldozatról alig esik szó. ” Hát most essék! Nemeskürty István a nagysikerű Requiem egy hadseregért című könyv írója — Egy személyes kérdés: mit csinált fél évszázada? —1943 márciusában? — Igen, amikor híre kelt, hogy a magyar csapatok megsemmisültek a Don-kanyarban. — Pécsett voltán, készültem az érettségire. Mint a Magyar Királyi Zírnyi Miklós Honvéd Középiskolai Nevelőintézet végzős növendéke. — Mit tudott akkoriban Sztálingrádról és a Don melletti harcokról? — Úgyszólván minden lényegeset. Osztálytársaim közül ugyanis többnek az édesapja magas rangban szolgált a fronton. Vagy itthon, a hátországban. Hadd említsek két mozzanatot. Az egyik: az a fiú volt a legjobb barátom és padtársam, akinek az édesapja, Kádár Gyula vezérkari ezredes nem sokkal később a katonai kémelhárítás főnökeként tűnt fel. A másik mozzanat: magát Jány Gusztávot, a Donnál állomásozó magyar hadsereg parancsnokát is személyesen ismertem. Amikor még élt szintén katonatiszt édesapám, a Ludovikán harcászatot tanított, Jány pa- rancsnoklása alatt. — De most 1943 márciusában vagyunk: szállingóznak a hírek Jány Gusztáv hadseregének pusztulásáról. — A tragédiát az idő tájt igyekeztek agyonhallgatni. Akkor született meg bennem az a gondolat, hogy ennek a disznóságnak egyszer a végére kellene járni. — Ott, a katonai középiskolában sejtették a növendékek, hogy kint a fronton valami jóvátehetetlen történt? — Hogy ki mit sejtett, azt nem tudhatom. Csak azt, hogy megfordult a fejemben: ezt a háborút elvesztettük. — Tapasztalatai szerint 1943 elején a hazai közvéleményben mennyire tudatosodott, hogy a Don-ka- nyarban nemcsak a második magyar hadsereg ziláló- dott szét, hanem az ország jövője is kétségessé vált. — Semennyire. Az emberek nem vették tudomásul a háború tényét. Becsukták a szemüket, befogták a fülüket, a pár éve tovatűnt békében próbáltak élni. S mert hallottak valamit harangozni Kállay Miklós miniszterelnök „hintapolitikájáról”, legföljebb azt latolgatták, hogy talán mégis sikerül megúszni az egyébként sem létező háborút. — Az adatok nagyon különböznek, ám aligha tévedünk, ha ügy fogalmazunk, hogy a második magyar hadsereg kétszázezer katonájából 1943 áprilisá- ban-májusában csak negyvenezer került haza. Van egy vélekedés, amely szerint a korabeli magyar kormánynak tulajdonképpen „jól jött" a honvédsereg veresége — a százvalahánye- zer katona áldozata mentesítette az akkori Magyarország tizenhárommillió lakosát az aktiv hadviseléstől. — Ezt csak olyan ember mondhatta, aki 1945 után nőtt fel. — Megrovóan néz rám, holott az iménti mondatot nem én találtam ki; egy neves hadtörténésztől való. — Neki üzenem a következőket. Egy: a magyar vezető köröknek kimondottan lelkifurdalásuk volt a fronton lévő hadsereg miatt. Még akkor is, ha erről nem beszéltek a nyilvánosság előtt. Kettő: kétség- beeséssel töltötte el őket az a tudat, hogy az elesett vagy fogságba került százvalahá- nyezer magyar honvéd milyen jól jött volna a Kárpátok vonalán az orosz hadsereg ellen. Vagy éppenséggel a román csapatok ellen. 1978-ban jelent meg Andorka Rudolf nyugalmazott tábornok naplója, az egyik korabeli bejegyzés szerint 1943 elején azt mondta Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök: „Ezt a hadsereget elvesztettük." — Tagjai, a magyar határtól ezerötszáz kilométerre harcoló honvédek hősök voltak vagy áldozatok? — Hamis kérdésre csak hamis választ lehet adni. — Mindazonáltal erről a kérdésről vitatkoznak a kutatók és az újságírók idestova két évtizede, az ön könyvének megjelenése óta. — Szerintem a második magyar hadsereg igenis áldozat volt. Tagjai között akadtak, persze, hősök is, akik igyekeztek megmenteni a rájuk bízott embereket. — Stomm Marcell gróf, a harmadik hadtest parancsnoka szokatlan lépésre szánta el magát: amikor érzékelte, hogy a harc kilátástalan, feloszlatta a hadtestet. Csak az olvasó kedvéért idézem híres mondatát: „Kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok. ” — Igazat adok neki. Végül is a háború nem receptkönyv. Nem hiszem, hogy az adott esetben mást lehetett volna tenni. — Hős volt Stomm altábornagy vagy áldozat? — Abban, hogy a hazatérése után halálra ítélték, közrejátszott az is, hogy a fogságban összeveszett Rákosival. De azt is tudni érdemes, hogy az oroszok nem engedték kivégezni. — És Jány vezérezredes? Őt minek tartja? Végtére is hírhedt parancsában becstelenséggel vádolta a második magyar hadsereget. — Jány Gusztáv sorsa tipikusan magyar sors. Bár nem vitatható, hogy parancsnoki mulasztásai miatt felelőssé tehető a rábízott katonák pusztulásáért, de hogy 1945 után ízléstelen komédia keretében ítéljék halálra és agyon is lőjék, az ízléstelen volt. — ízléstelen? Furcsa kifejezés egy kivégzett főtiszt esetében. — Vállalom. A hadbíróság ugyanis sok mindent nem vett figyelembe. Azt például, hogy Jány vezérezredesnek lelkifurdalása volt. Belátom, hogy ez nem katonai erény, de azért jött haza Bajorországból, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Úriember volt, aki vállalta tettének következményeit. Kár, hogy ezt nem méltányolta a bíróság. — Miért nem? — A közvéleménynek szüksége volt egy bűnbakra. — Hősnek tartja tehát Jányt vagy áldozatnak? — Ha már mindenáron ezekben a kategóriákban gondolkodik, akkor Jány Gusztávot hibáztatom a második magyar hadsereg pusztulásáért. Halálát azonban maga választotta, ezért tragikus hősnek tartom. — Hogyan éli meg, hogy negyedszázaddal a Requiem egy hadseregért megírása és több mint húsz évvel a megjelenése után kormánypolitika szintjére emelkedett a második magyar hadsereg kedvező megítélése? — Nem érzek elégtételt. — Miért nem? — Azért, mert az alaptétel változatlan. A régi és a mostani rendszerben is az a kiindulópont, hogy amit a magyar honvédek műveltek a Don-kanyarban, az kommunizmus elleni kereszteshadjárat volt. A különbség „csak” az, hogy régebben helytelenítették ezt, most viszont dicsérő hangsúllyal emlegetik. Úgy vélem, egyik felfogás sem kedvez a tárgyilagos megítélésnek. Zöldi László NÉMETAJKÚAK A DÉL-DUNÁNTÚLON A félelem a zsigerekig hatolt Gerhard Seewan: Egy modern nyitott társadalom életképessége szempontjából igen lényeges az etnikai sokszínűség A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Baranya, Tolna és Somogy megyében csaknem 19 ezren vallották magukat németnek. A Magyarországi Németek Szövetségének Baranya Megyei Szervezete szerint azonban ez a szám jóval nagyobb. A 19. század végéig Dél-Du- nántúl három megyéjébe a betelepítések következtében mintegy 200 ezer németajkú ember került. Trianon, a második világháború, majd az ezt követő kitelepítés során a régió németségének száma jelentősen csökkent. Betelepítésük és kiűzetésük körülményeiről a közelmúltban tudományos konferenciát tartottak Kaposváron. Ez alkalommal fordultam kérdéseimmel a tanácskozás résztvevőihez, hogy megtudjam: miként élnek ma a németajkúak a soknemzetiségű Dél-Dunántúlon. o Az elsőként megkérdezett ötven év körüli mérnök visszautasított. Ő és családja megért már egy kitelepítést, és bár nem vitatja, hogy ma békésen élnek egymás mellett Dél-Dunántúl falvaiban a magyarok és a németek, a szörnyű emlékek okozta trauma nem maradt nyomtalan. Kérdésemre nem válaszol, ám enélkül is tudom az 1945 és 1949 között a háborús veszteség és a kitelepítés során 200 ezerrel megfogyatkozott hazai németség miatti fájdalma készteti hallgatásra. A legújabbkori kitelepítéssel a hajdan erős falvakat létrehozó és magas szintű agrárkultúrát teremtő németek 500 ezer hold földet és 50 ezer házat veszítettek el. Mit kaptak ebből vissza; élnek-e a kárpótlás adta lehetőséggel? — kérdeztem a német nemzetiségű Verkman Józseftől, Kadarkút polgármesterétől. — A nehéz gazdasági helyzet a német kisebbséget sem kíméli, ők is szenvednek a munkanélküliségtől. Ám ez a nemzetiség mindig megtalálta az érvényesülés útját, és ma is gerincét adja a falvakban élő vállalkozóknak. A kitelepítés szétzilálta a németséget, elszakította egymástól a családokat. Kárpótlási igénnyel ők is jelentkeztek, ám nem a volt földjeiket kérik visz- sza, hiszen tudják, hogy akik azt annak idején megkapták, maguk is üldözött emberek voltak. © A magyarországi német nemzetiség kulturális központjának, a pécsi Lenau Egyesületnek Kerner Lőrinc az elnöke. Szerinte a hazai németség fennmaradásának és identitástudatának legfontosabb feltétele az anyanyelvi műveltség fejlesztése. Mit tehet ezért a Lenau Egyesület? — A Lenau Egyesület pécsi székháza elsődlegesen azt a célt tűzte maga elé, hogy biztosítsa a régió németajkú iskolásai számára a tankönyveket. A közelmúltban Bajorországból 500 ezer márka értékű könyvet kaptunk, ezt a német nyelvű falvak között osztottuk szét. Sok a pótolni valónk, mert egy olyan nemzetiség életre keltésén fáradozunk, amely 1945 után a kollektív büntetés áldozata lett, elveszítette anyanyelvét és már alig van tudati kötődése. Reménykeltő, hogy ma a Dél-Du- nántúlon 150 németországi óvónő és tanár tevékenykedik az oktatási intézményekben. Kerner Lőrinc arról is szólt, (Fotó: Kovács Tibor) Nemzetiségi fiatalok: a szuloki hagyományőrző együttes menettánca hogy aggasztónak tartja a nemzetiségi törvény hiányát, valamint azt, hogy nincs olyan oktatási törvény Magyarországon, amely az itt élő nemzetiségek taníttatásáról rendelkezne. © A nemzetiségek mai helyzetével foglalkozó konferencián nagy tetszés fogadta Gerhard Seewan müncheni történészprofesszor előadását, aki magyarul fejtette ki nézeteit a magyarországi nemzetiségi politikáról. — Noha a rendszerváltozást követően a magyarországi nemzetiségi politikában nagyon sok pozitív változás történt, a szocialista időszakot megelőző múlt feltárása még hátra van. Elsősorban a különböző etnikumok gazdasági, társadalmi és kulturális életfeltételeit szükséges feldolgozni, mert mai helyzetük megértéséhez ez elengedhetetlen. Ha a többség önmagát etnikai alapon definiálja, akkor a kisebbség számára sincs más megoldás, ha csak nem csatlakozik teljes egészében a többséghez. Ha viszont bizonyos fokú önállóságra és integritásra törekszik, s ezáltal saját identitását is meg akarja őrizni, akkor mindent ápolnia kell, ami identitásának erősítéséhez hozzájárulhat. Egy modern, nyitott társadalom életképessége szempontjából igen lényeges az etnikai sokszínűség mert az adott ország gazdagodásának egyik forrása és nemzetközi versenyképességénei' egyik feltétele lehet. Gulyás Józsel
