Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993. február 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Ujkéry Csaba Dermedésben Á fák törzsei és kopasz ágai, nedvesen derengtek a szomorkás délután halni készülő fényeiben. A kocsi kerekei surrogva falták a néptelen út kilométereit. A hó nélküli táj úgy hatott, mint a mezítelen koldus didergő teste. Amikor Ézsiás beült kocsijába és elindította a motort, még nem tudta hová. Mennie kellett, hogy maga mögött tudja az ízetlen lakás szorongató levegőjét. Menekült otthonról, ami egy idő óta megváltozott. Az e fogalomhoz kapcsolódó melegség elveszett, mint egy hőlégballon, amikor gondatlan kezek kirepítik vásznát. Keze a kormányon, hallja a gép egyenletes hangját és gyomrában a remegés, a távolság növekedésével lassan megszűnik. Nem ideges már, végtelen szomorúság szállja meg. A rádió gombja után nyúlt, a dallam messziről, mint távoli bolygó üzenete jutott el hozzá. — Uram, Isten... — sóhajtott fel. A mélyről fakadt fohásszal, mintha lelkének egy darabjától is megszabadult volna. Látja az utat, a kerékvető kövek küllőzését, a táblákat — szinte tudat alatt automatikusan cselekszik. S közben képek hívódnak elő agyában, végiggondolja zsákutcába jutott életét. Valamikor azt gondolta, ha túl lesznek az életen, hamvaikat egy urnába keverik. Soha nem válnak el. Egyek voltak: a halálon túl is elválaszthatatlanok lesznek. Húsz év telt el, és egyszerre valami elromlott. A féltés gyanakvássá hízott, s most már elviselhetetlen. Felfalják napjait, mint fehér vérsejtek az utolsó stádiumban az életet. Erőtlen kísérletei csak átmeneti megnyugvásokat hoztak. Aztán, hogy egy félreérthető jel, félmondat újra fenekestül borítsa a nyugalom törékeny ladikját. Egy idő óta úgy él, hogy méricskéli, már nem csak cselekedeteit és szavait, hanem gondolatait is. S minél jobban igyekszik, annál rosszabb, mert a zöld szörnyeteg ott viliódzik a másik szemében, és nincs eszköze elűzni. Az út melletti sínpáron egy szerelvény dübörgött szembe. A dízelmozdony eleje deres, az ablakok bepárásodva. Mintha mindegy lenne merre vezet az útja, egyszer majd csak megérkezik. Úgy sem tehetünk ellene, minden előre kiméretett. Mint egy szellemvonat, utas nélkül. Aztán csak a visszapillantó tükörből látszott távolodó képe. Feltűntek a levetkőzött hegyek a befagyott tó tükre felett. Most kopár volt a gyönyörű Szigliget, zöld ruháját magával vitte a nyár, mint a szerelmes sóhajokat. Az elhagyott nyaralók ablakai bedeszkázva, s minden lefelé fordítva, amibe csapadék gyűlhetne. Oly dermedt a téli Balaton-part, mint a tetszhalált színlelő bogár. Hiába érinted, nem éled fel, amíg a nyitnikék meg nem szólal az első tavaszi napsugárra. A máskor oly forgalmas strandhoz vezető út, kihalt. Száraz leveleket sodor szembe az orkánszerű szél. A dermedt faágak, mint gépkocsik antennái a rohanásban, rezegnek az áramlatban. Nem kellett helyet keresnie. Oda állhatott, ahol annyiszor voltak együtt. Most egyedül volt a széles környéken. Oly egyedül, mint belül érezte magát. Még a sirályok is elköltöztek a berekbe, szélvédett helyekre. Vijjogásukat a szél sivítása váltotta fel. Becsapta a kocsi ajtaját, összébb fogta kabátját, és megindult a lejáró felé. Szembe dőlt a széllel. Érezte arcán a metsző hideget, és lélegzete elakadt. A Balatont jégpáncél borította. Oly fenségesen zord volt, hogy megilletődött. A hegyek a ködös távolban, mintha nem is ugyanazok lennének, mint amik felett az augusztusi aranyhíd gyémánt pallói indultak. Misztikus és megfoghatatlan volt minden. A távolság, a fények és színek, a szomorú szürkétől a mocskos fehérig. Ez most a jég birodalma, a dermesztő halálé. Élet itt tán nem is lesz... Rálépett a befagyott tükörre. Lába alatt a repedezett, kékeszöld márvány, buborékokkal. Ahogy tovább lépett, megcsúszott, és esetlen mozdulattal nyerte vissza egyne- súlyát. Aztán óvatosan, araszolva indult előre. Visszatértek a rég elfelejtett gyermekkori mozdulatok, amikor végigcsúszkálták az útszéleket. Egyre beljebb merészkedett. A szorongást ujjongó szabadságérzet váltotta fel. Nincs körötte senki, és ő sétálhat a víztükrön, mint egykor a Mester tehette. A fény fogyott. Az est hirtelen lepte meg, mint amikor lámpásból kifogy az olaj. A láng egyre kisebb, a végén már alig pislákol, és ő valahol bent a végtelenben. Megfordult. A part valószí- nűtlenül messze volt. Ekkor egy éles csattanást hallott, mintha karikás ostorral durran- totak volna füle mellett. Megrázkódott alatta a jégpáncél. Aztán újra csend, csak szíve kalapálását érezte. Rádöbbent, hogy olyan kiszolgáltatott ebben a helyzetben, hogy rajta már nem múlik semmi. — Legyen meg Uram a te akaratod — mondta Ézsiás. — Ha azért kellett ma ide jönnöm, hogy befejezzem, úgysem menekülhetek... S ha Te akarod, visszatérek és a lelkem is megnyugodhat... Ekkor eléje tűnt egy régi nyár és a nevető arc. A kreol bőr és a meleg szempár, aki csak őt fogja át pillantásába úgy, mint véget nem érő éjszakáikon. Miért fogyott ki a kacagás a szemekből? — így nem lehet tovább élni — kiáltotta a szélbe, _ és a hangja elcsuklott. Érezte, hogy a könnycseppek végiggördülnek álián. A láng az olajlámpásban kilobbant. Sivító, metsző hideg szélben állt. A távolban a part mind kevésbé kivehető kontúrjai. Feltekintett. Az ég egyszínű volt a földdel. Nem utaztak rajta a csillagok, egyetlen fénypont se igazította el. Nem tudta már, merre van előre és hátra, jobbra és balra. Ahogy megfordult tengelye körül, tájékozódását teljesen elvesztette. Egyetlen támpontja volt, a szél. A túlpart felől fújt. Ha hátába fogja, valahol ki kell érnie, ha a szélirány meg nem változik... A gyomra összeugrott, és remegni kezdett. Most érezte először, hogy nagyon fázik. Fogai összekocódtak. Eszébe jutottak a téli történetek. Miként vesztek a rianásba szánostul, a túlpartra igyekvők. A vízbe fúltak lelkei, kiszabadulnak a réseken, és elragadják a szerencsétleneket. Mi elől menekült ide, ki elől, és mitől akar megszabadulni? — már mindegy. Tudta, ha rövidesen nem talál rá a partra, meg fog fagyni a csontkemény hideg éjszakában. Ettől lejjebb ember nem kerülhet — fogalmazódott meg benne, miként az is, hogy mindenki saját magát hozza helyzetbe. Amennyiben a part felé megy, már ki kellett volna érnie, vagy legalább is valami jelet fognia. A lábát nem érezte, egész testében remegett. A pánik mind inkább elhatalmasodott rajta. M fegállt. Kétségbeesetten nézett körül, (gy kéne végezni, mert az emberben sokkal több a dac, mint az értelem. Mert ha nem rohan el, hanem leül és megfogja kezét... Miként válhatnak ellenségekké, akik valamikor az életüket adták volna egymásért. Milyen ostoba az ember... S ekkor nem is oly messze, kigyulladt két fénynyaláb. Felismerte gépkocsijának fényszóróit. Maradék erejét ösz- szeszedve indult. Úgy érezte, mint akinek sötét alagútban ajtót nyitnak. Rohanva, csúszkálva ért a lejáróhoz. S amint közeledett, hallotta gépkocsijának kürtjét. Látta mellette azt az alakot, akinek sziluetjét mindenek közül felismerné... Karinthy Frigyes ORVOSLAT Élete, munkássága nyitott könyv, köteteket írtak róla. Hírnevét a páratlan sikerű így írtok ti című irodalmi paródiái alapozták meg. Ugyancsak óráisái sikert aratott a Tanár úr kérem című kötetével, amelyben az iskolai élet fonákságait örökítette meg. Termékeny alkotóként ontotta magából az ötleteket, írásokat. Szüksége is volt rá, mert nem tudott bánni a pénzzel, s jól kereső művész létére sokszor filléres gondokkal küszködött. Művei ma is népszerűek, aforizmáit, találó megállapításait, szállóigévé vált mondásait idézik, ötleteit rendszeresen lopkodják. 1936-os agyműtétének eseményeit az utazás a koponyám körül című művében „mesélte el" olvasóinak. Barátom meséli. Már Pest felé közeledett a vonat, mikor a baleset bekövetkezett. Valami átváltás vagy mi lehetett — elég az hozzá, hogy a vonat hirtelen lefékez, nagy zökkenés, előrebukom az ülésen, éppen jókor, mert a szomszédos hálóból nagy ívben repül egy jóltáplált bőrönd. Szerencsére csak a homlokom meg az orrom súrolja, de ez is elég — megered a vérem, homlokomon felreped a bőr, orrom hegyén is takaros karcolás. Zúgás, káromkodás a szomszédos fülkéből, miközben a vonat lassan megindul. Elkeseredve törölgetem a képem, de már ott áll előttem egy erélyes arcú, magas férfi — nem is tudom, melyik fülkéből került elő, az előbb még nem láttam. Fölénnyel kiált rám: — Mit csinál, ne nyúljon hozzá! Majd mindjárt megnézem! Ijedten abbahagyom, mint a gyerek. Persze ezek az orvosok nem szeretik, ha piszkos kézzel maszatol az- ember; a szepszis és a többi. De milyen lelki- ismeretes, kedves emberek ezek, rögtön jönnek, ha baj van, a vérükben van a segítés ösztöne. Tiszta szerencse, hogy orvos volt a közelben. Nyöszörögve nyújtom a képem. — Tessék, doktor úr... azt hiszem, a homlokom repedt fel, meg itta... — Jó, jó! Csak tartsa nyugodtan! így. Forgatja a képem, nézi a sebeket. Elégedetten bólint. — Bravó. A homloksérülés legalább négy centiméter. Az orráról is lejött a bőr. Hozzá ne nyúljon, szerencsétlen! Csak hadd folyjon a vér! Nem lehetne kicsit széthúzni ezt a repedést? Kicsit megrökönyödöm. — Miért brávó, miért hagyjam folyni — és miért húzzam szét? Ez valami nagyon modern orvos lehet, egészen új tudományos módszer. — De kérem, doktor úr... fáj... — Sebaj. Pestig kibírja. Azonnal velem jön, itt a közelben van egy sebész barátom, felmegyünk hozzá. írja ezt alá! Jézus Mária! Súlyos műtét, consilium... — alá kell írnom beleegyezésem, a sebész nem vállalja életemért a felelősséget! Égész testemben remegni kezdek. Elnézően veregeti a vállam. — Na, ne ijedjen meg. Előre nem kell fizetni. A meghatalmazás bélyegmentes. Az orvos hitelezni fogja a látleletet. — Orvos... izé... Hát doktor úr... hát ön nem orvos? Kicsinylően vállat von: — Ugyan! X ügyvéd vagyok. Ön gratulálhat magának, hogy a jogorvoslati elsősegélyt éppen tőlem kapta meg. Nevezzen Mukinak, ha nem vasalunk ki legalább ezer ficcs kártérítést a vasúttársaságtól. Karády és a képernyő Karády Katalin éppen bűvöli a közönséget a képernyőn, amikor ezeket a sorokat írom. Tudom, sokan örömmel nézik meg végre a filmjeit — nekem sincs ellenemre —, s talán még azok is elégedettek, akik amúgy tüntetni is hajlamosak azért, hogy az „A Magyar Televízió legyen magyar!" Abban az időben, amikor ezek a Karády-produkciók születtek, forgatta le Szőts István az Emberek a havason című nagyszerű filmdrámáját. Bartók viszont már csak külföldön komponált, József Attila nem is élt, de élt itthon Illyés Gyula és Kassák, verseket írt még Radnóti, színházat csinált Németh Antal, szóval volt magyar művészet. S annak a csúcsán nem Karády ült, még ha népszerűségével más nem is nagyon versenyezhetett. Most akkor kiért szól a tüntetés, miért oly hangos a média-csatatér? Jó lenne, ha valaki pontosan felelni tudna, mert a követelés ebben a megfogalmazásban, hogy „Legyen magyar a Magyar Televíziói”, valójában értelmezhetetlen. Erre akár azt is válaszolhatná valaki, hogy hát mi lenne más a Magyar Televízió, mint magyar, hiszen itt mindenki magyarul beszél, aki véletlenül nem, annak a szövegét vagy szinkronizálják vagy feliratozzák — ugyancsak magyarul. Ezzel akár keresztül is vághatnánk ezt a kérdésgubancot, ha nem tudná mindenki, hogy hiába a szétvágott csomó, ezzel még nyomát sem találjuk az elfogadható válaszoknak. Egy Erdélyből áttelepült íróismerősöm pontosabban fogalmazott, amikor arról győzködött, hogy a népi kultúra azért jobban helyet kaphatna a képernyőn. Hiába emlékeztettem, hogy Ce- hausecu idején hiába a nagy nekibuzdulás, hogy „megének- lünk Románia”, hiába, hogy a kevés adásidőben szinte mást sem lehetett hallani, mint népi kórusokat és dalnokokat, az emberek ezt olyannyira nem érezték magukénak, hogy Bukarestben még arra is hajlamosak voltak: drága pénzekért olyan antennát szereltessenek fel, amellyel legalább Zsivkov Bulgáriájának adását látni lehet. Ott ugyanis előfordultak még külföldi filmek is. A népdal, néptánc, népzene, a népi iparművészet valóban nélkülözhetetlen, fontos nemzeti kultúrkincs, amelynek megismerése, minden önazonosságát kereső ember számára elengedhetetlen. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a televízió műsora a jelenleginél lényegesen nagyobb arányokban elviselné ennek a ma már csak feldolgozott formájában élő hagyománynak az állandó jelenlétét. (Ami igazán „él” .belőle, az legtöbbször eladható áruvá felhígított idegenforgalmi változata.) Ha valaki mégis megpróbálná ebbe az irányba eltolni a műsorarányokat, az elfeledkezne egy igen kicsi, de igen fontos gombról. Csak meg kell nyomni és 6- 8, helyenként 10-20 külföldi adó műsorából válogathat az előfizető, és most még nem is működnek a hazai kereskedeimi adók. Még a nyelvtudás hiánya sem gond, hiszen a legtöbb égi műsorban szereplő kalandfilm, krimi, horror, szexfilm különösebb nyelvismeret nélkül is nyomon követhető. — Hát éppen ez az — vélik jónéhányan —, nem elég, hogy külföldről is ömlik hozzánk az égi csatornákon át a kultúrmo- csok, miért kell még a magyar képernyőn is ilyesmit nézni? Ez a valódi kérdés, de az igazságot kideríteni, nem olyan egyszerű, mint ahogy azt megfogalmazói gondolják. Először is meg lehet próbálni minden vitatható értékű műsort kiszorítani, ami azzal az egyetemes következménnyel járna, hogy más adókon — vagy a hazavitt videofilmeken — néznék meg azokat. Másodszor: borzasztó egyszerű lenne a világ, ha azt lehetne mondani, hogy ami magyar az a jó, ami idegen, az a rossz. Csakhát az élet, még ha egyesek szeretnék is ezt elhitetni magukkal és másokkal, nem ilyen gyönyörűen tiszta és egyértelmű. Mondjuk Karády legjobb filmje sem egyenértékű az Emberek a havasonnal. Még a Scubert-sorozat és a Dallas között is vannak — ha nem is jelentős — értékkülönbségek. A Dallas és a Szomszédok, vagy a Família kft között viszont, minden életmódbeli különbség ellenére, igen sok a hasonlóság. Szóval azzal az értékrenddel, hogy a „magyar a jó, a külföldi a rossz” — nem megyünk sokra. Néhány adatot azért kibányásztam az új év első három hetének televíziós programjaiból. Tizenöt nagyobb amerikai film, illetve sorozat kapott helyet ez idő alatt a képernyőn, ezzel szemben tizenhárom magyar és még harminchét produkció a világ többi országából. Most jó vagy felháborító a játékfilmeknek ez az aránya? Mint az előbbiekből kiderülhetett, erre így nem lehet válaszolni. Annyit tudunk még, hogy a Magyar Televízió képernyőjén látható programok 60 százaléka itthon készül, 40 százaléka vásárolt produkció, Európa (nagy) országaiban is általában fordított ez az arány. Akár boldogok, de legalább nyugodtak is lehetnénk ilyen kedvező arányok hallatán. Csak hát a magyar játékfilmek közül' — a Karády-érdekességeket leszámítva — igazán csak két jobb produkció volt látható, a Li- liomfi és a Holnap lesz fácán? Magyarán sok a pocsék mű a képernyőn — miként a világ valamennyi országában —, és a minőségen önmagában nem mutatható ki valamilyen nemzeti jellegzetesség. Másrészt bemutattak ugyan jelentős magyar személyiségeket ebben a három hétben is, Teller Edétől (nem magyar produkcióban) Hamari Júliáig sok mindenkit, mégis feltűnően hiányoznak a valóban csak itthon gyártható, a magyar valóságot bemutató izgalmas dokumentumfilmek. (A doni sorozatot kivéve — ami meg éppen nem máról szól — talán csak egy akadt belőle.) Aki azonban bele akar szólni ennek a százezer áldott és ezerszer elátkozott médiumnak a dolgába, az egyről nem feledkezhet meg: a nézőről. Akiből majdnem annyiféle van, mint a műsorból. És mindegyik magyar. Bernáth László
