Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
1993. február 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP — kULTÚRA 9 Száz éve született Honthy Hanna Minden idők legnagyobb operettsztárja Tudta, hol a Gyarmat utca Születésnapi beszélgetés Moór Mariannával Hügel Hajnalka száz évvel ezelőtt 1893. február 21-én született a hajdani pesti Csikágóban, egy lerobbant Nefeiejts utcai házban. És Honthy Hanna? A magyar operett örökös királynője? Huszonhárom évvel később, férje tanácsára, amikor Polgár Károly, a pozsonyi színidirektor szerződtette, nyomban a primadonna szerepkörre és azonnal Sylvia szerepét osztotta rá a Csárdáskirálynőben. A folytatás már szinte azonos a magyar operettjátszás XX. századi történelmének legfényesebb fejezetéivel. Hajnalka, aki még kislánykorában az Operaház balettkarának ügyes, csinos tagja volt, Pozsony után 1920-ban felkerült . Budapestre. A jószemű, legendás hírű színidirektor, Beöthy László szerződtette, és egy évvel később már a Király Színház csillaga volt. Közben „kirándult” prózai szerepekre a Belvárosi (a mai Katona József) Színházba, de a nyarakat már akkor is a rég lebontott Budai Színikörben töltötte, Eisenmann Mihály, Buday Dénes és mások nagyoperettjeiben. Igazi karrierje azonban 1949-ben kezdődött, a Fővárosi Operett Színházban, amelynek 1978-ig, életének szinte utolsó pillanatáig a tagja és vezető művésze volt. De nemcsak a magyar közönség zárta a szívébe: ünnepelték Párizsban és Moszkvában, Prágában és Leningrád- ban. Fogalom volt a neve mindenütt, ahol csak magyarok éltek szerte a világban. Már életében legendák övezték. Igazak, és a fantázia, sőt az irigység szülöttei. Az utóbbiak közé tartozott, hogy Petress Zsuzsa a leánya. Az viszont tény, hogy szigorú rendet tartott a színpadon, és értékes bútorokkal, nemes festményekkel, szobrokkal, porcelánokkal, ezüstneműkkel zsúfolt gyönyörű budai villájában. Nem voltak anyagi gondjai, mégis híres volt a takarékosságáról, sőt a fukarságáról. Sok álmatlan éjszakát szerzett Vogel Ericnek, színpadi jelmeztervezőjének, hogy karcsúvá varázsolja nem éppen filigrán alakját. Az is igaz, hogy nem volt hajlandó másodhegedűs lenni a színpadon. Legtöbbször Kellér Dezsőt kérte meg, hogy „tupí- rozza fel” a szövegét. A Csárdáskirálynőn már nagyobb műtétet kellett elvégeznie: főszereppé „dúsította” Kellér az ő számára a nagyhercegnő eredetileg epizódfiguráját. így létezik egy eredeti és egy Honthy-féle variáció, és ez utóbbit a világon egyedül az Operett Színházban játszák azóta is. Kortársa és sikerkovácsa volt a legnagyobb magyar operettkomponistáknak, Kálmán Imrének, Lehár Ferencnek, Zerkovitz Bélának, Szirmai Albertnek, Huszka Jenőnek. Ő indította el a karrier útján az alig tizenkilenc esztendős Fényes Szabolcsot, és vitte sikerre Maya című operettjét. De otthon volt a klasz- szikus francia és osztrák operettek világában is. Olyan próHonthy Hanna és Kálmán Vera, Kálmán Imre özvegye zai színészóriások fogadták el boldogan partnerüknek, mint Csortos Gyula, Uray Tivadar, Jávor Pál, Rátkay Márton, és hosszan sorolhatnánk tovább. Az Operett Színház az ő „uralkodása” alatt élte fénykorát. Köszönhetően persze a társulat férfisztárjainak: Lata- bár Kálmánnak, Feleki Kamill- nak, Rátonyi Róbertnek, Sárdy Jánosnak is. Ő honosította meg az operett-lépcsőt, amelyen ő tudott a legszebben, legigézőbben, legkirály- nőiebben le- és felvonulni. Idős korára is megőrizte asz- szonyi vonzerejét, eleganciáját, varázslatos hangját, kecses, temperamentumos mozgáskultúráját. Nyolcvanadik születésnapján az egész ország ünnepelte. Aznap este természetesen a Csárdáskirálynő volt műsoron. Öltözőjébe nem lehetett beférni a virágcsokroktól, rajongói nem akarták leengedni a színpadról, amelytől fájó szívvel vett búcsút, de mint mondotta: egyszer mindennek vége lesz, szeretné, ha még hibátlan színésznői glóriával őrizné meg emlékét az ő drága közönsége. A Fővárosi Operett Színház Honthy Hanna századik születésnapján, holnap este, az előadás előtt emlékezik meg róla ünnepélyes keretek között, márciusban pedig emlékestet rendeznek a tiszteletére a Fészek Művészklubban. Garai Tamás Ha az első jelentkezésétől számítjuk, akkor harminchat éve van a pályán Moór Marianna, holott a szép, érett, vonzó asszony nem sokkal néz ki harminchatnál többnek. (Valójában február 5-én múlt ötven, nem titkol egy napot sem a korából, de elég erről, és csak zárójelben, ennyi). Korán kezdte, nagyon korán és valójában véletlenül. Fiatal lányt, szőke bakfist keresett készülő bűnügyi filmjéhez Ranódy László rendező. Mariannának eszébe sem jutott jelentkezni, néhány osztálytársnőjének azonban igen, s mert közülük egyedül ő tudta, hogy a Gyarmat utca (a filmgyár akkori főbejárata), minthogy gyakran látogatta a szomszédban lakó nagymamáját, megmutatta barátnőinek, hol kell jelentkezniük. Aztán valahogy, talán a jelentkezőket tízesével betessékelő rendezőasszisztens érintésére, besodródott maga is. Jelentkezőnek hitték. Es megnyerte a versenyt. Ranódy döntött: az addig ismeretlen Moór Marianna lett a nagysikerű A tettes ismeretlen című film bakfislány főszereplője. Ám még ez sem döntötte el, milyen pályát választ, mert otthon 'á család ellenezte a színészetet. „Menjél lányom tanárnőnek, szerezzél egy normális diplomát, aztán még mindig meggondolhatod, mi leszel”. Csakhogy közbejött még egy filmszerep és ez eldöntötte a sorsát: mégis a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételizett. Eleinte talán furcsa helyzetek adódtak: hiszen egyfelől épp olyan ismeretlen gólya, kezdő főiskolás volt mint a többiek. Másfelől azonban mégsem volt az, mert ifjú filmszínésznőként ismerték meg, és köszöntötték sokan az utcán. Most már két év híján három évtizede, hogy diplomás színésznő, de nem sok helyen fordult meg eddig. Vidéken kezdte, a kecskeméti Katona József Színházban. Molnár Ferenc Liliomának Julikájától Rostand Cyrano de Bergerac- jának Roxane-jáig eljátszott ott néhárjy álom-szerepet. Ám csakhamar felkerült a fővárosba, a Nemzeti Színházba, és onnan tizenöt év után a Madách Színházba, majd nyolc év után ismét vissza a Nemzetibe vezetett az útja. Miért tért vissza a Nemzetibe, vagy másképpen fogalmazva ugyanazt a kérdést: miért hagyta ott a Madáchot, ahol egyebek közt olyan nagyszerű szerepeket formálhatott meg, mint A sale mi boszorkányok című Miller-dráma Proctornéja Moór Marianna mai arca vagy az ugyancsak Millertől való Édes fiaim Kate Kellerje? — Cifrázhatnám a választ, forgathatnám így meg úgy, de ennél jobban szeretem sz őszinteséget. Egyszerűen azért távoztam a Madáchból, mert ott nem volt többé szükség rám — feleli. — Ahol annyi szépet játszott, ahol annyi komoly siker első számú részese volt? — Igen, ott. Legalábbis ezt közölte velem Kerényi Imre igazgató. Sovány vigasz, hogy sokakkal, főleg színésznőkkel közölte ugyanezt. Gondolom, leginkább azért, mert a Madách programja erőteljesen elment a zenés produkciók, a musicalek irányába, és ezért csakugyan kevesebb olyan színésznőre és színészre van szükségük, akik inkább prózában jeleskednek. — Es a Nemzeti? Beválik újra? Hiszen annak idején azért hagyta ott a Madách kedvéért, mert nem igazán jöttek össze a dolgok, noha a számomra legemlékezetesebb szerepét, Ruthot A gamma-sugarak hatása a százszorszépekre című drámában, ott játszotta el. — Álaptermészetem optimista, bízom abban, hogy majd csak akad ott újra remek szerepem. Egyébként ez az első évadom a Nemzetiben visszaszerződésem óta, és máris három feladatot kaptam. Özvegy Batthyány Lajosné vagyok a Különc című lly- lyés-darabban, játszom a Noszty fiúban és a Tornyot választok című Páskándi drámában. Ez nem kevés szerep egy szezonra. — Mintha eredetileg nem a Különcről lett volna szó. — Úgy van, egy másik Illyés Gyula-drámát vett elő a színház, abban főszerepem lett volna, de a költő özvegye, Flóra szerint az a darab most nem aktuális, nem engedte a színre vitelét, ehelyett most jött a Különc. S akkor már vállalnom kellett az epizódszerepet ebben is. Egyébként sem adok vissza szerepet, akár kicsi, akár nagy, színházamnak tartozom annyival, hogy mindent eljátsszam, amit rám bíznak. Ha vendégnek hívnak valahová, az más, ott szabadon válogathatok. Aztán még beszélgetünk a Kegyenc szokatlan — és igen sikeres — stuttgarti, Strasbourg!, párizsi előbemutatóiról. Meg arról, miért kevés mindig a női szerep, és az írók zöme miért nem ért eléggé a női jellemhez és lélekhez. S végül arról, hogy most mintha háttérbe szorult volna kissé a színház és a színészszakma, de mindannyian bízunk közeli feltámadásában. Barabás Tamás Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók! A groteszk látás- és ábrázolásmód mestere. Egyperces novelláival új műfajt teremtett századunk irodalmában. A II. világháború idején szovjet hadifogságba esett, a háború viszontagságai, a fogságban szerzett élmények műveiben rendszeresen visszatérő témák. Tóték című groteszk, háborús témájú drámáját külföldi színpadokon is nagy sikerrel mutatták be. Humora, groteszk látásmódja sajátos varázst ad írásainak. Műveiben a közelmúlt — a hatvanas, hetvenes évek — történéseit, élményeit dolgozza fel. A Rózsakiállítás című művében az elmúlás, a halál kérdését boncolgatja sajátos hangvétellel. Örkény István — Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz. — Sajnos, egy kissé rövid a'z ostorom. — Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit. — Hogyne bicegne, mikor csak három lába van! — Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni? — Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú. — Jaj, szegények! — Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült összeszednem tizenkét háromlábú kutyát. — Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember, azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz. — Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával? — Csak nem fél tőlük, Feri? — Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erővel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám! — Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját? — Mert rosszul vezetek. — Azt meg lehet tanulni. — Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél. — Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni! — Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle. — Én nem félek az autótól. — Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni... — Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást! — Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk. — Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény. — Hát persze, hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket. — Nem túl óvatos maga egy kicsit? — Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk. — Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul. — Irigykednek. — Egészen ki van dülledve a szemük. — Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók. Ferenczes István: Gyásznagyunk a Hold a madaraid kedves villogó gyászkocsik hollók ciháinak át a havazás vesztőhelyein sosemvolt-nyárból szállnak arcodtól arcomig vergődve szaggatják tépik le csillagom-hazám az őszi ég siratófaláról korom hull hamu szól hogy messzi vagy hogy nem vagyok golgotás szavam hiába hív már alkonyul bevérzik isten félszeme gyásznagyunk a Hold
