Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. február 20., szombat Forgatás a kultúrfelelőssel Személyes hang Választások Magyarországon Kiállítás a Legújabbkori Történeti Múzeumban Kéthetenként húsz perc az 1 -es tévécsatorna délutáni sávjában a KultúrFelelős című magazinműsor. Elsősorban azok a fiatalok keresik, akik hozzászoktak, megszerették a maroknyi alkotógárda stílusát a Start című naponta jelentkező kulturális ajánlóműsorban, a reggeli adásokban. A műsorvezető a huszonéves Nagy Gergely, aki nemrég kapta meg dramaturg-diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, nem egy kényelmesen berendezett stúdióból, hanem mindig az események színhelyéről invitálja a nézőket. S a képernyőn szokatlan, látványos és modern beállítások, a zene a kép, a szöveg és a feliratok stílust teremtő összhangja Silló Sándor rendező és Nemes Tibor operatőr érdeme. A személyes hang talán azért is jellemzője a műsornak, mert ajánlataik között kevés van, amelyhez a szerkesztők, a stáb valamelyik tagját ne kötné személyes élmény. Talán nem véletlen, hogy két napot forgattak nemrégiben a balassagyarmati színjátszófesztiválon, ahol a határon túli magyar amatőrcsoportok mutatkoztak be az anyaország nézői és szakemberek előtt. A szerkesztő és munkatársa, Szendi Edit és Mester László amatőr színészként és hivatásos együttesekkel is jó néhány hasonló fesztiválon jártak már, és a stáb hangulata most is olyan volt, mintha ők is egy színpadra lépésükre váró színjátszócsapat tagjai lennének. A fellépések és a forgatások közötti szünetekben találkozhattak a Felvidékről, Beregből, Erdélyből jött színjátszókkal, és a tízperces interjúknál hosszabb, bensőségesebb beszélgetésre is alkalom nyílt. A beregszászi húszegynéhány tagú együttes tagjai között a kétévestől a hetvenesz- tendősig mindeféle korosztály szerepelt. Elmesélték, hogy apáiknak, nagyapáiknak, dédapáiknak állítottak emléket, amikor a háború utáni háromnapos munka, a „málenkij robot”-ból lett kényszermunka szörnyűségeit leíró kisregényt színpadra vitték. Személyes vallomásokból most csak néhány perc kerülhetett a műsorba, s ugyanennyi volt látható az előadásból is. De a rendező, Silló Sándor már elkérte a szövegkönyvet, mert szeretné tévéjátéknak fölvenni ezt az előadást. „Megható, szívszorító, ahogy játszanak, őszintén, mint a gyerekek”. — Ezt szeretné a rendező hűen visszaadni a képernyőn. „Csak” támogatót kell találni, hogy meg is valósuljon a terv, legyen aki — a tévéjátékok költségeinek csak töredékét kitevő — anyagiakat megteremti. S még egy nagy élmény, amelynek sajnos csak egy része lehetett benne a tévéműsorban: egy újvidéki csoport, a Tanyaszínház színművészeti akadémistákból álló csapata, amint vásári komédiákat játszik. A gyakorlott színházi, filmes, operatőri szemek megtalálni vélik közöttük a jövő Julietta Masináját egy huszonéves újvidéki lány, Székely Hermina személyében. Ilyenkor fájdalmas a televíziós utómunka, a vágás, a montí- rozás, amikor az idő szorítása miatt elhagyni kényszerülünk részleteket. Székely Hermina clown-arca, apró, energikus figurája csak néhány percre tűnt fel a KultúrFelelős január végi adásában, de a forgató- csoport bízik abban, hogy vele és az újvidékiekkel ők is, s a magyarországi nézők is találkoznak még. (mól) Az 1848. április 11-én szentesített törvények két cikkelye is foglalkozik az országgyűlési választásokkal. A IV. törvénycikk hároméves ciklusokat állapít meg, Pestre helyezi az országgyűlés székhelyét, és kötelezővé teszi az évenkénti összehívását. Az V. törvénycikk megfogalmazza a népképviselet elvét, megtöri a választójog nemesi monopóliumát, mert kiterjszti azt a 20. életévét betöltött közrendű polgárok egy részére. Magyarország első polgári választójogi törvénye a lakosságnak körülbelül 7 százalékát juttatta választójoghoz. Az azóta eltelt másfélszáz esztendő országgyűlési választásai igen színes képet, változatos formákat mutatnak. Mindezen az eseményeknek igen gazdag írásbeli és képi dokumentációja maradt fenn. Ezért olyan színes és sokoldalú a Legújabbkori Történeti Múzeum és a Belügyminisztérium Országgyűlési választások Magyarországon 1848- 1990 című kiállítása, amely 1993 novemberéig tart nyitva. Noha az első választásokról szóló dokumentumok 1848-ból valók, utána a szabadságharc bukását követő abszolutizmus hosszú évekre szüneteltette az országgyűléseket. 1861-ben, majd 1865-ben került sor újabb választásokra, s a kjiegyez'ést követően működik csak folyamatosan a magyar országgyűlés. Noha Kossuth Lajos már az 1851. évi alkotmánytervében állást foglalt az általános választójog mellett, s 1872-től egyre gyakoribbá vált az általános és titkos választást követelők fellépése, csak a Tanácsköztársaság alatt választottak így. Az 1825-ben született törvény a lakosság 54 százalékát juttatta választójoghoz, kiterjesztve azt a nőkre is. Ám az 1938-as törvény a zsidóság egy részét kizárta a választásra jogosultak köréből. Jelentős dátum a magyar választások történetében az 1944-es, de méginkább az 1947-es választás. Az ezt követő évek a fennen hirdetett általános és titkos, szabad választások megcsúfolásának időszaka. S csak a nyolcvanas évek új törvényei hoztak némi feloldást, például 1983-ban a kötelező kettős jelölést, a pótképviselői intézmény bevezetését, de igazi változás csak az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény hozott. Ennek alapján zajlott le 1990. tavaszán — fél évszázados szünet után — a többpártrendszeren alapulón választás hazánkban. A kiállítás nem történelmi tabló. Nemcsak a hivatalos események felidézése állt szándékában. Plakátokkal, röplapokkal, újságcikkekkel eleveníti fel a választási küzdelmeket. A korteskedés szolid, csalafinta és csalásoktól, korrupciótól sem mentes formáit. Minderről és még az országgyűlés épületének 1896-os felavatásáról megannyi kép, metszet, akvarell, litográfia, képes levelezőlap, kis és nagyméretű plakát, fotó tudósít. Láthatunk korteszászlókat, választói igazolványokat, elszámolást „áldomás és körúti költségekről” (1904-ből), képviselőházi belépőjegyet, kisgazda-kiáltványt (1920-ból), pártprogramokat, választójogi névjegyzéket, képviselői díszoklevelet, szavazólapokat, híres és hírhedt választási plakátokat, évszázadosakat és közelmúltbelieket. Tanulságos látnivalók. (kádár) A z éjjel azt álmodtam, hogy bíró vagyok. Lepénden, Göre Gábor nevű. Jó, tudom, hogy Gárdonyi utóbb megtagadta ezt a számomra oly kedves hősét, nyilván a korabeli kritika hatására, amely azzal vádolta, hogy a lepéndi bíró alakjával kigúnyolja a magyar parasztot. Én nem így éreztem: végül is mindig Göre Gábor volt az, aki józan, paraszti logikával kipécézte az akkori társadalom fonákságait, s a végén mindig az ő színlelt együgyűsége talált rá a szög fejére. Mint ezúttal is. „Hallom, új nyelvtörvény készül a szlovákiai véreink számára, bíró sógor. Kend mit szól hozzá?” — tette föl a kérdést Durbints sógor (Vagy Katufrék sógor: erre nem tért ki pontosan az álmom.”) „Azt, hogy urak huncutsága, ö. m. a f. Vót mán ilyen azelőtt is...” Nos, ez már nem volt álmom. Annak idején — akkor még nem voltam lepéndi bíró, ö. m. a f. — magam is tagja voltam az úgynevezett „nemzetiségi kormánybizottságnak”, amely inkább bizottság volt, mint nemzetiségi. De azért havonta egyszer, olykor kétszer, egészen kedélyesen el- töltöttük az üléseken a kiszabott időt. Na, nem mindig kedélyesen: időnként akadtak a bizottságnak ádáz tagjai, akik ha választási, előléptetési céljaik megkívánták, tervszerűen felvetették a nyelvhasználat mindig hálás kérdését. Ezt akkoriban nem nyelvtörvénynek, hanem „a helységnevek törvényesen előírt használatának” nevezték. Vagyis — semmi Gúta Somorja, Pozsony, Köbölkút, Bős: a helységneveket az előírt, „hivatalos” formában kell használni. Hírlapokban, folyóiratokban, szépirodalomban is. „Kossuth a bratislavai diétán.” „Balassi Zvolen várában.” „Petőfi Presovon.” — Uraim, elvtársak, ez nem megy — mondtam szerényen. GÖRE GÁBOR (ANYANYELVI) KALANDOZÁSAI Bőstől Debrecínig De az illetékesek nem engedtek: ádázul sorakoztatták fel érveiket nyelvhasználat, szóhasználat, írott szó, szépirodalom ellen. Érveikre szerény magamnak egyetlen ellenérvem volt, nevezetesen az, hogy ha egy nyelvnek, bármely nyelvnek, kifejezése, szava van valamilyen fogalom, akár földrajzi fogalom megjelölésére, akkor használni fogja ezeket a szavakat. Más nyelvek is ezt teszik — ott Van mindjárt Vieden, Wien helyett, Londyn, London helyett, Párizs — nem folytathattam tovább: ádázék rámripa- kodtak — ezek fővárosok nevei. Kivételt képeznek! Aha, mondtam szelíden. Fővárosok. Mint például Mníchov (München), Orázdany (Drezda), Benátky (Velence), Postupim (Potsdam) vagy akár Debrecín, Miskovec, Petikostely (Pécs). Ádázak arcán némi meglepetés tünedezett fel, de nem hagyták a maguk igazát. Utolsó érvük a nyomatékos márpedig volt. Az pedig minden értelmes emberi lény tudja, hogy a márpedig félelmetes érv. Pofa be. Egy darabig még iparkodtam: a nyelvek furcsa következetlenségeire hivatkoztam. Mert az érthető, hogy a városokban megtelepedni készülő, középkori magyar sorra átvette a szláv nyelvekből, a német nyelvből a polgáriasodás fogalmainak nevét (kölcsönvettük, megtartottuk; reméljük, semmiféle nyelvtörvény nem követeli majd vissza tőlünk a szláv ge- reblyét, kapát, kaszát, a német „polgár”-!: ez is érdekes, mert ebből a Burger-ből származott egyaránt a „polgár” meg a „bugris” is), az azonban kevésbé érthető, hogy a „lovas” magyar nép miért vette át a bebizo- nyítottan meglévő helységnevek tucatjaiban ma is fellelhető, ősi szavai helyett a szláv csermely, patak, mocsár, sőt, uram bocsáss a zabla szót. Ádázakat nem érdekelték a szófejtéseim. Az sem, hogy a Bős-ben, Gútá-ban, Tardoskedd-ben igazán nem rejlik a „nacionalizmus” veszélyének még az árnyéka sem, hiszen a magyar nyelv anyanyelvi szóhasználattal emlegeti az olyan városok nevét is, amelyekben a magyarok a lakosságnak talán az ezrelékét sem érik el. Besztercebánya. Zsolna. Zólyom. Lipótszentmiklós. Turócszent- márton. Na, ez aztán olaj volt a tűzre. Maradt a márpedig. MÁRPEDIG! Jó, mondtam ismét szelíden. De mi lesz, ha holnap, az utcán összetalálkozom Jani bácsival, s miközben kezet roppantunk megkérdem tőle, mi újság Losoncon? Tornaiján? Bátyiban? Hozzám lép az ügyeletes közeg, letép a blokkjáról egy húsz-, ötven-, százkoronás bírságoló cédulát? Vagy netán bekísér? Megtorlás, ma_gánzárka, deres? Ádázak meghökkentek, aztán abban állapodtam meg, hogy ennyire messze azért nem megyünk. Na jó, de hát akkor most miről vitáztunk órákon, át? És miről vitázunk napokon, heteken hónapokon át? A nyelv szívet melengetőén együgyű jószág. Nem fél a megtorlástól, zárkától, derestől: ha valamilyen fogalomra, bármilyen fogalomra, szava, kifejezés van, használni fogja azt. Persze egy bizonyos nyelvtörvényt magam is szívből üdvözölnék. Az egyetemes magyar nyelv védelmének a törvényét. Mert, bíró uram, Katufrék sógor, mi ezt a nyelvet kezdjük alaposan ebek harmincad- jára juttatni. S ebben a lejáratásban — most sem félek megtorlástól, derestől — pontosan azok járnak az élen, akiknek gondjuk és kötelességük lenne ezt a nyelvet védelmezni, ápolni, tisztán tartani. Igen, a tömegtájékoztatási eszközökre gondolok. Anyanyelvűnk általuk történő beszű- kítésére, koptatására, elnyomorítására. (Volt erre példa már a múltban is: áldott emlékezetű Schöpflin Géza bácsi egy-egy gyengére sikerült házi feladat, iskolai dolgozat átböngészése után ilyen szavakkal adta a vétkes nebuló tudtára rosszallását: Fiam, maga úgy fogalmaz — a kiemelés azért, mert drága Géza bácsi mindig a megfelelő helyen, helyesen alkalmazta a megfelelő szavakat —, hogy már most elmehetne vezércikkírónak...”) Jó, a „namármost”-ra, az „így igaz!”-ra már fel sem szisszenek; az olyan szépséges szófordulatoktól, mint „A miniszter úgy fogalmazott...”, „Te hogyan fogalmaznál?”, „Én úgy fogalmaztam...” már csak gyenge émelygés fog el. A hazai lapjainkban bekezdésenként előforduló „látni kell, hogy” (treba vidiet) mondatkezdéstől nem azért hördülök fel, mert szolgai tükörfordítás, hanem azért, mert évtizedeken át ezt használta a pártállam minden szónoka, valahányszor nyomatékosan bele akart sulykolni valamit a polgárok fejébe. Látni kell, hogy... Olyasmi ez, mint ahogyan annak idején az orosz „radnaja sztrána” vagyis „szülőföld” kifejezés erre, mifelénk pajkos bukfencet vetett. Mert a „szrána” szó a szlovák nyelvben nem hazát, hanem pártot jelent! Mi sem természetesebb, hogy az orosz „radnája sztráná”-ból erre, mifelénk, napok alatt megszületett a valósággal kötelező „szülőpártunk” kifejezés. Hát erre azért még a marxizmus legvérmesebb ideológusai sem gondoltak. Világos: az elmúlt, röpke három év alatt új emberek még meg sem születtek (legfeljebb pici, gügyögő, aranyos emberkék), s az „átváltó” politikusok eléggé nagy része még olyan főiskolán tanult és nevelkedett, amelyeken a marxiz- mus-leninizmus volt a főtantárgy, és a „látni kell, hogy” a döntő bizonyíték. De maradjunk a tömegtájékoztatási eszközöknél. Például a helyszíni tudósítóknál. A barcelonai olimpián az egyik tudósító alig ötperces közvetítésében például tizenhatszor jegyeztem fel a hézagpótló „egyébként” szót. Ez talán ragály lehet: egy másik, mintegy félórás, élő közvetítés alkalmával az „egyébként” huszonnyolcszor szerepelt, de hallottam már ezt a valósággal mondatonként megismétlődő szót rádióadásban, sőt a tv képernyőjéről is elhangzani. Semmi baj: ezek után legalább „így fogalmazhatok” — a „namár- most”, az "így igaz”, a „lízing”, az „imics”, a „lefaxoltuk” (bevallom: ennek első hallásra megörültem, mert valami új, számomra addig ismeretlen trágárságnak véltem) és a többi, csodálatos, új kifejezés mellett szép anyanyelvűnk új szépítő elemekkel gazdagodott. „így igaz.” Szép anyanyelvűnk, ha szűkülve is, de „egyébként” örvendetesen bővül. Rácz Olivér
