Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
1993. január 23., szombat 9 Bélavári tündérkert Kertai Tibor rajza a kötet címoldalán „Mindennaposak a csodák” BERTÓK LÁSZLÓ: HA VAN A VILÁGON TETŐ Amikor Király Lajost még Király Lalinak hívták, az ötvenes évek elején, Belső-Somogyból nézve a Dráva menti Béla- várra, aligha gondolta volna valaki, hogy ott tündércsodák esnek meg. Ellenkezőleg: a szigorú határsáv községe, amelynek apró állomásán zord egyenruhások igazoltatták a leszálló idegent, inkább ridegnek tűnhetett. Ám a politikai kényszer szülte szerep mögött mégis élte a maga életét a falu, színesen és gazdagon, a nyári zöldben kitárulkozó kertjeivel, titokzatos kovácsműhelyével, téli örömeivel, templomának fenségével, vonzó vízpartjával — úgy, ahogy a falvak élni tudnak. Élni és dajkálni, csodás arcot mutatva a hétköznapokban is ünnepre eszmél- kedő fiúcskának, akit aztán messzire röpített a vonat az apró állomásról, el egészen a fővárosig. Király Lajos egyike azon írástudóknak, akiket köt, fogva tart a gyermekkor világa, vállalják a korai évek igézetét, s vetik jelenidőbe hozott emlékeiket, érzelemmel és értelemmel — prózában és versben. A Krúdy Gyula Irodalmi Kör kiadásában — széles szponzori háttérrel — jelent meg a Gyermekkor tündércsodái című könyv Király Lajos tollából. Lektora Fodor András így méltatja a versek, elbeszélések, tárcák együttesét: „Gárdonyi Az én falum-jának emberközelsége, Fekete István természetlátásának árnyalatos meghittsége jut eszünkbe e lapok olvastán... Király Lajos szerencsés. Kivételesen szép gyerekkora volt, évtizedek távolából is foghatóvá, jelenkorivá képes váltani egykori élményeit”. Ez így igaz. Sőt! Amikor az olvasót versei, elbeszélései kézen fogják, mintha nemcsak Bélavárra, hanem saját gyerekkorába is visszatalálna. T. T. A költő nyolcadik önálló verseskötete a mindannapok csodáinak modern lírai megjelenítésére vállalkozik. Oíyan ábrázolásra, amely jellemző ritmusával, eredeti stílusával napjaink küzdelmes életének megelevenítésével sajátos hangú szonettciklust mutat föl. Hogy önmaga eredeti szemléletét és napjaink költészetének főbb törekvéseit föltárja az érdeklődőknek. A kötet 66 új szonettet tartalmaz. Ezek az alkotások a másfél évtizede kialakított ber- tóki szonettnek további alak- változatai. A hagyományos szonett 14 soros terjedelmét megtartotta, de a tagolás három négysoros szakaszból és egy kétsoros záróegységből áll. Egyébként ezt a formai újítást már következetesen - alkalmazta előző könyvében, a Kő a tollpihén-ben is. Bertók László valószínűleg azért ragaszkodik a szonettformához, mert ebben igen hatásosan érvényesítheti tömörítő képességét, képes versbeszédét és az aforizmákra emlékeztető ellentétek és párhuzamok versépítési eljárásait. A három ciklusra osztott szonettcsoport igen változatos képet fest az elmúlt három esztendő társadalmi, erkölcsi, filozófiai, esztétikai kérdéseiről. Életünk, sorsunk, történelmünk gondolati és érzelmi szférái rendre megjelennek a verssorok képvilágában. Feszültségeket teremtő változások, komor hangulatok, féltés, aggodalmak, kesernyés hang, töprengő monológok egymást követik. A valóság tényeinek sora, a belső villanások, az idő, a hely és a helyzetek költői változatai sokarcú, gazdag színű világot jelenítenek meg. A verseket különös feszültség járja át, amit a szerkesztésmód, a sajátos versmondattan alkalmazása meg a költő tipikus belső világa teremt meg. Lírai ellágyulásnak szinte nyoma sincs a sorok között; a logika, a gondolkodás kapta a vezető szerepet az alkotásokban. Bár olykor a ráció mögött őrt állanak az indulati erők és a szenvedély. A költő állandóan harcban áll az idővel, a „lekésett jelen”-nel. Az órákban „ketyegő szó” arra emlékezteti a poétát, hogy a múló élet ugyanazt a kínt, ugyanazt az ésszerűséget idézi mindnyájunk elé. Mindenütt és mindig „csak fehér van meg fekete”. Szenvedélyesen keresi az igazságot, az igazság érvényesítési lehetőségét. Tiszteli a törvényeket, azok erejét; de kétségeit újra meg újra megfogalmazza: „Az igazság, mint az idő. / Mintha véletlen lenne csak.” Hiszen azt is látnia kell, hogy a múló, változó időben „csak a pillanat az örök”. Fél a hatalomtól, bár a hatalom is fél az emberektől. A bizonytalanok pedig fájlalják sebeiket, siratják álmaik szer- tefoszlását — s kapaszkodnak, hogy elérjék „a világon a tető” szintjét, az elérhető legnagyobb magasságokat, érdemeket, elismeréseket. » A kötet második ciklusa szinte egyetlen párbeszéd az „Úrral”, aki mindnyájunk ismerése, bár egyúttal felelős is az élet eseményeiért. De bárhogy alakul is viszonyunk az úrral, minden esemény, mozzanat, történés egyformán mindennapos csoda. S éljük tovább az életünket: lesz, ami lesz. Jellemző még erre a ciklusra, hogy sokkal több benne a kérdés, mint az állítás. Egyébként másutt is szívesen használ a szerző nyitott kérdéseket. A könyv záróciklusa további töprengést, elemzést fogalmaz meg. Bár a költő egyhangúan rakosgatja ide-oda „mindennapi tárgyait” — a természet, a tudományok, a bölcselkedés, az idő és a tér határolta lét együtt determinálják költői és emberi alkotásait, cselekedeteit. A művészi felelősség emlékezteti, hogy „Bújnak előlem a szavak” — mégis megtalálja, leírja, kimondja őket. Az igaza- iakat, a megfelelőket. Nem készül hihetetlen csodákat zengeni, vagy talán valakit megváltani; meghatározó szándéka „élni menthetetlenül”. S bár a költő „a szó és az elnémulás” szűkülő partjai között formálja, igazgatja sorsát, alkotásait, az élet természetes gesztusának tartja azt is, hogy „Megszületett az unokám./ Mondhatnám, ez benne a vers.” — íme, a természetes folyamatok és a költői alkotás egyik kapcsolata. Az önként vállalt aszketikus önkorlátozás szerint minden szonettben csak két rímet használ. Ez a tény a versek zeneiségét bizonyos mértékig behatárolja. A költemények stílusa a szerző logikai és esztétikai világának, mondanivalójának hűséges tükröződése. Pontos, szabatos, dísztelen, puritán — olyakor száraz és kimért. De képei színes világot jelenítenek meg. Gyakran föltűnnek bennük a sakkhoz és a kártyajátékhoz kapcsolódó asszociációk — de szívesen idézi a madarak szárnyalását — vagy a törtéánelmi és társadalmi események motívumait. Szívesen használ ellentéteket, párhuzamokat, inverziókat: pl. „minden test fölfelé esik”. Többször igénybe veszi az ellentmondások mozgósító erejét: „Azért megy akkor is, ha áll”. Olykor abszurd képeket is fölvillant: pl. „ketyeg a vizes nagykabát”. A kötet áttekintése után az a benyomásunk, hogy Bertók László versei — mint a modern nonfiguratív festészet ábrázolási eljárásai — többször talányosak, olykor sajátosan csipkelődők, tördeltek, szilán- kosak, kihagyásosak. Föltétlenül igénylik az olvasó azonu- lását, kiegészítő gondolkodását, átérzését. Néha logikai játékokra is emlékeztetnek. Ezek a versek olyan hangsze- relésűek, kompozíciójuk olyan világot tár föl, amely magas művészi mérce igényei szerint modern korunk eszme- és érzésvilágát mutatja föl. Napjaink mindennapos csodáit. Joggal ítélték oda Bertók Lászlónak nemrégiben a Soros-alapítvány Weöres Sán- dor-díjat. Szirmay Endre Bertók László versei Mint a közös lovon a seb A személyes időn belül a még személyesebb terek. A szem, a száj, az orr, a fül, az indulat, a képzelet. A röghöz kötött végletek. S az egész, ahogy elröpül. Mint a közös lovon a seb. Mint a semmi között az űr. A véletlen, hogy sikerül. A mondat, amit keresek. A kimondani, hogy legyűr. A fölfogni, hogy vele egy. A senkit sem váltani meg. Az élni menthetetlenül. KIRÁLY LAJOS A kovácsmühely K onyhásiék, Gasparicsék, Vargáék, Szvacsináék, Picuka Gyuri bácsiék és Pápicsék háza ölelte körbe azt a kis teret, amelynek Gasparicsékhoz közeli szegletében állt a kovácsműhely. Előtte két sorban eperfák terebélyesedtek. Nyaranta vígan lak- mároztak és csiviteltek rajtuk a seregélyek és az aranymálingók. Az eperfák végénél hatalmas, két favödrű öreg kút állt, melybe gyerekes csínnyel sok szemetet és egyéb rondaságokat szórtunk... Ma már nincs kovácsműhely, nincsenek eperfák, és nincs favödrű kút sem. Csak ez a kis írás emlékeztet arra, hogy mi is létezett egykoron az említett helyen... Engem gyakran vonzott a kovácsműhely varázsa. Az ajtón beszűrődő napfényben sejtelmesen gomolygott a füst, ezernyi apró, aranyló porszem libegett. Olyan volt, mint a csodák világának vagy a mesék birodalmának bejárata. A műhely félhományában serénykedett — hol trikóban, hol félmeztelenül és hatalmas bőrkötényben — az izzadó, izmos varázsló: a kovács. A kovács, akinek ördöngös tudománya volt. Keze alól a különféle vasdarabokból pillanatok alatt karikák, abroncsvasak, szegek, patkók, szekérvasalások, ajtóvasalások és ácskapcsok kerültek elő. Órákig figyeltem, hogy miként igazítja meg a parázsló faszenet vagy a kokszot az izzadó vasdarabokon. A fújtatót hol a fújtatórúd segítségével, a lábával nyomkodta le-föl, hol pedig a láncnál fogva, a kezével működtette. A fújtató: a keretre felfüggesztett hatalmas marhabőrökből összevarrt harmónikás tüdő, mint valami óriás ördög vagy szellem, megállás nélkül táplálta a tüzet. A kovácsmester a fehéren vakító koksz közé helyezte a kialakítandó vasdarabot. Az először füstölgött, majd vörös és később sárgásfehér lett. Sokszor nevetve kérdezte Druzsin, a göndör hajú, izmos kovácsmester: — No, kiskomám! Mit gondolsz, mi lesz belőle? Eleinte nem tudtam, de később már a fogó közé vett vasdarabok nagysága, vastagsága alapján ráhibáztam, hogy mi is készül. Ekkor boldog voltam, és elhatároztam, hogy kovács leszek. Örültem, amikor a fújtató közelébe mehettem és hol lábbal, hol kézzel küszködhettem a hatalmas ördögtüdővel. A mesternek munka közben volt kedve tréfálkozni, meg mesélni is. Elmondta, hogy abba a hatalmas bőrbe sok kis apró ördögöt fogott össze és azok fújják a levegőt. Mivel még ők félnek a fűztől, nem mernek kibújni és elszökni a fújtatóból. — És miért nem mennek el, amikor nincs tűz? — kérdeztem. — Akkor alszanak, mert nagyon elfáradnak a sok munkától, az erőlködéstől. Próbáld csak ki! Fújd csak sokáig a levegőt! Ugye, hogy elfáradsz, elszédülsz? Hát a kisördögök is így vannak! Elhittem. Ám azért is mentem a kovácsműhelybe: hátha mégis kikandikál egy bátor kisördög és azt én elkapom, hazaviszem. Jó lesz vele játszani. Csak nekem lesz igazi kisördögöm... Tágranyílt szemmel figyeltem a mestert. Szememben csillogott a fény, amikor egy vasfogóval kivette a vasat a parázsból. Az izzó vöröslő anyagot hatalmas kalapácsütésekkel formálni kezdte. Közben pihenésképpen — amikor a vasat forgatta a fogóval — megtáncoltatta a kalapácsot az üllőn. Csodálatos zengő-csengő hangot adott az acélos üllő. E zenét már messziről lehetett hallani. Amikor nem voltam a kovácsműhelyben, akkor nálunk a Vasút utca 89-ben is lehetett hallani a fém érces zenéjét, pedig mi a műhelytől a hatodik házban laktunk. Az elsőben, a középületben — ahol egy darabig a bolt is volt, majd tanács, aztán pártiroda — a Szvacsináék laktak. Mellettük a Picóka Gyuri bácsit, akit Gubós Gyuri bácsinak mondtak, mivel selyemhernyót tenyésztett. Következett a Krajcárék háza, a Csíkéké, a Czipót Gyuri bácsiéké, majd a Pápicsék üres telke után a mi öreg, sárga házunk. Előtte hatalmas, nyaranta illatozó hársfa állt. Bő terméséből jutott teának való a téli, hideg napokra... A kovácsmester erős kalapácsütésekkel alakította az izzó fémdarabokat. Amikor kihűlni látszott az éppen formálódó vas, akkor ismét a tűzbe rakta, ha a többszöri művelet után kész volt az anyag, akkor langyos vízbe mártotta remekművét. A kimunkált vas sistergett, bugyborékolt a vízben, közben óriási gőzfelhő lengte körül a mestert... Szerettem a kovácsműhelyt azért is, mert a kovács feladatához tartozott a kerékkészítés, javítás és a lovak patkolása is. A lópatkoláskor csodáltam a mestert, meg a lovat is. A mestert azért, hogy nem félt munka közben a lótól. Pedig a nehéz testű, hatalmas patájú lovak egy-egy rúgása akár halálos is lehetett volna. A lovat pedig azért csodáltam, mert tűrte, amint a lábát felemelték, a mester leszedte a régi patkót és éles késsel a patát megfaragta. Később meg a forró patkót sisteregve-füstölögve helyezték a patára. A ló ficánkolt, fejét rázta, de tűrte a „gyógyítást”. Utolsó lépésként következett a patkószegekkel való rögzítés. Micsoda érzék kellett ahhoz, hogy a kovács ne az élő húsba, hanem a pata szarujába verje a szögeket. Aztán a patkószögek kiálló végét éles fogóval lecsípte, majd finoman lereszelte. Ezzel készen is volt a lópedikűr... I ^z a hely volt a csodák és varázslatok 4 műhelye... A nyári estéken puhaléptű niesend övezte körül. Az ajtó bezárva. Egy-két ócska kocsikerék támasztotta a műhely falát. Teliholdkor az ezüstfényű, neszező éjszakában bátor társaimmal kincseket kerestünk a műhely környékén. Örültünk, ha a levágott lópata-darabok között találtunk egy-egy elhullajtott hegyesvégű, karcsú patkószeget vagy egy ottfelejtett „szerencsepatkót”. / Es semmit sem akar, csak át Most így ír verset, hogyha ír. És fél, mert vádolja magát. És egyre több lesz a papír. S ugyanaz marad a világ. És semmit sem akar, csak át. Csak úton lenni, mint a hír. Egy kis sót, egy kis paprikát. S hogy ne ússzon rajta a zsír. Aztán úgy is jön a radír. Kinyitanak a patikák. Az mar nagyobbakat, aki bír. Az jajgat, akit húz az ág. S milyen kevés, amit bevált. Mily égető arcán a pír.
