Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
1992. december 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Lét-leletek NAPSZAKOK Igencsak impozáns könyvtár lehetne mindazon munkákból, melyek azt tanúsítják: a színész olykor írószemmel is rögzíti a színi világot. Derűs vagy borús visszaemlékezések, pályatársi karcolatok, hol megejtöen könnyed, hol tragikusan kemény dokumentumok hatalmas gyűjteménye lenne együtt a kulisszák titkaitól, a titkok kulisszájáig... Csernák Árpád, Bemutató előtt című, most megjelent kötetét — ha könyvtárosa lehetnék a képzeletbeli bibliotékának — a tékák pedantériája szerint, a „rendhagyó színházi munkák” polcán helyezném el. Olvasóink is tanúi: tárcáinak, novelláinak jelentős része még „rendhagyó” értelemben sem színházi írás — ám első kötetének szerkesztője, s egyben írásművészetének értő figyelője Lengyel Balázs fővonulatában mégis a színésziét vonzásának-taszí- tásának erőterében született munkákból épített könyvet. No, nem a „ha már egyszer színész az író” alapon. Itt a kettős kötés — tanúsítja a szerkesztés és a szerkezet érzékeny logikája — sokkal mélyebb, eredetibb. A színész ízig-vérig írószemmel figyeli önmagát, miközben az író vallja-vállalja: létének kerete, kiindulópontja a színház. Ám mégsem határa! — s ez nagyon fontos. Az önmagával vívó kettősség akár problematikus látlelet is lehet — Csernák Árpádnak tehetsége viszont megadta, hogy ezt elgondolkodtató, felkavaró, rezonanciákat robbantó lét-leletekként tegye közzé. Ha tehát műve nem||}skatu- lyázható hagyományos értelemben vett színészkönyvvé, leletei mégis a színész létbe vagy színész létből vezetik az olvasót. Kiindulva például abból, ahogy a színésznek legfontosabb munkaeszköze a saját testi-lelki állapota, s ezen érzékeny „szerszám” Thália szolgálatában, kiszolgáltatott is. Erről természetesen mások is írtak, nyilatkoztak már igen hitelesen, olykor póztól sem mentesen. Csernák Árpád az író, Csernák Árpádot a színészt azonban rendre kiemeli (vagy kitaszítja) ebből a dimenzióból, s így — olykor csak a kiszolgáltatottság „élményét” megőrizve — tapasztja össze a mindennapi, lét nyersen dokumentált elemeit, történeteit, majd röpteti fel szuggesztiv vízióival jóval tágabb határok közé. Riportot idéző történeteinek jelentés tartománya mindig többletet hordoz, nagyobb léptékben keresi az érvényest vagy mutatja fel az abszurddá hatalmasuk érvénytelent, kutatva a megkapaszkodást ígérő fogódzókat, miközben az egyszerű tényrögzítéseken is átremeg a szorongás. Igen, a könyv lét-leletei a remény és reményvesztés utcái és zsákutcái között születtek; hitre vágyó és hitet lelő, filozófiai áramkörök által is feltöltött feszültséggel. Szeretném elkerülni a recenziók szokásos „jószívűségét”, mellyel az olvasó tetszésébe ajánljuk a művet. A tizennyolc novellát* önvallomást, a prózából induló ám olykor már a prózavers zaklatott lírájába emelkedő írást nemigen tudnám egyszerűen a tetszés vagy a nemtetszés mentén megítélni. Talán nem is kell. Sokkal inkább a keményen kopogó, olykor egyszavas ténymondatok vagy a barokkosán felburjánzó kép és gondolatfüzérek megállító és megszólító ereje ad különböző jelzéseket. Ezért az olvasó nyitott, megértő és megérző lelki „hullámhosszaira” apellálok. Jó ómen ehhez a borítón látható, Gulácsy rajzolta komédiás szelíd-szomorú mosolya, meg a kézben tartott szál virág — amelyre az elegendő harccal megvallott küzdelmek avagy a szorongó reménytelenség közepette is maradt talán esély. Tröszt Tibor A Mondat Könyvek sorozatban megjelent kötetet a Kereskedelmi Bank Rt, Kaposvár önkormányzata, a Surján Rt, az ÁB-Aegon Rt, Gera Katalin szobrászművész, Szász Endre festőművész, dr. Oláh Andor természetgyógyász író, Géza Csernák biológus, a High-Tech Center és a Print Technika Kft szponzorálta. I. Ultramodern cellámban ülök, ide-oda nyakló, görgős székemen. Kocsikázom az okkersárga linóleumpályán, hátraszegett nyakkal az egyetlen fényforrás, egy golyóálló üveggel lezárt fémcső felé fordulva. Ott lesem az ég változásait. Különleges ajándéka az égnek, ha elszáll felette, vagy pláne ha rászáll egy madár. De most teljesen egyöntetűen szürke és üres a cső vége. Az épület páncéltetején eső kopog, egy másik cellából énekszó hallatszik át, távolabbról valami monoton kopácsolás. Milyen jó korán fölkelni. Az ember frissen-fitten ledobja magáról a takarót, lepattan fekhelyéről, nagyot nyújtózik, hideg vízben megmosakszik, felöltözik: előtte áll egy hosszú, reményteljes nap. Torna, könnyű reggeli, aztán éber elmével, friss izomzattal várja belső parancsait. Lehetőségeim korlátlanok. Kocsikázhatok a görgős széken akár órákon át. Három métert oda, három métert vissza. A kanyarokat már egészen bravúrosan veszem. Magamban számolok: már egyre rövidebb idő alatt tudom megtenni a távot. Aztán pihenés, lazításként felnézek az égre: most mintha szürkéről kékre váltana. Madár még nincs, de bármely pillanatban megérkezhet: izgatottan várom. Micsoda meglepetések érhetnek! Még azt sem tudom milyen madár lesz: galamb?, veréb?, sas?, vércse? És milyen szerelmi történet vagy dráma játszódik le az én egemen? Mert ez az ég csak az én egem. Most az éneklés abbamaradt. Titokzatos csend. Fülelek. Találgatom, hogy vajon mi történik odakint. Ez a kopácsolás honnan jön? És ki kopácsol és mivel? És hol? Az épületen belül vagy az épületen kívül? Tele vagyok izgató, megválaszolatlan kérdésekkel, melyekre mind nekem kell megkeresnem a választ. Érzem, ahogy elmém percről percre csiszolódik, látóköröm szélesedik, látásmódom fejlődik. Szerencsére papír, írószerszám, könyv nincs a közelemben, így nem rögzíthetem esetleges tévedéseimet, nem szolgálhatom ki hiúságomat, és mások futtatott eszméi sem befolyásolhatnak. Gondolataim rendkívül hajlékonyak, változók, nem gátol, nem rémiszt, nem aggaszthat a stagnálás, a stati- kusság veszélye. Most egy cellaajtó csapódott, és lépéseket hallok. Újabb titkok, izgató találós kérdések: vajon hol csapódott az ajtó? Bement valaki vagy kijött? Vagy bementek? Vagy kijöttek? Figyelem a lépéseket. Ezek nem egy ember lépései. Nem két láb lépked. Hanem? Négy? Hat? A csattogások aszinkronban hallatszanak. Egy erőteljesebb, döngőbb és egy bizonytalanabb, csoszo- góbb, aztán ismét egy magabiztos. A kopácsolás már abbamaradt. A lépések most lépcsőkön távolodnak. Négy láb. Két ember. De kik? És hol? Milyen szép fehérek a falak. Rend van és tisztaság. És nincs itt semmi felesleges. Mindig is utáltam a flancot, a nyüzsgést, a felesleges tárgyakkal telezsúfolt helyiségeket. Itt tisztán van jelen az érzés és a gondolat. Most egy fekete pont jelent meg a kerek kék mezőbe. Gép? Madár? Már tovaröppent. Viszont apró fehér felhő színezi most a képet. Milyen szépen, lassan formálódik, alakul; a széle egészen fényes. A lépések zaja megszűnt. Az éneklés is. Bizonyosan érzem, hogy az a cella, ahonnan az imént az énekszó hallatszott, most üres. Csönd. De vajon miért? És meddig? Ó, de szép! Most dob pereg. Pereg a dob. Micsoda zene! Micsoda frissítő, eleven hangzatok! Aztán ez is véget ér. Újra lépések közelítenek. Azok a magabiztos, erőteljes léptek, mint az előbb. Megszűnnek. Aki lépett, most megáll. Mintha itt állt volna meg az én ajtóm előtt. Igen, igen: már nyílik is az ajtó. Fény derül mindenre. Hogy hol történik mindez? Nem tudom rá a választ. A látszat ez: színész vagyok, próba van; az öltözőmben ülök, jelenésre várok Assisi Szent Ferenc csuhájában. II. Öregnek éreztem magam ezen a délutánon. Este energikus ifjút, szerelmest kell játszanom. Már ötkor bementem a színházba, fölmentem az öltözőbe. Sokáig néztem magam a tükörben. Öregnek láttam magam: az arcbőröm sárga, a tekintetem fakó, és az a két éles, lefutó árok az orrom két oldalán... Dörzsölget- tem az arcbőrömet, pofozgattam magam, grimaszokat vágtam, aztán mondogatni kezdtem a szöveget: a hangomat is fakónak, kifejezéstelennek találtam. Gyorsan bevettem egy pant- henolt; később édes gyökeret rágtam. Fel-alá járkáltam az öltözőben, és fennhangon mondtam a szöveget: „Nincs jó színed, Signor Antonio...” — Elröhentettem magam: hiszen nekem nincs jó színem. — „Te túl sokat törődöl a világgal, és ennyi gonddal túl drágán veszed meg...” — Ez az! Ez az! De hát ez pontosan rám illik! Röhej. Közben már csizmában, bőrdzsekiben sétáltam a cellányi öltözőben. Száraz, meleg volt a levegő. Kivágtam az ajtót; végigmentem a huzatos, labirintusszerü folyosón. Figyeltem lépteimet a szürke linóleumon: nem, ezek még nem azok a lépések. Beléptem a színpadra. Az egyelőre még üres színpadra. A díszlet már állt: a Dózse-palota egy darabkája, árkádok vakító fényben. Egy takarítónő sepre- getett a nagy fehér térségben: milyen egyszerű, hiteles mozdulatok. Lenéztem a nézőtérre, Az egyelőre még üres nézőtérre, a bordó vasszékekre. Aztán föl, a terem két oldalán húzódó rácsokra, a reflektorokra. A nézőtéri ajtók még nyitva: hétköznapi szürke fény és por jön be rajtuk. Hangok az előcsarnokból. Reális, józan hangok; jegyszedő és ruhatáros nénik hangjai. Behúzódtam a „Dózse-palota" mögé, az árnyékba; ami hátrulról csak egy lécekkel kitámasztott, fúrókkal lefúrt, otromba farostlemez. Hanyatt feküdtem. Vigyáznom kellett, hogy el ne repedjen a bőrnadrágom. Ennek az energikus fiatalembernek a bőrnadrágja. Kinyújtottam a lábaim, a karjaim; aztán két tenyeremet összekulcsolva a nyakam alá tettem; behunytam a szemem. „Ellazul a jobb vállam, ellazul a bal vállam, nyugodt vagyok... Fáj a derekam, a nyakam, tűző napon, félmeztelenül. Ástam. Valamit ástam. Nyugodt voltam és magabiztos. Nyakamat jobbra-balra hajlítgattam, fejemet hengergettem a deszkán. Aztán különböző vállalatoknál kilincseltem: nincs szükség raktárosra?, éjjeliőrre?, segédmunkásra? Nyomda, könyvtár, gabonaipar... Csend és béke van bennem; nyugodt vagyok és magabiztos...” Aztán a tenger morajlását hallottam. Mintha a tenger ömlött volna be a nézőtérre. Jöttek a nézők; fennhangon beszélgettek, mintha valami nagyon fontos tárgyalásuk lenne, mintha értekezletre jönnének. Csapódtak a székek. Nem, értekezletre nem így jönnek az emberek: ilyen felszabadultan, ilyen várakozással telve, ilyen izgatottan; így csak színházba jönnek. Kemény lépések közeledtek a színpadon. Az ügyelő vizsgálta meg, hogy minden rendben van-e. Engem nem vett észre. A homályba lépő nem látja a homályban lévőt. Aztán az ügyelő hangja: „Második figyelmeztetés". Felültem. Már jöttek a kollégák is. A kezdő szereplők. A többi kezdő... Az oldalfüggöny áttetsző fekete drapériája mögött álltam: a nézőtér még világos; a fátyol mögött moraj; morajló, izgága massza; fehér, fekete; itt-ott kék, piros foltok; egy elforduló nyak, egy megemelkedő kéz... Aztán elsötétült a nézőtér, becsukódtak a nézőtéri ajtók, elcsendesedtek a nézők, megszólalt a zene. Reggeli fényben, úszott Velence. Meghallottam a végszót: két társammal berohantam, mintha puskából lőttek volna ki... (Részlet Csernák Árpád kötetéből) Aki hallja, adja át Most aztán nagy bajban vagyok, írnom kellene. Ugyanis megérkezett a szerkesztő úr megtisztelő felkérése, hogy vegyek részt a pályázaton. Sajnos, nem tehetem. S nehogy a szerkesztő úr valami hátul- ról-mellbe fondorlatra gyanakodjék, azt is elmondom, hogy miért. Persze csak akkor olvassa el ezt a kis mentegetődzést, ha van kedve legbelsőbb magánügyeimmel foglalkozni. Szerkesztő úri Szívszorító dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizonyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egyszercsak, hipp-hopp, összeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fénypöttyöcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén, és letelepszik valahová a szobába — a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp múzsával sem. De azért mégis... Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjúkoromban volt egy szép, tüllökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek kék szeme, elárasztott csengőbongó rímekkel, versfolyamokkal; epigrammákat, ódácskákat lebegtetett felém, a matematikatanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldó képletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban és számok helyett verset körmölök a kockás füzetbe. Hogy aztán mi nem tetszett rajtam? Nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre — akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt — tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon, és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” — kérdeztem hök- kenten, de akkor már mint a füst, fölemelkedett a földről, és besuty- tyant a szobába. „Mit akarhatnék, te balgatag!" — mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. „Ez az új múzsád, öregem” — mondtam magamnak, és hogy, hogy nem, megszerettem ezt a lon- csos, loboncos, szeszélyes ném- bert, aki olyan szép is tudott lenni, mint a nap, és rút is, mint bakacsin- fekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül felforgatta az életemet, annyi rémséget kellett kiállnom mellette, hogy bele sem fogok a leírásába. Volt úgy, hogy hónapokra eltűnt, máskor a kocsmákat kellett járnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, hogy hé, itt vagyok, szemérmetlenül rámöltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn — de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, istenhátamögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert most már semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itthagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Vagy belépett valamelyik pártba. Esetleg lapot alapított. Előfordulhat, hogy egzisztencia hitel után kajtat. Vagy valahol vidéken egy hordóra állva szónokol, és dü hödten szidja a kormányt. Az is lehet, hogy az ellenzéket szidja. De kitelhetett tőle, hogy mind a kettőt. Kérem, ne dőljenek be neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakadabra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem. Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ülök, és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni. Aki hallja, adja át! Lázár Ervin
