Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK % 1992. december 19., szombat Fenyőfa és nemzeti zászló a város főterén lőtték a várost, ugyanúgy, mint 44-ben. Akkor is ezer eszéki vesztette életét. Ez volt a második háború, amit ebben a városban átéltem. Igaz, most csak a harcok kezdetén voltam itt, mert azután Kaposvárra kerültem a menekült diákokkal. 40 ezer menekült gondja — Hogy helyezték e! az eimúii hónapokban Eszékre érkezett 40 ezer menekültet? — Többségük családokhoz került, mások a kollégiumokban vagy az öregek otthonaiban kaptak elhelyezést. Eszéken és környékén kétezer olyan tiszti lakás is van, amelyben időközben elmenekült szerb katonák laktak. Most ezekben is menekülteket helyeztek el. A környékbeli falvakban több helyen is épülnek menekülttáborok, mert számítanunk Kell további menekülthullámra. Itt kétezer ötszáz család kap majd helyet. — Az eszékiek többet reméltek az ENSZ beavatkozásától. — Valóban csalódottak. Már a múlt nyáron volt olyan egyezmény, hogy szeptemberig lefegyverzik a Baranya megszállt övezetében lévő szerb szabadcsapatokat, s hogy majd az onnan elmenekültek visszatérhetnek. Mindez csak szó maradt. — Mit tesz az egyház az otthonukat vesztettek érdekében? — A lelki szolgálat mellett mi végezzük a különböző segélyküldemények szétosztását, segítünk a menekültek életének megszervezésében. Látogatjuk a betegeket, az időseket, s tesszük mindezt felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A most érkező menekültek nagy része muzulmán, s körükben is ugyanúgy végezzük a karitatív munkát. A város főterén szerényen díszített fenyőfa jelzi az ünnep közeledtét. Az üzletekben most nyoma sincs az" ilyenkor megszokott nyüzsgésnek. Az emberek többségének most nem jut ajándékra. Ezzel kapcsolatban többen elmondták azonban, annál szebb ajándékot úgy sem kaphatnának, mint hogy annyi megpróbáltatás után városuk 1992 karácsonyán is szabad. EZ MÁR NEM HÁBORÚ, DE MÉG NEM IS BÉKE Eszék szabad Eszék 1500 lakóját veszítette el a tavaly novembertől ez év márciusáig tartó ostrom során. Közülük 600 a polgári személy. Naponta többször volt légiriadó, ám idővel egyre kevesebben mentek* le az óvóhelyekre. Megszokták a veszélyt, s megpróbáltak együtt élni vele. Igaz, a város 130 ezer lakójából kora tavasszal már csak 40 ezren maradtak. A gyerekek, idősebbek és nők nagy részét kitelepítették. Mostanra érte el a város régi lélekszámát. Az élet nagyrészt visszazökkent a régi kerékvágásba: folyik az újjáépítés, vakolják a re- peszlyuggatta falakat, üvegezik az ablakokat. Reménykednek, hogy Eszék nem válik ismét frontvárossá. Igaz, a város területének harmada még szerb kézen van, s keleti irányban mindössze 3 kilométerre húzódnak a legközelebbi szerb állások. A 'városban jelenlévő ENSZ-csa- patok nyomására azonban legalább a nehézfegyvereket visszavonták a térségből. Megszokott lett a veszély — Az iskolákban folyik a tanítás, az üzemekben a munka, s közben készülünk a karácsonyra, pedig a város még három irányból körül van zárva — mondta Bordi József építészmérnök. — Eszék egy év alatt átélte, hogy milyen a bombázások elől menekülni és azt is, hogy milyen menekülteket befogadni. Most negyvenezer menekült él a városban. A többségük a megszállt baranyai részről és Boszniából jött. Itt vannak a szüleim is, akik a szerb megszállás alá került magyar faluból Kóródról jöttek. Most is gyakran hallunk éjszakánként lövöldözést, ám ez hovatovább természetes. — Milyen az ellátás a városban? — A boltokban kapható élelmiszer és — bár szerényebb választékban — ruhanemű is, csak épp rohamosan dráguló áron. A gránátok helyett most az infláció robbanásszerű. Csak egyetlen krónikus hiánycikk van, a nyugalom. — Mégis sokfelé folyik az újjáépítés... — Van aki még halogatja, mert nem biztos benne, hogy nem térnek vissza a harcok. A gyerekek háborúja — Az utcákon is láthatja, hogy úgy viselkedünk, úgy é- lünk, mintha minden rendben volna — így Loncsár Aranka, az eszéki közgazdasági szak- középiskola igazgatója. — Amit azelőtt nem hittem volna a félelemhez hozzá lehet szokni, a háború idővel természetes állapottá válik. Az egyik éjszaka olvastam, mikor a házunk közelébe bomba esett. Óriási volt a detonáció, remegtek a falak, s csak később eszméltem rá, le sem tettem a könyvet. De hát élünk, Eszék repeszgránátok nyomai. Az épp folyó testnevelésóra mégis jó hangulatú. A fiúk a kosárradobást gyakorolták. A sebesültek hiányoznak az óráról Sznezsala Kmet, a tanító apácá nagyrészt szabad, s reménykedünk, hogy tavaszra vísz- szavonják a bennünket körülvevő csetnik egységeket. — Hogy élik meg a gyerekek a háborút? — Sokuknak ez talán csak egy izgalmas kaland. így könnyebb nekik. Sznezsala Kmet a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek apácarend tagja. Tanít és lelki szolgálatot lát el. Az egyik bombatámadásnál az utcán volt, hogy az ott lévő gyerekeket segítsen biztonságos helyre juttatni. Közben rendházuk pincéjét, ahol addig tartózkodtak, bombatalálat érte. Gyűlölet nélkül — Az emberek lelkileg zak- latottak, hiszen nehéz megszabadulni a körülöttünk lezajlott szörnyűségektől. Egy éve, mikor a lövöldözések elkezdődtek. az emberek azt hitték. A középületek ablakait még homokzsákok védik csak néhány napig tart ez az egész. Azután mikor egyre erősödtek a harcok, menekültek. Úgy gondolom, ha most újra kezdődne az ostrom, sokkal kevesebben mennének el. Megedződtek, sőt megkérge- sedtek. — Mit tapasztal a gyerekek között? — Aminek leginkább örülök, hogy a gyerekekben nincs gyűlölet az ellenség iránt. Ők ösztönösen bizakodóak, és úgy érzik, hogy már nem lesz több harc. — Föltételezem, hogy a háború a hitélet élénkülését hozta, s nőtt az igény a lelki vigaszra. — A horvát nép eredendő vallásossága most valóban kifejezettebbé vált. Sokaknak épp a hit ereje segített abban, hogy elviseljék a szenvedéseket, a féjelmet. Az Építőipari Szakiskola korszerű tornatermének tető- szerkezetén még látszanak a — A tanév elején több óra a terem helyreállításával és az ablakok újraüvegezésével telt. Most már zavartalan a tanítás — így Kistéka Lajos tanár. — Úgy gondolom, a játék, a testmozgás öröme fontos ahhoz, hogy az emberek lelki békéje és derűje megmaradjon. Ezeknek az egyetemista fiúknak erre különösen nagy szükségük van. Már mind voltak sorkatonák, s legtöbbjük a frontot is megjárta. Többen meg is sebesültek és még mindig nem lehetnek itt. Volt olyan diákom, aki Vukovárnál fogságba esett és még mindig depressziós az átélt kínzások miatt. Elárulom, ezért van, hogy magamban még örülök is, ha az órán hangoskodnak, nevetgélnek. Persze azért úgy teszek, mintha bosszantana a fegyelmezetlenség. — Februárig különösen kritikus volt itt a helyzet — emlékezett Varga Géza dakovói katolikus pap. — Folyamatosan A Horvát Hadsereg, a szerbek bevonulásától tartva egy robbanószerrel megrakott teherautót állított a Dráva hídjára. Akkor akarták ezt felrobbantani, ha a szerbek rálépnek a hídra. Mielőtt ez megtörténhetett volna egy eltévedt lövedék levegőbe röpítette a hidat.... r— Bíró Ferenc
