Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. december 12., szombat Lucia ünnepén Hajdani kotyulók Marcali környékén (Archív felvétel) Szent Lucia ünnepe a középkorban a téli napforduló idejére esett, a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt ez volt az esztendő legrövidebb napja, ekkor volt a leghosz- szabb az éjszaka. Ugyanakkor a régi naptárban a Lucia, Luca nap a világosság születésének a kezdőnapja is, nem véletlenül tette a keresztény egyház a lux (fény) szóból eredő Lucia emléknapot a téli napfordulóra. A fényt hozó jóságos Szent Luciát a legfényesebben a sötét és hideg északi országokban ünnepük, Svédországban például minden évben megválasztják a Lucia-királynőt, akit díszfelvonuláson visznek körül Stockholmban, aztán este a városházán — a királyi család jelenlétében — ünnepélyesen megkoronáznak. Családi és rokoni körben pedig fehér ruhás kislányok köszöntik az ünnepet, egyikük, a Lu- cia-mennyasszony fején égő gyertyás korszorú van. A Santa Lucia jól ismert dallamát éneklik, kalácsot és kávét osztogatnak. A magyarországi Luca-napi szokások legtöbbje nem ezzel a fényt hozó, jóságos szenttel kapcsolatos, hanem éppen ellenkezőleg a legsötétebb éjszaka boszorkányalakjával. A démonikus tulajdonságú Lucától nagyon féltek, hiszen aki a nevenapján valamilyen tiltott munkát végzett, azt megbüntette. Legjobban az asszonyoknak kellett vigyázni: nem volt szabad például fonni, varrni, mosni, kenyeret sütni, mert ezzel a baromfiaknak okoznának kárt. Az asszonyoknak tilos volt elmenni hazulról (othun kölött kotyúni), hogy majd tavasszal sok kot- lósuk és csibéjük legyen. A Luca-napi kotyulásnak is analogikus magyarázata van. Fiatal legények, fiúgyermekek két-három fős csoportokban indultak kotyúni. Korán kellett menni, amikor az állatok még az istállóban voltak. A kiszemelt házhoz érve előbb rossz kerítésekből, favágítókról ko- tyolófát loptak maguknak. Mindig megkérdezték a háza- iakat: „Szabad-e kotyúni?” Ha netán nemmel válaszoltak, büntetésül ezt kívánták: „A kentök tiktya fossék, a másé mög tojjék!” Persze a legtöbb helyen igen volt a válasz, hiszen már várták a kotyulókat. Azok beléptek a küszöbön, lábuk közé kapták a botjukat, vagy ráültek, rátérdeltek, és nyomban elkezdték mondóká- jukat. A kotyuló rigmusoknak Somogybán többféle változata ismeretes, az énekelt formát (a Luca, Luca kitty-kotty kezdetű) a rádióban is gyakran hallhatjuk egy felsőmocsoládi fiú ízes előadásában. A legy- gyakrabban azonban nem énekelték, hanem csak kán- tálva, recitálva adták elő. A tulajdonképpeni kotyulás egy bevezető résszel kezdődik, a következő szöveget Büssü- ben gyűjtöttem: „Mög’gyüttün ere rögere Luca köszöntésire Luca fekszik ágyába Az őrzőangyalával. Gyere, Luca, mönnyünk e Menyországot nyergyük e Ha mink asztat enyergyük Boldog lössz az életünk.” Ezután a jókívánságokat sorolják, melyek főleg a baromfiak szaporaságára, tá- gabb értelemben pedig az egész család gyarapodására vonatkoztak. Közöttük bizony voltak nyomdafestékeket nem tűrő, obszcén kívánságok is, ezekért a háziak nem haragudtak, mert ez hozzátartozott a varázsló jellegű kotyulás hatásosságához. (Itt mégsem idézhetem őket, az érdeklődőknek az idősebb falusi férfiak — minden bizonnyal — szívesen adnak erről felvilágosítást.) Néhány példa a bu- zsákiak kívánságaiból: „Annyi csibéje, zsibája lö- gyön kendőknek, mind az égőn a csillag, fődön a fűszál. Kentek disznajának olyan vastag szalonnája legyen, mind a mestergerenda. Olyan hosszi kohászuk legyen mind a táskái utca, Az egyik végit én rágom, másikat a pajtásom... Sehol sem hiányozhatott a következő: A kentek lányának akkora csöcse lögyön, mind a bugyo- góskorsó A gazdaasszonynak akkora segge legyen, mind a kemence. ” Az egyes kívánságok után mindig a refrénszerű kotyoló- rigmust mondták, sok helyen az énekbeszéd modorában: „Kitty-kotty, kitty-kotty, majd mögvérad, majd rögge lössz. Gelegonye kettő, neköm izs van kettő, kettő a golája, harmadik a tolója. ” A befejező rigmus legtöbbször a következőképpen hangzott: „Gelegonya három, a pálinkát várom. Ha nem annak pálinkát, kifúrom a gerendát. ” A kotyulás közben vagy a végén a gazdaasszony egy szakajtóból szemeskukoricát és pár csepp vizet szórt a kotyulók fejére, és azt mondta: „Hijjad ükét, anyja!” Mire a kotyulók, mintha kotlósok lennének pi-pi-pi-pi szavakkal hívogatták a csibéket. A kotyulás ezzel véget is ért; a legénykék régebben almát, diót, aszalt szilvát, a nagyobbak pohár bort pálinkát kaptak, mostanában pedig — ahol még él ez a szokás — már pénzért ko- tyulnak. Göllében a legények este a nagylányos házakhoz mentek kotyulni, ahol kolbásszal, borral kínálták meg őket. A kotyulók távozása után a gazdaasszony a kotyulófát a tikólba tette, a szétszórt magokat pedig összesöpörte, ke- rácsonykor ezzel etette meg a tyúkokat. Mesztegnyőn ilyenkor ezt kiáltották: „A fele tojjon, fele kotyujjon!” Luca napjához 12 napra van a karácsony, ezt az időszakot sofkéle jóslásra használták fel. Naponta jegyezték, „esett-e, fújt-e, sütött-e”, ebből következtettek a jövő év 12 hónapjának várható időjárására. A buzsákiak hagymakalendáriumot is szoktak készíteni. A szétvágott hagymából 12 levelet besóztak, mindegyik a következő év egy-egy hónapját jelképezte: amelyikben megolvadt a só, az esős hónap lesz. Ezt a 12 varázsos napot a nagylányok férjjóslásra használták, 12 férfinevet írtak fel 12 cédulára. Ezeket összehajtogatták, Luca estéjén a párnájuk alá tették, aztán minden reggel egyet kivettek, elégetek, anélkül, hogy megnézték volna. Azt tartották, hogy amilyen név marad karácsonyra, olyan nevű lesz a férjük. Egy másik szokás szerint, ha az eladó lány Luca éjszakáján tükröt tesz a vánkosa alá, megálmodhatja jövendőbelijét. Ma is közismert szokás a lucabúza csíráztatása. Valamikor ez is a pogány néphit varázsló cselekményei közé tartozott: a népi rítus szabályai szerint elvetett búzaszemek karácsonyra kizöldelltek. Megjósolták belőle a jövő évi termést, de a beteg állatok gyógyítására is használták. Később ez a szokás tartalmában átlényegült, hozzákapcsolódott a keresztény liturgiához. Egyes vidékeken ma is a templomi oltárra helyezik, kék szalaggal kötik át, égő gyertyát tesznek a közepébe. A lucabúza zöld színe az ádventi remény beteljesülését, a gyertya fénye a Megváltó érkezését hirdeti, a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezi. A családi otthonokban a karácsonyfa alá tett lucabúzát azzal magyarázzák, hogy „a pásztorok juhainak legyen mit enniük.” A régi boszorkányhithez, sőt a magyarság Ázsiából hozott ősvallásához vezet el bennünket a lucaszék-készí- tés szokása. Kíváncsi természetű, faragáshoz értő férfiak december 13-án kezdtek el egy sámliszerű kisszéket faragni. Ehhez hétféle fát használtak fel, de a leglényegesebb az volt, hogy mindennap csak egy kicsit dolgozzanak rajta, és éppen karácsony éjfélre készüljön el. Szentestén ezt a bal hónuk alá fogva elvitték az éjféli misére, a templom ajtajához közel ráálltak, s így megtudták, hogy kik a faluban a boszorkányok. Ezeknek ugyanis nagy szarvuk, agancsuk van, félre kell hajtani a fejüket, csak így képesek bejönni a templomajtón. Ezt csak a lucaszéken álló láthatja! Persze nem veszélytelen a dolog, mert a boszorkányok tudják, hogy leleplezték őket, ezért bosszút akarnak állni. Legjobb mindjárt hazaszaladni, és a keresztútnál egy zacskó mákot elszórni (ezt ugyanis az üldöző boszorkányoknak muszáj felszedniük); csak kakasszóig kell valahogyan elhárítani őket, mert utána már nincs hatalmuk. Otthon a lucaszéket azonnal el kell égetni! Egykor a hosszú téli estéken nagyon sok hasonló hiedelmet meséltek. Ezek mind-mind a régi hitvilág szétszóródott emlékdarabjai. A hagyományőrzők egyike-má- sika még közöttünk él, érdemes meghallgatnunk őket. Király Lajos Kellenek a lámpások! „Miénk a fény, amit lelkűnkbe fogadunk; s a föld amelyen élünk és meghalunk” - Tamási Áron fogalmazott így Szülőföldem című önéletrajzi vallomásában. De idézhetnék más írótól, költőtől, s talán nem is kell irodalmárnak lenni ahhoz, hogy megfogalmazhassuk: mit jelenthet) számunkra a bölcsőringató szülőföld, szűkebb pátriánk, Somogy. Hogy honunkat kellőképpen ismerjük, szeressük, s mégha oly vonzó is sokaknak a mesés Nyugat, a-gyerekekbe kell ültetnünk az itt élned, halnod kell tudatot. A legfontosabb modell a szülő, a nagyszülő, az idősebb testvér: a mikrokörnyezet. Am iskolába lépvén ezt a jó esetben egészséges érzelmeken alapuló kapcsolatot kiegészíti, gazdagítja a pedagógus. Áz a pedagógus, aki feladatának, mi több: küldetésének tartja a hon megismertetését. Mindez elsősorban a történelem- és magyartanárokra hárul, ám nemcsak ők vállalhatják fel a nemzettudat alakítását... A honismereti mozgalom évtizedek óta színesíti az oktatást Somogybán. Szakkörök működnek az iskolákban, és szerencsére sok helyütt van lánglelkű pedagógus. Ám az „utolsó mohikánok” egyszer kihalnak. Éppen ezért nem alaptalan dr. Marek János megállapítása, miszerint: „ A honismereti mozgalom ugyan felvállalt sok mindent, ami a hazafias nevelést illeti, sőt nagyon szép eredményeket mutatott fel ezen a téren, de odáig sem tudott eljutni, hogy az ilyen munkára legjobban hivatott pedagógustársadalom zöme felismerje és elismerje szerepének jelentőségét. A pedagógusok többségének tudatában csak „hobbi” mozgalomként él mind a mai napig, amelyet csak fanatikusok végeznek. ” Ezek a megszállott emberek — a teljesség igénye nélkül — Mesztegnyőn, Siófokon, Köt- csén, Tabon, Nagybajomban, Lábodon, Szennában, Marcaliban, Csökölyben és a megye- székhelyen meg is tesznek mindent azért, hogy tanítványaik, illetve a település lakói magukénak érezzék a földet, az ősi jussot. Munkájukról hallani, bár akadnak olyanok is, akik csendben teszik dolgukat. Tudják, mit kell tenniük. Gyűjtik a múlt üzeneteit, emlékhelyekre látogatnak, kiállítják a tárgyi relikviákat, eredeti anyagot énekelnek, táncolnak a színpadon, és segítik diákjaikat a honismereti pályázatokon. A szakkörvezetők, valamint a mozgalommal szimpatizálóknak a Somogyi Honismeret— korábban Somogyi Honismereti Híradó — ad mankót. Immár több mint két évtizede. Nagy idő ez egy folyóirat életében. Kezdetben három, később évi egy vagy kettő — alkalmanként összevont — szám került ki a nyomdából. A Somogy Megyei Honismereti Szövetség tájékoztatójáról elismerően beszélnek országszerte, s a honismereti akadémiákon is rendre a honismeret egyik bázismegyéjeként tartják számon Somogyot. — Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a kiadványnak kevéssé változó rovatai legyenek — jegyezte meg a legutóbbi szerkesztőségi ülésen dr. Sípos Csaba, a Somogyi Honismeret felelős szerkesztője, a kaposvári Megyei és Városi Könyvtár helytörténész könyvtárosa. — Ilyenek a Vallomás a szülőföldről, a Helytörténet, a Néprajz, a Névtan, a Szakköreink életéből, a Környezetvédelem vagy a Figyelő. Ez az állandóság segít a múlt eredményeinek számbavételében, egyúttal irányítja a figyelmet azokra a területekre is, ahol a viszonylag szerényebb eredményeket gazdagítani, jobbítani szükséges. A cél az: ne bújjunk el a névtelenség árnyékába, adjunk minél többször hírt magunkról. A szívós, sokszor búvópatakként eltűnő vagy felbukkanó munkánk mellett rendszeres kiadvánnyal is. Somogybán tehát él a honismeret. Gazdái a falu, a város lámpásai. Számuk talán növekszik majd, ha a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán — mint ahogy ezt tervezik — mielőbb beindítják a honismereti, helytörténeti szakkörvezetők képzését. Egy idő után talán jut majd belőlük valamennyi somogyi településre. Lőrincz Sándor ELSŐ MODERN DRÁMAÍRÓNK 150 éve született Csiky Gergely Ha megkérdeznénk száz olvasó embert, hogy mit tud Csiky Gergelyről, a legtöbb annyit válaszolna, hogy róla van elnevezve a kaposvári színház, nyilván drámaíró vagy színész volt. De még ezzel a színházzal sincs igazán szerencséje e múlt századi férfiúnak, hiszen ahogy országos hírűvé váltak bemutatói, már csak „kaposváriakként” emlegették a művészeket. Pedig Csiky Gergely is megérdemelne valamivel több figyelmet, hiszen első modern drámaírónk volt, s emellett irodalmunk egyik legszorgalmasabb munkása. Az Arad melletti Pankotán született 1842 decemberében. Orvos apját korán elvesztette, ennek is szerepe volt abban, hogy papnak tanult. Tehetségére korán felfigyeltek, bár bíráló hajlamát nem nézték jó szemmel. Fényes karriert kezdett az egyházi pályán; széles körű műveltsége, hatalmas nyelvtudása mindenkit elismerésre késztetett. Mivel pap volt, eleinte álnéven írogatott, de 1875-ben pályadíjat nyert egyik romantikus drámájával, amelyet a Nemzeti Színház sikerrel elő is adott. Ettől kezdve sora írt^ műveit. 1879-ben közel fél évre Párizsba ment, s minden estéjét színházban töltötte. E hónapok voltak az ő „drámaírói egyetemei”; ekkor virágzott a francia polgári társadalmi dráma. Hatása gyorsan megmutatkozik; 1880 januárjában a Nemzeti Színház bemutatja A proletárokat, amely korszakjelző műnek bizonyult. (A címbeli kifejezést ne a mai, hanem az ókori római értelemben értsük: ingyenélők.) Csiky Gergely műveit egyre több rosszallással nézte az egyház, így kilépett a papi rendből, és megnősült. Sokat írt: drámát, regényt; fordított, dramaturg volt, színiakadémiai tanár, s még más feladatokat is vállalt szívbetegsége ellenére. Rövid pályáján a termés mennyisége is lenyűgöző, de ennél sokkal fontosabb az új szemlélet meghonosítása. E szemlélet lényege egyrészt a hétköznapok bevitele a színpadra, másrészt a kritikai jelleg. A századvégi társadalom elé tár önarcképet az író, s bár megbocsátásba hajló, mégis igen szigorú az ítélete. A dzsentrit mutatja be, olykor szinte Mikszáthnál is keményebben. Pontosan látja a bajokat: a tevékenység nélkül való életet, a ténylegesen megengedhetőt messze meghaladóan költekező, kivagyi életformát. Eszménye a dolgozó ember, a polgár, s azt szeretné, ha a dzsentri is ilyenné válna. A Buborékok című drámában egy dzsentricsalád a csőd küszöbére jut, de Csiky nemcsak a összeomlástól kíméli meg őket, hanem megmutatja a kibontakozás lehetséges útját is: dolgozni kell, s nem léháskodni. Ehhez ad segítséget a családfő „faragatlan”, de gazdag polgár barátja. Példa volt természetesen ilyesmire is történelmünkben, azonban Csiky Gergely sem látta könnyűnek a helyzetet. Már csak a halála utáni évben jelent meg a Sisyphus munkája című regénye (1892). Csiky Gergely nem tartozik legnagyobb íróink közé, mégis egyike az elfeledhetetlenül fontosaknak, az irodalomtörténeti jelentőségű kormeghatározóknak, nagy hatásúak- nak. Nem volt stílusművész, de művei ma is olvashatók és előadhatók. Az a morális tartás és életrecept-ajánlat pedig, amely sugárzik belőlük, ma sem vesztett érvényességéből. S mily furcsa: száz év elteltével ma is ugyanazt szeretnénk —, hogy végre igazán polgárokká válhassunk. Vasy Géza
