Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

1992. december 12., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

A meztelen király és az ő kozmikus vágya

A menny kezét a pokolba, a pokol szemét a mennybe hajítani

A nagy, fekete számlapos faliórára pillantott. Még egész testében reszketett. Maga sem tudta: a haragtól, a megdöbbenéstől, mitől? Az utálattól.

Az apróhirdetésre gondolt. „Jó házból száramzó, fiatal (18-25) lányt keresek tizenöt éves kislányom mellé, és kisebb házimunkák elvégzésére. Megfelelő javadalmazás, teljes ellátás. Útiköltségét megtérítjük.”

„Eredj és nézd meg”, tanácsolta az anyja. „Útleveled van, menj el. Alig nyolcvan kilométer. Olykor, hétvégeken talán még haza is járhatsz. Nézd meg. De vigyázz: ne ugorj fejest semmibe!”

Hát eljött, megnézte. Kedves, fiatal asszony fogadta, jóval fiatalabb, mint a mamája. Divattervező. A férje ügyvéd.

— A házimunkával nem lesz sok gondja — biztosította az asszony mosolyogva. — Bejárónőnk van: bevásárol, főz. Remek terme- tés. De magának, Édit, nem lesz sok dolga vele. Maga elsősorban a kislányom barátnője lesz. Édit...

Ez úgy hangzott, mintha az asszony az ő társadalmi helyzetét, a családba történő besorolását óhajtaná félreérthetetlenül tisztázni.

— Az uram és a kislány fél négy tájban jönnek haza: akkor ebédelünk. Jöjjön: addig megmutatom a szobáját. Szépségesen szép kis szoba volt; beépített szekrények, füstszínű üveglappal borított asztalka, remek ágy, minden. A szobából pompásan berendezett, kis fürdőszoba nyílt.

— Tetszik? — kérdezte az asszony aggódva.

— Nagyon — szakadt ki belőle önkéntelenül, lelkesen.

— Akkor jó. A javadalmazást majd az urammal beszélik meg. De tájékoztatásul elárulhatom, milyen összegre gondoltunk.

Megmondta.

A lány beleszédült. Fejben gyorsan átszámította, hazai pénznemre, aztán megpróbálta helybeli vásárlóértékre felbecsülni. így is beleszédült.

— Természetesen ez csak az első néhány hétre érvényes — mondta az asszony sietve. — Ha meg leszünk egymással elégedve, te is

meg leszel elégedve a végleges összeggel. Ugye, tegezhetlek? Te pedig szólíts Grétének, és ne merj nénizni! Tegezz vissza!

Aztán kérdések tömkelegé kövekezett, az otthoni viszonyokról, nagyon tapintatosan, de célratörően. — Szóval nem vettek fel a főiskolára?... Szegénykém!... De hiszen még olyan fiatal vagy: egy-két év múlva majd itt beiratkozol. Tökéletesen beszéled a nyelvünket... S végül: — Ugye, elvállalod, Édit? Pontosan ilyen kislányra gondoltunk, mint amilyen te vagy! Ugye, maradsz, Édit?

Edit — ezúttal immár Édit — zavartan elmosolyodott.

— Azt hiszem, igen — mondta szerényen.

Akkor érkezett meg a férfi a kislánnyal. A férfi magas volt, jóképű, kisportolt. Megcsókolta a feleségét, aztán nyomban megkérdezte: — Nos, megegyeztetek?

Közben éles, gyors pillantások, alapos felmérés. De nem kellemetlenül. Néhány tárgyilagos, kurta kérdés, s végül a férfi erőteljesen megragadta a kezét.

— Remek! Pompás! Kezet mosok, és asztalhoz ülhetünk.

Az ajtóból még visszafordult, kedvtelve harsogta: — Örülök, hogy megállapodtunk! Isten hozta kies családunkban, kedves Édit!

A lány kábultan nézett utána, s önkéntelenül arra gondolt, újdonsült kenyéradója inkább látszik teniszbajnoknak, mint ügyvédnek.

Ó, a férfival nem volt semmi baj. A kislánnyal — addig a percig meg sem szólalt — annál inkább. A kislány nyomorék volt.

— Gyere, öleld meg az új barátnődet, Ilse! — kiáltotta az asszony erőltetett vidámsággal. — Öleld meg; a neve Édit! Ilse, ferde csípőjével, ferde vállával kényszeredetten a lányhoz bicegett, félszegen megölelte.

— Édit? — kérdezte _kö- zönbösen. — Szép név. Édit

— ismételte meg hangsúlytalanul, és kibicegett a szobából.

— Csípőficammal született

— suttogta az asszony, elfel- hősödő pillantást vetve a becsukódó ajtóra. — Későn vették észre. De sokat javul — mondta sietve. — Remélem, ez nem zavar téged, Édit?

— Ó, dehogyis — válaszolta a lány, igyekezve

megszabadulni kínzó zavarától, mert csak akkor értette meg, hogy az asszony mindaddig miért beszélt olyan feltűnően keveset a kislányáról.

Elvállalta az állást. Most már büszkeségből és együttérzésből is.

Az első néhány hét nem is volt olyan nehéz. Igyekezett odaadó barátnője, nővére, szerető, minden kimutatott sajnálattól mentes, nagyon természetes testi-lelki támasza lenni a kislánynak. A kislány megszerette. Szülei elhalmozták Editet — Éditet — ajándékokkal.

Edit édesanyja sírva fakadt a boldogságtól, amikor Edit az első hónap vége felé ajándékokkal, finomságokkal megrakottan hazalátogatott, amikor beszámolt az életéről, a szobájáról, a keresetéről, házigazdái jóságáról, kedvességéről. A kislány nyomo- rékságát elhallgatta. Az első napok múltán megszokta, nem érezte terhesnek. Viszont, pontosan az első hazautazása előtt, homályosan felsejlett benne, hogy a kislány kezd féltékenykedni rá. Egyre gyakrabban vette észre, hogy lopva, hosszan figyeli őt.

Egyszer váratlanul rányitott a fürdőszobája ajtaját, amikor ő éppen a zuhany alatt állt. — Ö, elnézést, Édit! — kiáltotta menetegetőzve, de nem húzta vissza az ajtót: keserű, ellenséges pillantással, tetőtől talpig végigmérte a nedves, meztelen testét. — Szép tested van! — kiáltott

fel végül, és vadul bevágta az ajtót.

Edit attól kezdve még oda- adóbban, még figyelmesebben, még több szeretettel bánt vele. Hasztalanul: a kislány féltékenysége egyre inkább elmérgesedett. Ez sajnálatot ébresztett Editben: pontosan meg tudta érteni az okát, de bármennyire igyekezett visszanyerni a kislány bizalmát és szeretetét, a kislány magatartása napról napra ellenségesebbé vált.

És most itt áll a feldúlt szobában, a feldúlt ruhásszekrénye előtt, és értetlenül, hideglelősen bámulja a széthasogatott ruhákat, kabátokat, foszlányokká tépedesett fehérneműt.

Újra a falirórára pillantott. Hat óra. Neki most tulajdonképpen nem is kellene itthon lennie: minden délután öttől fél nyolcig szabadja van. Sétálni járt, képtárakba, múzeumokba. Aznap véletlenül vetődött haza.

Nem, ilyet még élete egész, keserves tizenkilenc esztendeje alatt nem látott. Még krimiben sem olvasott.

És akkor fordult a kinti zárban a kulcs, s odakint felsipított Ilse rekedtes hangja: — Nini! Édit itthon van! Nyitva van az ajtaja!

Akkor már ott álltak mind a hárman a nyitott ajtóban. Az asszony kiáltott fel elsőnek: — Édit! Miért tette ezt? Nem volt jó dolga nálunk?

— Ugyan! — szólt közbe a férfi felháborodottan. — Talán hallgassuk meg előbb, mi történt! Tolvajok jártak itt? Betörők?

— Méghogy betörők! — kiáltott fel az asszony hisztérikusan. — Betörők? Feldúlnak mindent, és nem visznek el semmit?!

— Én mindig mondtam nektek, hogy gonosz — sipította Ilse őrjöngve. — Gonosz és őrült! Biztosan az útlevele is hamis. Biztosan nem is onnan jött, ahonnan hazudta! Valami balkáni cigánylány lesz! Hívjátok a rendőrséget!

D

e Edit ezt már nem hallotta. Felkapta a kis kézitáskáját, az útlevelét a pénzével, és az asszonyt félretaszítva kirohant a szobából, a házból — lélekszakadva, halálravál- tan, reményt és illúziót vesztve.

Mint valami menekült, balkáni cigánylány.

Elképzelem Király Tamást, amint csokoládéval bevonva végigsétál, Székesfehérvár Fő utcáján. Étcsoki-ruhában vélem látni, annak ízét ugyanis jobban szeretem, no meg aranypapírba burkolva, nehogy az eső lemossa róla a keserű-édes mázat.

Egy Királynak itt a helye a királyok városában! Láttam a királyokat egymás közt. Mátyás, a Melocco-féle, megállította néhány szóra. Megkérte, hogy Beatrixnek kreáljon olyan fejedelmi ruhacsodát, amelytől a szomszédos országok, de főképp a nyugati birodalmak királynőit megöli a sárga irigység. Mátyás a méreteket is meg akarta adni, két marokkal jelezve a kebelbőséget, de Király udvariasan leintette, számára nem fontosak az anatómiai adottságok. Nála a ruha váza, építettsége, körvonala a domináns, s nem a modell teste. Mátyás megértette, hogy fejedelmi arájának méretei miért nem igazgatják a művészt. Nemcsak azért, mert Beatrix már túlérett, csöppet sem üde virágszál. Álruhában járva-kelve hallotta róla, hogy a művész-bűvész szívesen szegül szembe a divat diktálta szépségideál mindent elsöprő terrorjával. Szerinte nagyobb erő a természetes megjelenés, a személyiség átütő sugárzása, mint az uniformizált külső. Asszonya pedig, tagadhatatlan, szel- lemdős, sugárzó egyéniség.

Király Tamás e kis haza avantgárd divattervezője, ruhaszobrásza fellazító forradalmár. Modelljeinek bűvös hatókörében másként kezdtünk gondolkodni divatról, szépségről, testről. De amint kiléptünk az ő teréből a kon- vekciók szürke, unalmas utcájára, alig várjuk, hogy egy sötét kapú alatt kibújjunk Király ruháiból. Inkább a fakó, a dögunalmas külső, mint a furcsa, a meghökkentő és kizökkentő megjelenés! Inkább az uniformizált butik-gönc, mint a csövekből, rozsdás vasakból, sárból, drótokból, szalagokból és spirálokból kreált testmW

Egy modell

burkolat! Számára a test nem végleges, nem lezárt forma. A ruha a test meghosszabbítása, kiterjesztése.

Tényleg király? Vagy inkább csörgősipkás bolond? Ez is, az is. Királyi benne a kozmikus vágyakozás, amellyel a szürke szabott, a kommersz térből minduntalan kitör. A termékeny humor, a provokációkra mindig kész lázadó szellem, a teremtő fantázia. Fejedelmi a szegénysége. Nyugat-európai pályatársai üzletházakkal, divatlapokkal, videóklippekkel, sztárokkal körülzsongva tobzódnak a luxusban, míg a mi Királyunk meztelen. Nem dolgozik neki a sajtó, s más médiák, csak barátai, tisztelői, udvartartása árasztja el a pazar bőkezűséggel, szeretettel, figyelemmel, szolidaritással.

Bachman Gábor, akivel több tucat filmben és tv-pro- dukcióban közösen dolgozott, ezt mondja róla: „Lerombolja az agy és a társadalmi rendszerek előre kitalált fiókjait, célul tűzi ki a mindent demoralizálni jelszavát, és a menny kezét a pokolba, a pokol szemét a mennybe hajítani. Önmaga igazságában hisz. Befelé és kifelé a kozmikus vágyakozás látszatát keltve él.” Zágoni Erzsébet

RÁCZ OLIVÉR

Apróhirdetés

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

író, régész, etnográfus. Rövid, csattanóra épülő novelláinak hősei a Szeged környéki szegények, napszámosok, cselédek, tanyás gazdák, akiknek életét egyedülálló stílussal, sajátos, együttérző humorral, szociális érzékenységgel mutatta be. Tömörkény István részt vett a Szeged környéki régészeti ásatásokban, irányításával értékes leleteket tártak fel, a városi könyvtár és múzeum igazgatójaként régészeti és néprajzi munkássága is jelentős.

Természetrajz

A kutya megszokott vesződni békeidőben is, de csak úgy szórványosan. De most ebből a bajból is több van, mint máskor.

Nincsen meg felőlük az az ügyelet, mint a rendes időkben, elkószálnak hazulról, miegymás, s innen van a baj. Azután a kutya nagyon szeret a kocsi után menni, ennélfogva azelőtt ügyelet volt téve arról, hogy ha a kocsi a tanyaudvarból a város felé kiindul, a kutya kötve legyen, mert akkor nem mehet a kocsi után. Most azonban ezek az elővigyázatok imitt-amott elmaradoznak, a kutya elmegy a kocsi négy kereke között, az alcserény alatt a városig, ott pedig eltéved a sok nagy ház között a gyámoltalan, nem talál vissza a tulajdon kocsijához, igazán ebrúdra kerül, csavargóvá válik, haza nem tud menni, mert eltéved, étele-itala nincsen, azután utoljára is csak megve- szedés ennek a vége. A hagyományos elmélet azt mondja, hogy csak úgy veszhet meg a kutya, ha amásik veszett kutyától megkapja, de amúgy a népek nemigen akarnak ebbe az igazságba beleállapodni. Azt mondják, hogy az nem is egészen úgy van. Mert például ezt mondja Bélteki Ferenc:

— A bibliában úgy van belenyomtatva, hogy kezdetben nem volt sömmi. A kezdetben teremté az isten az eget. Az- tuán gyütt a többi. Gyütt mindön, ami jó, mög gyütt mindön, ami rossz. így van-e ez kérőm.

— Nono. A nagy könyvben így van.

— No. Hát akkor kérőm, tőszóm azt, ha ez így van, akkor mindönféle rosszaságnak is kezdetinek költött jönni. Hát ha azt mondják, hogy a kutya csak a másiktul vesződik meg, hát akkor az a kutya, aki a világ teremtése úta legelőször vesződött mög, hát az kitül kapta a veszöttségöt?

Ferencnek erre a kérdésére azután bajos felelni.

Bár hiszen mindegy ez most már egészen, hogy honnan jön a betegség, ha egyszer itt van. A fődolog az volna, hogy ne tartson kutyát az, akinek nincsen szüksége rá, aki pedig olyan életet folytat, hogy nem lehet el kutya nélkül, az legyen rá ügyelettel, tartsa kötve, és ne engedje elcsatangolni.

A kutya pedig kósza állat, különösen ha rájön a kutyaba- rátkozás ideje. S most már keressük például az öreg juhásznak az esetét, aki most abban a bűnben találtatódva áll a rendőrbíró előtt, hogy el- ódorgott a kutyája, közben megveszett, és végigmarta a határban a többi kutyákat.

Ha magunkfajta ember volna ilyen juhászi sorban, mint Kothencz, vád ellen való

védekezésül azt mondaná, hogy hiszen a juhász nem tarthatja kötve a kutyát, mert akkor nincsen annak értelme semmi. A bürge jár-kel a mezőn az élelme után, megy utána a juhász is, a csacsi is, a kutya is, nem lehet hát azt a kutyát lecövekelni a földbe láncra egy karóhoz, mert akkor magára marad, s akkor vesződik meg a biblia igazságai alapján.

Kothencz azonban a rendőrbíró előtt a védekezésnek másik formáját választja. Azt mondja neki a kapitány:

— Öreg Kothencz, hát a kend kutyája elkódorgott. Pedig nem kihirdettém én, hogy nem szabad olyannak történni, hogy a kutya elkódorogjon?

Azt mondja Kothencz:

— Abbul se igaz ám egy szó se.

Kérdezi a kapitány:

— Márhogy mibül?

Kothencz előreteszi az egyik

lábát. Mezítláb van, s a lábujjai mozognak. Tapogatják a pokrócot. Mert pokróc van szerkesztve az asztal elébe (telik a stemp- libüf). Kothencz a kérdésre

a lába nagyujjának mondja:

— Hát abbul a kutyái ügyből.

— Hát nem igaz, ami itt az írásban van?

— Nem — véli szelíden Kothencz. — Én öreg vagyok, én nem tudok írást, csak rovást, nem adok én arra az írásra sömmit. Nem igazat szerkesztőitek bele abba.

— Már miért nem?

Kothencz megint csak nézelődik egy kicsit, megfogja a mellénye gombját, aztán elereszti, mondván:

— Hiszön, kérőm, soha életűmbe se vót kutyám.

— Hát kendnek, a juhásznak, nincsen kutyája?

— Hát ügön, kérőm, neköm, a juhásznak nincsen kutyám. Nincsen is olyan juhász a kerek világon, aki kutyát tartana. Minek a juhásznak a kutya?

S Kothencz széttekint a hallgatóság között, hogy mondja meg bárki is: minek volna a juhásznak a kutya.

Azt kérdezi a rendőrbíró:

— Hát, öreg Kothencz, a puli nem kutya? Amivel kend a bürgét őrizteti? Hát az nem kutya? Kothencz a

hitvalló igazságával állítja:

— Az nem kutya, kérőm. Sohase is volt. Mert a puli az puli. A kutya, az nem is fogható ahhoz, ami a puli. A puli birkapásztor, a kutya mög házpásztor, aztán ez így van.

Mondja a bíró:

— De nem úgy van ám az. Egyik kutya olyan kutya, mint a másik kutya.

Kothencz elgondolkozva áll a bíró előtt, és a lábujjától kér tanácsot. Ránt a vállán, és féloldalt tartja a fejét. (Meg vannak a városi urak bolondulva, már megint.) Mondja is elkeseredetten:

— Ha maguknak úgy igaz, hát lögyön úgy igaz, mert most úgyis maguk vannak a hatalmon, aztán aki a hatalmon van, az parancsol. Evvel az erővel akár kiparancsolhatják a csacsimat is a huszárok alá lónak. Mert ha puliból kutyát csinálnak, mert annak is négy lába van, akkor csináljanak a csacsibul is lovat, mert annak is négy lába van.

A juhász megint csak a lábujját nézi, a nagylábujját. A nagylábujj tanácsa folytán keserűen mondja:

— Majd négykézláb járok ezöntúl én is. Talán akkor majd engöm is állatnak néznek, aztán levöszik rullam az adót...