Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
1992. november 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 HARANGSZÓ . A VIZEK FELETT Mű és mecénásai Ahhoz, hogy a Harangszó a vizek felett mindenki számára „hallassák”, a megszületett értékre figyelő támogatás volt szükséges. A Pannonhalmi Főapátság, a Lakitelek Alapítvány, a megyei közgyűlés tudományos és kulturális bizottsága, valamint a közgyűlés elnöke segítettek abban, hogy Ujkéry Csaba új történelmi regénye az olvasó elé kerülhessen a Perl Kiadói Kft gondozásában. S az olvasó okkal nyugtázhatja: megérte a mai mecénások jószándéka, mert igen sokfajta, búvópatakként előtörő vagy immár régóta felszínen levő igényre válaszol ez a -könyv. Ezek az igények egyszerűen úgy summázhatok, hogy az írásművészet „nyelvén” jusson hozzánk a múlt üzenete. Érdekesen, elevenül, szívet-lelket gazdagítóan. A történelmi regénynek gazdag hagyománya van irodalmunkban, lám a tradíció (a színpadon is, a filmben is) sajnos, mégis elvékonyodott. Ujkéry Csaba merészen észrevette ezt — korábbi könyvei is tanúsítják —, s válaszolt a kihívásra. No nem elsősorban literátusi meggondolásból, hanem érdeklődése, tehetsége okán. A magyar államiság és a keresztény magyarság „serdülő” korába kalauzol bennünket — Somogyvárra — igen lendületesen, magabiztosan és kiváló arányérzékkel. írhatnám úgy is, hogy irányérzékkel, mert Szent László nagyszerű vállalása, az általa alapított csodálatos templom és a rendház a középpontban marad akkor is, amikor a királyt és hadát „kísérjük” Horvátországba, vagy amikor Opossal — a nagyszerűen megrajzolt ifjúval — együtt „menekülünk" a távoli sztyeppéken. Vagyis Ujkéry úgy ír, hogy finom cselt vet: nemcsak szemlélői vagyunk históriájának, hanem akarva-akaratlan a részesei is. Ezért könyve sokkal több. mint regényes népszerűsítés, hanem ízig-vérig történelmi regény, amelyben az írói képzeletet nem béklyózzák a pontosan idézett források, a szívósan-szorgalmasan feldolgozott események — hanem röptetik. Szervesen simul össze minden elem valódi, lüktető, hangulatos életté: harcban, vallásban, szerelemben. Szívesen válunk részeseivé a világi és egyházi históriának, jólesik megfürödni tájszeretetében, ejtőzni lírai meséiben, megosztani felnőtt módon komolyan vett játékait, életörömét. Az ajánlás végére csak egy kívánság jegyezhető: e közreadott részlet — amely Szent László királyunkat horvátországi hadjárata közben idézi meg — adjon kedvet minden olvasónak, hogy megérezze, miként szállt a harangszó a vizek felett. Tröszt Tibor B iograd na moru, vagy ahogy a magyarok nevezték, Tengerfehérváron érte az április a sereget. László király a sziklavár nagytermében tartózkodott kíséretével. Meleg volt, az ablakok kárpitja behúzva, hogy a tűző napsugarakat kirekesszék. Behallatszott a sirályok vijjogása és a szűnni nem akaró morajlás az Adria felől. A királyi tanács most döntötte el, hogy a sereg Dalmácia felé veszi útját. Regina Reppa az öccse mellett ült. Fekete ruhát viselt, mint a szerzetesnők. Királyi mivoltát csupán egy keskeny aranypánt jelezte, amely homlokánál fogta fejéhez fátylát. Mindenbe beleegyezett, abba is, ha Radu visszatérne, örökli atyja koronáját. Addig Álmos herceg lesz az özvegy gyá- molítója. Horvátország királya. Meghagyta azt is, hogy csak a Szávától északra jelöljön nsagyar zsupánokat, s ossza területüket kardjuk alá. Feltárult a tölgyajtó, Álmos herceg jött búcsúzni Uros és Vata kíséretében. Indult, hogy átvegye királyságát. Délceg alakján, szép ívű arcán, magas homlokán jó volt a szemnek megpihenni. A király elé érve térdet hajtott. — Eljöttem, felség, hogy áldásodat add. Elindulok azon az úton, amelyre akaratod segített. László felállt. Domború mellkasát fehér vászoning fedte, bőrbocskort viselt, melynek orra felfelé kunkorodott. Oldalán dísztelen markolaté tőr függött, nyakában bőrszíjon ezüstkereszt. A herceghez lépett, és fejére tette kezét. — Légy bölcs és mértéktartó. Jámbor Krisztus dicséretében. Ne feledd, e világon két hatalom van. Henrik császár és a pápa. Utóbbiból kettő. De hűséggel nekem tartozol. — Aztán jobbról, balról megcsókolta. Fancsika felemelte a feszületet, Álmos megcsókolta. Meghajolt, és kihátrált a teremből. A nyitott ablakon behallatszottak a vezényszavak, a várudvar kövezetéről a patkók csattogása, amint elügettek a kapu felé. — Hagyjatok magamra — szólt a király. Áz urak felálltak, a királyné is. Meghajoltak és kimentek. Gráb nagyot lélegzett, s áldotta Istent, hogy megszabadította. Ebben a szép időben másutt is el tudta múlatni az idejét, mint országos dolgokkal törődni. A király odaszólt az ajtónállónak. — Keressétek meg Sorinus lovagot! László feláll, és az ablakhoz sétált. Messze lehetett látni. A végtelen tenger kék volt, mint felette az ég, amivel a szemhatár végén összefolyt. Á hullámtarajok ezüstcsíkokként szeletelték a hatalmas tükröt, ami örök mozgásban volt. Sajkák himbálóztak rajta, igyekeztek a kikötő padjához, vagy éppen távolodva, ki tudja, hová. Az égen madarak szálltak, s alul katonák színes tábora nyüzsgött. Tüzek égtek, nagy bográcsokban főtt az étel, lovasok vágtattak, s a bátrabbak megmerítkeztek a sós hullámokban. K oppantottak az ajtón, és belépett a lovag. Páncélinget viselt fél combig érő tunikája fölött, láb- és karvérteket. Szőkesége és szava ejtése elárulta, bölcsőjét nem ezen a földön ringatták. — Szolgálatodra, felség! — hajolt meg. A király letelepedett a medvebőrrel borított karosszékbe. Szakállas fejét feltámasztva figyelmesen nézte a lovagot, majd megszólalt. — Nagy feladatot bízok rád, Sorinus. Bízom hűségedben, hogy a pápa Őszentségénél eljársz ügyünkben. — Megtisztelsz, nagyúr. László felvett az asztalról egy papirusz„A jövő jótéteménye...” Részlet a regényből tekercset, amely szalaggal volt átkötve rajta veres viaszban pecsétje. — Ezt a levelet elviszed Orbán pontifex maximushoz. S elmondod: László, Moe- sia, Pannónia és Szlavónia ura tudja, hogy Horvátország Orbán pápa hűbére. Kéri trónfoglalásának elismerését. Egy kis csend után folytatta. — Mondd el azt is, megalapítottam a gréci püspökséget. Papokat Somogyból és Zalából hívtam erre a mocsárral vert vidékre, ahol akkora a pogányság, mint az oltárra emelt István királyunk idejében a magyarok földjén volt. A pápának meg kell értenie, hogy erősek vagyunk. S neki, aki most a normannok védelmét kénytelen kérni, mert egy másik pápa is, Kelemen ül a trónon, szüksége van László hűségére. De ez nem jelentheti királyi felségjogaink csorbítását! A püspököket én nevezem meg, s alapítom székhelyeiket, adományozom birtokaikat. Ő könyörögjön Istenhez, és szentségekkel erősítse meg. Kintről éles kurjantás hallatszott, aztán egy vitéz szitkozódott, mindenféle túlvilá- giakat emlegetve, hol magyarul, hol törökül keverve a szavakat. Majd elvágtatott egy lovas és utána harsány üldözéssel a többiek. A királynak arcizma se rándult. Végigsimított rövid, göndör szakállán. Szemét Sorinusra függesztette. A lovag bólintott. — Megértettelek, uram. Mindent elkövetek, hogy Őszentsége áldását adja rád. — Járj szerencsével — mondta László, és átadta a pergamentekercset. M iután a lovag távozott, a király a káplánját kérette és egy íródeákot. Arca ünnepélyes volt, amikor káplánjához fordult. — Döntöttem a somogyi apátságról. Szent Péter és Pál tiszteletére fogom felszenteltetni. Szerzeteseket Saint Gilles apátjától, Odilótól kérek, és letelepítem őket. Ő jó viszonyban van Orbánnal, s ez hasznunkra válhat... — Bölcs vagy, uram — felelte Fancsika. — Segítse Isten szándékodat — és keresztet rajzolt László felé. A király az ablakhoz sétált, egy darabig gondolkodott, majd a deákhoz fordulva diktálni kezdett: „László, a Magyarok és Moesia királya Odersiusnak, Szent Benedek legvallásosabb apátjának és a rábízott egész szerzetesi gyülekezetnek szolgálatát és sze- retetét a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Noha... szentséged tökélye nem volt ismeretlen előttem. Országom minden derék zarándokától szorgalmasan tudakozódtam afelől, hogy Te és az Isten szolgálatában alád rendeltek mit műveltek. Ezért fájlalom, hogy az én országom állapota felől senkinél nem tudatkozódtál, még közbenjáró által sem. De mivel hiszem, hogy szent férfiak imádságának köszönhetem azt, hogy csekély erővel nemegyszer győzelmet arathattam barbár népeken, azért hogy Saint Gilles monostorának is levélben ajánlottam magam, annak tudatában, hogy Szent Benedek a szerzetesek atyja volt, az ő kon- ventjének is ajánlom magam e levél útján, valamint káptalanom által, és vitézem, Sorinus révén, kiket Orbánhoz, az apostolihoz küldök. Tudd meg azt is, hogy Saint Gilles apátját Magyarország földjén több javadalomban részesítem, szolgáljon ez számodra a jövő jótéteménye mintaképéül. Küldtem volna már a mi ajándékainkból egyet-mást, de féltem, hogy a földeteken uralkodó zavarok közepette, gonosz emberektől akadályoztatva hiába teszem. Mivel pedig most már hiszem, hogy el fogsz küldeni hozzám némelyeket a tieid közül, várom őket, hogy velük nézetünket közölhessük. Azt viszont állhatatosan kérem, hogy küldj valamit hazánkba Szent Benedek ereklyéi közül, nem érdemeim miatt, hanem a jövendő jótétemény fejében. Ha pedig most egyiket sem tehetnéd meg, legalább a legátus útján, akit a pápa küld hozzám, tudasd, hogy mit óhajtok és hogyan. Mivel Szlavóniát már csaknem egészségen megszereztem, szomszédként közlekedhetsz velünk. Ezen írással megerősítjük mindazt, amit Magyarország, Szlovénia és Moesie területén embereink monostorhelyeiteknek fel kívánnak ajánlani. Isten veletek.” Pár pillanatig még hallatszott a lúdtoll percegése, aztán csend telepedett a teremre. Fancsika hangtalanul imádkozott. László király elégedettséget érzett. Álmost királlyá nevezte ki, püspökséget alapított. Szerzeteseket hív Somogyba, és talán ezekben a percekben szentelik pappá Kálmán herceget, hogy elfoglalja a váradi püspökséget. Kint nyár van és béke. A hadjáratot hamarosan befejezi, és visszatérhetnek. S ekkor zaj keletkezett a folyosón. — Engedj! — hallatszott az ajtó előtt, máj dulakodás. A király meghagyta, senkit ne engedjenek elé, míg az államügyekkel nem végzett. László a kardjához kapott. Kitárult az ajtó, és Gráb esett be. Arca sápadt, mellette egy izzadt, poros vitéz, kinek arcán kardvágás beszáradt sebe. — Mi történt?! — kérdezte a király. — Betörtek a kunok, uram! — kiáltott Gráb. — Itt a hírmondó — mutatott a véres vitézre. — Beszélj! — szólt a király. A legény a fáradtságtól alig bírt állni, belekapaszkodott a zsupánba, miközben rekedten jelentette. — Krul fia Kapolcs hatalmas sereggel tört be a Kárpátoknál. Alexois bizánci császár biztatására, mert félti tőled Dalmáciát. így mondták a kánok... végigpré- dálták Erdélyt, Biharba mentek... aztán Tokajnál átkeltek a Tiszán. Két csapata pusztítja a síkságot, egy a Tisza vidékét dúlja... Annyi zsákmányt szereztek, mint egyszer sem. A nemesek feleségeit, fiait rabszíjra fűzték... Becse felé tartanak... oda fél országod... László előtt elsötétült a világ. Gyorsan támadt indulatát nagy uralommal győzte le. — Menjetek — mondta. Imazsámolyához térdepelt, fejét összekulcsolt kezére hajtotta. — Nagy a te hatalmad, Istenem... az elbizakodottakat megbünteted. így sújt most kezed engem... Mea culpa... Adj erőt, hogy ezt a nagy veszedelmet elhárítsam népemről... Adj erőt, Uram... A mikor kilépett az ajtón, kiadta a parancsot a táborbontásra. Még nem járt a nap a delelőn, amikor a sereg már erőltetett menetben hagyta el Biogradot, és vette az irányt Temes vármegye felé, ahol a kunok által gyújtott lángok perzselték a földet. A BÁBU VAGY ŐS: A VAJANG Biztos sikerre számíthat a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum kiállítása. Hiszen az európai múzeumlátogatót mindig is vonzották a távol-keleti kultúrák tárgyi emlékei, kultikus tárgyai. A magyar gyűjteményben pedig szerencsés módon igen gazdag anyag áll rendelkezésre. Ezúttal az indonéz, különösen a jávai kultúra jellegzetes ágát megelevenítő kiállítás látható Vajang címmel. A bemutató abból az anyagból válogatott,, amelyet a két háború között Zboray Ernő mérnök-utazó gyűjtött két évtizedes jávai tartózkodása alatt. Amikor 1931-ben, az akkor még magángyűjteményben lévő kollekciót bemutatta a múzeum, a szakértők megállapították, hogy ilyen egységes gyűjtemény nincs még egy Európában. Ezt az egyedülálló tárgyegyüttest vásárolta meg 1965-ben fele-fele arányban a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum. Most pedig mindkét múzeum tárgyait az Indonéz Köztársaság nagykövetségének tulajdonában lévő árnyjátékfigurák egészítik ki. Vajon mi a vajang? Ezt a kiállítás rendezői, Renner Zuzsa és Kelényi Béla így határozzák meg: a vajang annyit jelent: bábu, ős. Ezzel a szóval jelölik egyrészt a színdarabokat, akár bábok, akár emberek adják elő azokat, másrészt így nevezik magukat a bábokat is. A vajang-játék pedig az indonéz kultúra csaknem teljes egészét átfogja, az ősi mitológiától a napi politikai eseményekig mindaz tükröződik benne, ami a történelem folyamán a jávai kultúrára hatással volt. Témáit két nagy kultúrkörből, az indiai eposzok és az iszlám világából meríti mindezt a jávai hagyományok, ízlés- és gondolkodásmód szerint átformálva. Az előadóművészetnek szinte minden műfaját egyesíti a színpadi játék különböző változatait, a táncot, a zenét. Ez a kiállítás a báb- és az árnyjáték, valamint a hangszeres zene figuráit és kellékeit vonultatja fel. Száz vajang bábu- és árnyjátékfigura mellett réztárgyak, batikolt textíliák, hangszerek segítik megteremteni a miliőt. S aki igazi vajang-játékot is szeretne megtekinteni, teheti, mert a teremben videófelvételről eredeti jávai előadás pereg. Persze ha egy teljes előadásra kíváncsi, akkor fél napját is rááldozhatja. A vajang-előadá- sok ugyanis nagyon hosszúak. Este kilenckor kezdődnek, és eltartanak hajnali négyig, ötig. Az előadást ga- melánzenekar kíséri, és énekesek is közreműködnek. A különlegesen formált bábok arctípusa, fejtartása és fejdísze pontos előírásokkal szabályozott. A főleg Jáva szigetén népszerű árnyjá- ték-előadások figurái viszont laposak, többnyire bőrből készülnek, ugyancsak meghatározott ikonográfia szerint. (Kádár)
