Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. november 7., szombat A szülőváros példája nyomán Utca vezet a maradandó alkotáshoz Két körülmény késztetett arra, hogy újólag, nyilvánosan is felidézzem dr. Guba Sándor professzor alkotó munkásságának emlékét, aki nemcsak alapítója volt a Pannon Agrár- tudományi Egyetem állattenyésztési kara jogelődjének, a kaposvári Mezőgazdasági Főiskolának, hanem csaknem negyedszázadon át irányította is az intézményt. Az egyik körülmény egy évforduló: ha nyolc évvel ezelőtt nem ragadja el a korai halál, az idén lett volna 65 éves. A másik: ahogy a Heves megyei Hírlap hírül adja. szülővárosában. Hevesben, ahol kérésére örök nyugalomra helyezték, most utcát neveztek el róla. Tény, hogy dr. Guba Sándor munkássága széles körben ismert volt az egész országban, de alkotó életének döntő hányada mégis Dél-Du- nántúlhoz, Somogyhoz kötődik. Nemcsak tudós szakemberként, Hanem igazi közéleti személyiségként is mélyen él az itt élők tudatában, hiszen csaknem húsz évig ország- gyűlési képviselőként is „hadakozott” többek között a zselici. a somogyi agrártermelésben dolgozók felemelkedéséért. Mi, a nagy családon belüli szűkebb környezet, a kaposvári egyetemi kar dolgozói gyakran felidézzük az értékes szellemi örökséget és mai munkánkhoz tiszta forrásként merítünk belőle. Ezt tettük legutóbb a múlt év őszén, amikor jogelődünk, a kaposvári Mezőgazdasági Főiskola alapításának harmincadik évfordulójára emlékeztünk. Dr. Guba Sándor iskolateremtő munkáját jubileumi kiadványban összegeztük. Az emlékidézés kapcsán ebből a szellemi örökségből néhány időtálló szemelvényt szeretnék kiragadni. Dr. Guba Sándor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején intézményfejlesztő munkájában meghirdette az oktatás, a kutatás, a termelésfejlesztés egységét. Messze előre mutatott ezzel a tudományos koncepcióval, hiszen most, az ezredfordulóhoz közeledve a világ elismert egyetemei, Nyugat-Európától Amerikáig erre törekednek. Érdemes ezen elgondolkodni! De azon is,' hogy a magas színvonalú, korszerű, szinte naprakész új tudományos eredményekre alapozott elméleti képzés mellett kiemelt fontosságot tulajdonított a gyakorlati oktatásnak. Nagy bölcsességgel vont párhuzamot az agrárszakemberek és az orvosok képzése között. Vallotta — és ennek ma már megannyi gyakorlati bizonyítéka van —, hogy szinte klinikai hátteret kell biztosítani az állattenyésztési szakképzésben központi laboratórium, állatházak, kísérleti istálók, tangazdaság létesítésével. A hallgatók szakmai megalapozottsága csak így kötődhet érzelmi és értelmi alapon, komplex módon a biológiai folyamatokhoz. Dr. Guba Sándor erejét nem kímélve küzdött azért, hogy az intézmény saját szervezeti rendszerébe illeszkedő tangazdaság létesüljön az oktatás és a kutatás teljes körű kiszolgálása céljából. De küzdött azért is, hogy az állattenyésztés megítélése kellő társadalmi rangot kapjon, legyen végre Magyarországon egyetemi szintű állattenyésztőmér- nök-képzés. 1991 szeptemberében ez az „álom” valóra vált. A sors sajnálatos döntése, hogy dr. Guba Sándor a cél elérését nem érhette meg. Amikor 1990 őszén az egyetemi karon szobrot emeltünk tiszteletére, megfogadtuk: szellemi hagyatékát ápoljuk, és örökségét gyarapítani igyekszünk. Úgy vélem, ígéretünket tartjuk! Az oktatás-kutatás fejlesztésének tárgyi bizonyítékai közül csak néhányat említek: működik az állatnemesítést új alapokra helyező CT-MR rendszer, Nyugat-Eu- rópa, az Egyesült Államok vezető egyetemeivel végzünk közös kutatásokat, megújult a tanügyi épület, a kollégium — és lehetne sorolni. Próbálunk méltóak maradni a hagyatékhoz. így tette ezt mindeddig Somogy megye és Kaposvár város is. Javaslatom talán éppen ezért „halló fülekre” talál: Úgy gondolom méltó lenne, ha a szülővárosához hasonlóan Kaposváron is őrizné egy utca Guba Sándor nevét. Es talán az az utca lenne az, amelyik a maradandó alkotásához, az Agrártudományi Egyetemhez vezet. Dr.Széles Gyula egyetemi tanár, dékán Kolumbusz szőkesége Milyennek képzelték a festők a felfedezőt? Ferdinando Colon így emlékezett apjára: „Az admirális jó formájú, jól megtermett ember volt, a közepesnél magasabb, hosszúkás arccal, kissé magas pofacsonttal, nem kövér, és nem sovány, sasorrú, világos szemű. Haja szökés volt fiatalkorában, de amikor harmincéves lett, megőszült.” Mások szerint haja kifejezetten vörös volt, orra kampós, arca napégetett és vöröses színű. Kolumbuszról (Genova 1451 — Valladolid 1506) nem mardt ránk hiteles, korabeli képmás, amely „élet után” készült. Ez érthető is, hiszen a XV. század végén a spanyol portréfestészet még csak ki- bontatkozóban volt, a királyi udvarnál is itáliai és flamand mesterek működtek. A négyszáz éves évfordulót megünneplő chicagói kiállításon, 1893-ban több mint hetven Kolumbusz portrét gyűjtöttek össze és mutattak be. Ezek különböző modelleket ábrázolnak, egészen eltérő arctípusú férfiakat, mégis valamennyit Kolumbusznak vélték a későbbi évszázadokban. A XVI. században divatos „híres emberek portrégalériáiban”, amelyekben uralkodók, hadvezérek, tudósok képmásai függtek, már ott volt a nagy felfedező képmása is. Az itáliai reneszánsz nagymestereinek portréfestményei között is találunk nagyszerű, de egymástól teljesen eltérő festményeket, amelyeket Ko- lumbusz-képmásnak tartottak. Az egyik legkorábbi ezek közül Sebastiano del Piombónak a festménye, melyet ma a New York-i Metropolitan Museum őriz. Sebestianus Vene- tus-ként, azaz velencei mesterként jelezte képét 1519-ben, holott már ekkor Rómában működött. Kolum- busszal nem találkozhatott, az admirális 1506-ban Valladolidban halt meg, Piombo ekkor körülbelül 21 éves lehetett, és nem hagyta el még Velencét. A New York-i festmény felirata, mely talán későbbi, mint a kép maga, tudatja a nézővel: „Ez a ligurial Columbus csodálatraméltó képmás, aki hajójával elsőként jutott el a föld túlsó oldalára”. Erről a Piombo festményről másolta egy ismeretlen festő a XVII. vagy a XVIII. században, talán Németországban a fejet, a monumentális félalakos, raf- fellói portrét mellképpé redukálva. A kép 1949-ben került a budapesti Szépművészeti Múzeumba, mostanáig a tanulmányi gyűjteményben őrizték. 1992-ben restaurálta Fáy András. A képen olvasható latin felirat tudatja velünk, hogy ez „Christophorus Columbus képmása a velencei Sebasti- anus eredetije nyomán készült 1519-ben”, a spanyol felirat pedig megismétli a Kolumbusz sírkövén lévő feliratot, melyet a történelmi hagyomány magának Aragóniái Ferdinánd királynak tulajdonított: „Kasztjának és Leonnak új világot talált Colon 1492-ben”. A Piombo képről több másolat is készült, festmény és metszet egyaránt. Legjelentősebb ezek között egy emigráns flarpand rézmetsző, Theodor de Bry (1528-1598) Frankfurtbammegjelent 13 kötetes illusztrált könyvében található, amely különben a felfedezések egyik fontos feldolgozása. A de Bry-féle portré talán a budapesti képről készült. A metsző elbeszéli, hogy egy művészbarátjától kapta a Kolumbuszt ábrázoló festményt, amelynek nyomán a kisméretű metszetet készítette. így próbálta bizonyítani ábrázolása hiteles voltát. A budapesti Kolum- busz-portré azonban ugyanolyan apokrif, azaz nem hiteles portré, mint a csaknem száz többi. Ezért is találkozik a nyájas olvasó minden könyvben más-más személlyel, mindegyik képmás az ideális és vélt admirálist próbálta megörökíteni. Dr. Urbach Zsuzsa Pótolhatatlan Ali bácsik m „Nagy megbecsüléssel gondolok azokra, akik áldozatos munkával próbálják kikutatni, ismertté tenni azok életét, kik példaképül szolgálhatnak mostani és későbbi korokban. így tehát támogatásomra is számíthatnak. ” E sorokban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke fejezte ki megbecsülését a balatonboglári Horváth Aladárnak, aki lelkes kutatómunkával derített fényt a II. világháborúban hazánkba menekült külföldi katonák Balaton-parti befogadásának részleteire. Majd egy másik baráti hangvételű levélben Göncz Árpád így fogalmazott: „Egyetértek Bajor Nagy Ernővel, hogy Horváth Aladár, a Horváth Aladárok helytörténeti tevékenysége pótolhatatlan.” Valóban az. Pótolhatatlansága a múlt feltérképezésében, s ha szabad a köztársasági elnök gondolatát helyeselnem, a példaértékű életek megismertetésében rejlik. Amire manapság nagy szükségünk van. Mert az ostoba ideológiák ez idő tájt megfigyelhetően sokkalta könnyebben hódítanak teret, mint a valódi, az igaz és hiteles életutak tanúságai. Ali bácsit — így hívják a barátai — nemrégiben ismerhettem meg, akkor, amikor emléktáblát avatott Balatonboglár városa a már említett oltalmat kereső francia katonák befogadásának, a bogiári menekülttábor kialakításának ötvenedik évfordulójára. Ali bácsi ezt az eseményt már öt évvel ezelőtt szerette volna megszervezni, elkészítette az ünnepség részletes tervezetét, kutatásairól beszámolt az akkori és a mostani francia nagykövetnek. Christiane Malitchenko és Pierre Brochand egyaránt őszinte barátsággal vették Ali bácsi tevékenységének feltárását, amiről levelükben is biztosították. A hála-emléktábla avatásának borongós-esős napján, fél órával az esemény előtt Ali bácsiéknál voltunk. Sorra kerültek elő a dokumentumok, irodalmak és a már publikált cikkek fénymásolatai. Mert Ali bácsi ezzel is foglalatoskodik, mind részletesebben igyekszik feltárni a múlt lassacskán elhalványuló, idővel feledésbe merülő emlékeit, amelyek így megfelelően konzerválódnak. Indulásunkkor magához vette fekete mappáját, számára értékesebbnél értékesebb kutatási ereklyékkel. Ali bácsi aztán találkozott a francia évadék még élő tagjaival, akiket hazánk katonai internált státusban óvott meg a legrosszabbtól, a náci fogolytáborok tömeggyilkosaitól, a háborús bűnösöktől. Talákozott a papír-dokumentumok hús-vér szereplőivel. Amikor eljöttünk, Ali bácsi kinyitotta a „kincsesládikáját”, és önfeledt büszkeséggel varázsolt elő néhány megsárgult fotográfiát. A történet legújabb láncszemét. Balassa Tamás _______________________________________________ ( Fotó: Gyertyás László)
