Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-28 / 281. szám

8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. november 28., szombat Jókai Anna köszöntése A születésnapok mindig al­kalmat kínálnak a számve­tésre. Ha valaki értelmiségi s íróember, kötelessége is ezen alkalmak kihasználása. A számvetés belső ügy, s vég­eredménye nem mindig válik közismertté még alkotó em­bernél sem. De van egy kö­zösségi számvetés is, s aki a nyilvánosság előtt szerepel, méghozzá egy egész országé előtt, annak szembe kell néz­nie nemcsak az öoportréval, hanem a felkínált arcképvázla­tokkal is. Nos, Jókai Anna számára az 1992-es esztendő íróként is, írószövetségi elnök­ként is nevezetes esztendő. Alighanem még a legszűk­szavúbb lexikonok is följegyzik majd, hogy az író életműsoro­zata ennek az évnek a könyv­hetén indult el az összegyűjtött novellák kötetével. A pillanat­nyi tervek szerint kilenckötetes lesz a sorozat: regények, kis­regények, esszék követik egymást, s mire a kilencedik is megjelenik, bizonyára készen lesz már legalább a tizedik kö­tet anyaga is, ha nem még többé. A könyvkiadás jelenlegi ínséges esztendeiben különö­sen nagy dolog egy életműso­rozat elindítása, s bizonyára nem is vállalkozott volna rá a Szépirodalmi Könyvkiadó, ha nem tudja, hogy Jókai Anna a hatvanas évek végi indulása után hamar egyik legnépsze­rűbb írónkká vált. A kiadói pél­dányszámok és a könyvtári ol­vasói statisztikák adatai mel­lett író-olvasó találkozók is bi­zonyságot tettek erről, néme­lyiken magam is megtapasz­talhattam ezt az írói-emberi népszerűséget. Aligha szétválasztható e két dolog. Vannak igen jeles írók, akik szenvednek a közönség- kapcsolat bármilyen közvetlen formájától, s vannak bizony olyanok is, akiket egynémely személyiségjegyük ellenszen­vessé tesz. Jókai Anna mind­ezekre ellenpélda: a művek­ben megformálódó alkotói én és az emberi személyiség minden lényeges jegyben azonosnak mutatkozik, s ezért nem érheti csalódás azt, aki személyesen is megismerheti őt. Az irodalmat, a bármilyen- fajta értelmiségi munkát szol­gálatnak tekinti, olyan belső parancs vezérli, amelynek tör­vényei elől ő sem menekül­hetne, még ha próbálna sem. Nem éppen divatos alkotói ars poetica ez mostanság, de bármiféle divattól függetlenül: időtálló. S kiiktathatatlan lé­tünkből: amíg az emberi nem­nek feladatai vannak — s azok vannak bizony, amíg csak lé­tezik az emberiség —, addig e feladatok elől nem térhet ki senki értelmiségi. Természe­tesen sokféleképp lehet a ko­rok kihívásainak megfelelni, ám az egyik leghatékonyabb mód bizonyára az, ha tudomá­sul vesszük a művészeteknek születésüktől való feladatait a társadalomban élő ember kö­rül. Bizonyára e törvényszerű­ség tudomásulvétele miatt is népszerű alkotó Jókai Anna az olvasók körében. S bármily meglepő — főként a mai meg­osztott szellemi életben —, népszerű ő az írók között is. Október végén volt az írószö­vetség közgyűlése, ahol Jókai Anna elnöki beszámolóját a hároméves elvégzett munkáról általános elismerés fogadta, különösen figyelembe véve azt is, hogy igencsak nyomasztó anyagi és egyéb gondok kö­zött kellett a szövetséget ve­zetni. Jókai Anna leköszönt tisztéről, írói terveit szeretné megvalósítani, de az általa végzett szövetségi munka leg­nagyobb elismerését azzal kapta meg, hogy az új vá­lasztmányba bekerültek közül a legtöbb szavazatot ő érte el. Ez is adjon erőt a tizedik kö­tethez! Vasy Géza Mellvértes lovagfigura torzója A Budapesti Történeti Mú­zeum két-három éven belül újjárendezi állandó kiállítá­sait, bővíti az állandó bemu­tatók anyagát, miközben új összefüggésekre derít fényt. E terv egyik részeként új, reprezentatív régészeti kiállí­tás nyílt. Az 1974-es ásatá­sokból előkerült szenzációs szobortöredékek és torzók egy bársonnyal borított te­remben várják a látogatót a Gótikus szobrok a budai ki­Szerencsés megszállott Beszélgetés Medgyesi Máriával Neve hallatán a nem túl fia­talok nyomban a Hintónjáró szerelemre gondolnak, s ez jót is jelent, meg rosszat is. Jó, hogy évtizedekkel ezelőtti film­főszerepét nem felejtették el, rossz, hogy nem konkurálhat ezzel az azóta ráosztott sok-sok filmszerep. Dehát nem föltétlenül a tálentum okán látni valakit éjjel-nappal a moziban és a képernyőn. A sikeres életút — óvatos, le­egyszerűsített kifejezéssel — a szerencsétől is függ. Medgyesi Máriának a ter­mészete szerencsés, és ez ta­lán többet is ér mindennél, hi­szen ennek köszönheti, hogy ma is friss, derűs, tettrekész, amit nagyon akar, el is éri, mert nem akar mindent és mindenáron, s ez a szemlélet jellemzi életpályája egészét. — Talán baj, hogy az érde­keim és érzelmeim egymás el­len dolgoztak, de én belehal­nék, ha a természetem elle­nére kellene élnem. Éppen negyedszázada szerződtem a Fővárosi Operett Színházhoz, végigjátszottam a legjobb sze­repeket, a Sybillt, a Mayát, a Csárdáskirálynőt, az Éjféli randevút, ami csak szép és jó az operettirodalomban; és remek Honthy-szerepekkel fe­jeztem be. Pedig nemcsak ez a műfajom; kétszer kaptam ajánlatot a Nemzeti Színház­tól, de nem vagyok csapodár. — Nagyon szépen beszél. Ez mostanában ritka kincs. — Jó tanáraim voltak, és ki­tűnő gyakorlatom. 1957-ben végeztem a Színművészeti Főiskolán, 58-tól a kecskeméti Katona József Színház szer­ződtetett, majd a pécsi, veszp­rémi, győri színház tagja let­tem. A vidéki színház életre- szóló útravaló, a műfaji válto­zatosság csiszolja az adottsá­gokat. Mi mindent alakíthat­tam! Dianát Lope de Vega A kertész kutyája című darabjá­ban, Emíliát Shakespeare Ot- hellójában, Adélét Garda Lorca Bernarda háza című drámájában. Vendégszerep­léseim is rendszeresek voltak, klasszikus darabokban is, a pesti Nemzetiben a Félke­gyelmű Nasztaszja Filopvná- ját alakítottam, az Operaház társulatával Papagénát a Margitszigeten... Találkozá­sunk színhelye a Fővárosi Operett Színház Zsebszínhá­zában Mária növendékeinek vizsgaelőadása; szépen éne­kelnek, jól játszanak és gyö­nyörűen beszélnek, versmon­dásuk megállná a helyét a klasszikus prózai színpado­kon is. — Már a főiskolán elhatá­roztam, hogy tanítani fogok. Visítani tudnék, ha tehetségte- lenséget, rossz beszédtechni­kát tapasztalok, de kitenném a lelkemet, ha tehetséggel talál­kozom. Csakhogy az adottsá­gokat fejleszteni kell, s az ala­poknál kezdeni. Két éve taní­tok a színház stúdiójában, és a rádióból ismert Botka Vali Fiatalok Musical Stúdiójában, beszédet és színészmester­séget. Tizenkét éves kortól ta­nulnak a gyerekek, nekik vé­rükben van a játék szeretete, de — talán meglepő is — sze­retik az artikulációs gyakorla­tokat, a versmondást is. A 18- 23 évesek már Csongor és Tündét játszanak, és teljesült a régi álmom: szakmai zsűri előtt vizsgáznak. A feladat nem könnyű, de megéri. Ha huszonötből öt marrad, érde­mes volt. Nem igaz! Egyetlen­egyért is érdemes. Megszál­lottként foglalkozom velük. A zenés műfaj korhatárhoz kötött; egy primadonna pálya­futása véges, hacsak nem Honthy-szerű biológiai csoda­lény, vagy nem tipródik életre-halájra, mindenen át­gázolva. Önmagamat sosem tudtam menedzselni, de a gyerekekért mindent megte­szek. Ez kitölti az életemet, és a fáradozásom kamatostól megtérül: frissen tart szellemi- leg-fizikailag, életben tartja a kapcsolatteremtő készsége­met, a szeretetet. Volt egy át­meneti időszak, amikor kilelt a hideg: mi lesz velem ezentúl. Mostanra elértem mindent, amit célul tűztem ki: eltartom magam — nagy szó! — bár a luxus sosem érdekelt —, idő­met tartalmasán kitölti a mun­kám, rendszeresen úszom, megtanultam varrni, nyaranta dolgozgatok a hétvégi há­zacskámban. Egyetlen fájó hiányosság, hogy nagyobb utazás már nem fér a költség- vetésembe. De kifogtam ezen is, szenvedélyes kiránduló­ként járom a budai hegyeket túratársaimmal: ma már meg se kottyan 20-30 kilométeres gyalogtúra. Ki ne hagyjam: angolul is tanulok. De azért a színészettől sem vonultam el, mindig gondol rám valaki, ta­valy a rádióban, az idén a Fé­szekben volt önálló estem, ki­váló partnerekkel. Gyakran kérnek fel éjszakai rádióműso­rokba, politikamentes témájú interjúkat csinálok a növendé­keimmel. Péreli Gabriella Világtörténet jelenidőből rályi palotából című kiállítá­son. Igazi művelődéstörténeti és régészeti szenzáció volt, amikor Zolnay László, ré­gész fellelte és feltárta a pa­lota szoborleleteit. S ezzel igazolását adta azoknak a humanista leírásoknak, ame­lyek európai összehasonlí­tásban is előkelő királyi ud­vari szobrászatról tudósíta­nak Magyarországról. Nincs semmi túlzás abban a megfogalmazásban, ame­lyet Zolnay Lászlótól idé­zünk: „Budai gótikus szobor­leletünk a középkori ma­gyarországi művelődésünk egy olyan korszakát doku­mentálja, amelynek idején a világtörténeti jelenidőben él­tünk. És nem évtizedes vagy évszázados lemaradással kullogtunk utána.” S abban is igaza volt a tudósnak, hogy a művészettörténészek és művészetrajongók, a gó­tika és a szobrászat kutatói Itália és Franciaország, meg Bécs, Krakkó és Prága mel­lett most már Budára is elza­rándokolhatnak e leletek lát­ványáért. Minden kétséget kizáróan beigazolódott, hogy a szob­rok és töredékek nem kül­földi műhelyekben készül­tek. Mégpedig abból, hogy valamennyit a Budához leg­közelebb eső kőbányákból fejtett kőből faragták. A szobrok a budai udvarban egy hosszabb ideig dolgozó királyi műhelyt hitelesítenek. S a kutatás azt is valószínű­síti, hogy a többféle méretű, többnyire festett szobor Zsigmond korából szárma­zott. Különös szoborsors, a plasztikák noha szoborteme-' tőben vészelték át a száza­dokat, mégis eltemetteté­süknek köszönhetik megma­radásukat. Hiszen amikor a törökök először Budára ér­keztek, ezek a szobrok már rég a földön nyugodtak, I. Ulászló ugyanis kivettette őket a palotából. Különös az is, hogy a kö­zépkori szobrászatban szok­ványos szentek helyett a budai leletben megannyi vi­lági emberábrázolás is fel­lelhető. Udvari-világi alakok, lovagok, heroldok, királyok, udvari dámák; s természete­sen vannak szentek, aposto­lok és Madonnák és egyházi emberek is. Ezek a töredékeikben, tö­redezettségükben is gyö­nyörű szobrok egyenként posztamensre állítva, védő­üvegfal mögött láthatók. Hetvenkét — többé-kevésbé ép — szoboralak, fej, torzó és felismerhető töredék van kiállítva. A legtöbb a budai királyi palota előudvarában feltárt leletből, néhány töre­dék a korábbi ásatásokból és a Nagyboldogasszony plébániatemplomból került elő. Koronás sisakot tartó fegy­verhordozó A szoborleleteket korabeli építészeti töredékek, edé­nyek, pénzérmék egészítik ki. S alaprajzok, fotók segítik a lá­togatót a tájékozódásban. Videofilmen pedig megte­kinthetik a televízió filmjét 1976-ból a szobortemetőről, s egy-egy filmet a bécsi és a burgundiai udvari szobrász­műhelyekről, a magyar mű­hellyel való párhuzamokat megvilágítandó. Egy régi kép Medgyesi Máriáról . :

Next

/
Thumbnails
Contents