Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
1992. november 14., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Jegyzet a somogyi képzőművészek kiállításáról Kertész Sándor: Piros léggömb másra. Vajon milyen sors jut ezekben a napokban Kertész Sándornak? Nem tudom, honnan érkezett közénk, hogy megmutassa nekünk a világot. Az angyalszárnyat bemérni készülő radar, a tussal kihúzott portré mögött elmosódó környezet mintha azt jelezné: nincs semmi kézzelfogható, biztos pont e világban. Csiszár Elek. Szinte összes képe igazolja, hogy ' Van Dyck-barnával és- fehérrel minden életérzést képes a vásznon keresztül közös kinccsé tenni. Vörös András „Leningrádi barátnők” című alkotására csudálkozva álltak xmeg (a mondanivalót találgatva, s arról beszélve, hogy „én is tudnék ilyet festeni”), mint ahányan földbe gyökereztek a Siófokon élő Csiszár Elek Zord tél című üzenete Ungvári Károly: Mennydörgés Horváth János Milán: Együd Árpád portréja előtt. A képen a fehér uralkodik „tisztaságával”, ahogy betakarni készül a kalapja után görcsös kézzel nyúló koldust. A kalap kalap, a kéz kéz, a bakancs bakancs a vásznon — a „tetem” fölé rajzolt „cir- kálmány” azt jelzi(?); nem a természet felel az emberi tragédiákért. Két Együd Árpád-portrét is festett Horváth János Milán. Az egymásba nyíló termek egy bizonyos pontjára állva mindkettő látható. Sőt! Mintha innen is, onnan is ránk figyelne a neves néprajzkutató. Bölcsen, sokat tudón — az egyik képről tán szomorúbban. Telitalálat. Igaz; nem tudom megfogalmazni, ami megfogott benne, talán mert oly mély a gondolat. Hogy mi köti össze a kiállító művészeket? „A szépség más-más, mint szabadság a jelenségben" — vallotta az előző évszázad közepén F. Schiller. Szóval így szép; másságaiban ez a kiállítás. Czene Attila Hogyan érezhetik magukat manapság a művészek? Hiszen sokkal érzékenyebb antennákkal észlelik a társadalom, az egyén problémáit, mint legtöbbünk. Példa erre a Somogy megyei festők, szobrászok kiállítása, melyet február végéig a siófoki Kálmán Imre múzeumban tekinthetnek meg az érdeklődők. Aki betér a siófoki tárlatra, nem találhat szinkrontolmácsot maga mellé, lefordítandó a vonalak, színek, fények kavalkádját a saját nyelvére. Szédülés; egyik szellemi repülésből a másikba. Erre az érzésre lehet azt mondani, hogy a hegyek elmállnak, a folyók kiszáradnak, a házak felégnek, az emberek meghalnak, csak e helyütt nem változik majd semmi. Mert ezek a képek a néhol primitív, máshol egyenest provokatív jelképektől egészen (vissza?) a tájélmény akadémikus kifejezéCsiszár Elek: Zord tél séig egy helyre hoznak minden mondanivalót, ami fakadhat a ma emberétől. Az egyik kép kiabál, a másik kérdez, a harmadik inkább csendesen vár sorára, hogy felismerje egy látogató végre a lényegét. Érdekes lenne hallani, hogy éjszakánként, amikor bezárják a bejárati ajtót, lelakatolják azt, s csupán a néhány méterre zakatoló vonatok sípolását hallani, miképp beszélgetnek egymással... Én bizony egymás mellé akasztottam volna Szirmayné Bayer Erzsébet, Szikra János és Ungvári Károly festményeit, amelyek a balatoni élményeikről mesélnek. Mindhárom művész éles kontúrokkal, apróbb-nagyobb foltok egymásra „vetítésével” fejezi ki magát — mégis, mintha évszázadokat lépnénk odébb, néhány méter helyett. A kisgyermekként maszatolt ég még csak-csak hasonlóképp kavarog; tükrében a táj, a lényeg itt azonban a látogató fényképalbumában is hasonlóképp festhet, míg amott szétdúlt világképben téglalap alakú dombok dőlnek egySzépség: szabadság a jelenségben TURISTAÚTON A Semmering sziklái közt kapaszkodott az autóút. A férfi nem nézett semerre. A hegyi hajtűkanyarokban csakugyan nem tanácsos a volán mellett az ábrándozás, de őt gyerekkorában sem igen izgatták az erdők. A Váci utcát ismerte, esetleg a Haris közt, talán még a Vörösmarty teret is. A Nagykorúiig a kamaszévek éjszakáin a boros cimborák néha elcsalták, vagy lányüldözőben keveredett ki a Rákóczi útra. Az asszony se nézte a felhőket szaggató sziklákat. — Rosalinát talán nem is találjuk Rómában — sóhajtott. A férfi közben megszívta a cigarettáját. — Nem tehetjük — mondta ingerülten —, hogy fel se keressük. — Különben elkárhozunk, persze. — Hét éve nem láttam. Elvégre a néném. — Ezért aztán reggeltől estig cipel majd magával! „Ezt okvetlenül meg kell néznetek, háromezer éves!” Vagy: „Ezt Pontius Pilátus építette, akkora, mint az Eiffel-torony hason fekve!” Este operába vonszol, éjjel halat akar enni, hajnalban meg gyalogolni, mintha szerelmes egyetemisták volnánk! Én, fiam, nem azért megyek, hogy bámészkodjak! — igazította meg lila napszemüvegét. — Ha ennyit utazom, legyen is értelme! — Persze — morogta a férfi alig hallhatóan. — Te! Talán szerencsénk lesz! Hátha elutazott! Üdül... — Clary pénze biztosan megérkezett már — beszélt a férfi maga elé, mintha maga ülne a kocsiban. — Ó, Clary! Biztosan! — élénkült egyszerre az asz- szony. — Clary be szokta tartani a megállapodást! — Remélem! ...Első este Rosalina nénit nem találták otthon, a Clary-féle pénz se futott még be Amerikából. Olcsó panzióban szálltak meg. Két napot szántak tájékozódásra. Az Upim-áruházak- ban megállapították, hogy az árak alaposan fölugráltak, de kozmetikai cikkeket például így is érdemes vásárolniuk: négy-ötszörös áron lehete otthon elsózni a rúzst, a hajfixálót, a körömlakkot; az ilyesmi könnyen átcsúszik a vámon. Kendőkkel és bizsukkal ugyanez a helyzet. A fehérneművel óvatosabbaknak kell lenniük, cipőre és táskára oda se érdemes nézni. Majd kimentek a nyílt piacokra, órákig turkáltak a San Giovanni és a Porta Portese sátraiban. Selyemruhák, kardigánok, csodálatos színek, valóban fillérekért. Olyan holmi jöhet csak számításba, ami diszkréten megbújik majd a Váci utcai gomb-, csat- és övüzlet pultja hátsó rekeszeiben, s amiből elegendő egyetlenegyet megmutatni, mert a hölgy majd szól a barátnőjének is... csak tudni kell, kinek szabad fölkínálni. Harmadnap útra keltek, mert úgy hallották, hogy Nápolyban minden még olcsóbb — főleg, ha elég erőszakosan alkusznak. Mire visszaértek, Rosalina is előkerült. — Nápolyban? Okosan! Nápolyt nem szabad kihagyni! — s lelkesen kínálta őket gyümölcslével. — Az An- jou-várat láttátok? — A piacon voltunk! — hű- tötte le az asszony. Rosalina néni ajka lefittyedt: — A piacon? A férfi rábólintott és ásított. A néni úgy gondolta, lakjanak nála, ne szórják a pénzt. Mire azt hazudták, hogy két hétre kifizették a panziót. — Ennyi pénzetek van? — ámuldozott az öregasszony. Szerencsére, az amerikai átutalás közben valóban megjött: Clary nagylelkű volt, nyolcszáz dollárt küldött, s írta, télen Európába készül, Pestre is kíváncsi, majd akkor elszámolják. Erről persze nem referáltak a néninek. Fél óra múlva búcsúzkodni kezdtek. — Jöttök reggel? — kérte a néni, mint aki ritkaságot kínál. — Hiszen még semmiről se meséltetek!... Reggel, egész korán. És elmegyünk a Pinci- óra. Nappal útba ejti az ember akaratlanul is, de a rengeteg autótól, ugye, nem tudjátok élvezni. Vagy a Colonnát nézzétek meg hajnalban, akkor még érintetlenek a tér arányai, még nem rontják meg a parkoló kocsik, a kapuk íveit még nem takarják el a filobuszok!... Három napig nem jelentkeztek. Utána is csak telefonon. Egy hét múlva állítottak be. S megint úgy folyt a beszélgetés, gyümölcslével, feketekávéval. Később a férfi azt mondta, a felesége napok óta kénytelen volt ágyban maradni. A szokatlan klíma. Rosalina néni megijedt: — Rómában vagytok, és nem láttatok semmit?! — De, de — bólogatott a férfi. — Hogyne. Sok mindent. — Legalább Tivoliba gyertek el velem — kérte őket. — Autóval egy óra. Öregebb város, mint Róma; gondoltátok volna? És a Hadrián-palota romjai közt megmaradt a víziszínház! Menjünk ki reggel! — Minek? — futott ki a friss frizurát viselő, mosolytalan asszony száján. Férje közben egy hosszúkás dobozt cibált elő: — Nézze, néni — mutatta —, nézze csak, mit vettem Irénkének! Még neki se árultam el! Széles, arany karkötő került ki a dobozból. A csat fölött kicsi, kör alakú óra. — Nahát! — sikított föl Irén. — Ezt a meglepetést! Fölcsatolta, komoly szakértelemmel bíbelődött vele, közben nem mosolygott. Másik csuklóján egy másik karperec. Rosalina néni megtörölte a szemét: — Jó dolgotok van... — bólogatott. Irén, fehér arccal, kihúzta magát: — Hogy tetszik érteni? Mi az, hogy jó dolgunk van? — Én csak azt mondom, hogy nektek, úgy látszik, jó dolgotok van otthon. Egészen biztos, fiaim. — És mitől olyan biztos ebben a néni? — Én, látjátok, amióta így maradtam... Hiszen tudjátok. Szóval, amióta a fiam a háborúban... aztán az én drága uram... Hát azóta így vagyok, 's csak azért bírom ki valahogy, kedveseim, mert rengeteg a világban a csodálni való. És amíg csodálkozni tudok, addig kibírom. A szépség egymagában nem vigasztal, jól tudom, de erőt azt ad... Tivoliba még nem jutottam el. Egyedül már nem merek, autóbusszal... Jó, ha nem akarjátok megnézni, ne vigyetek ki... Kicsit hallgatott megint, majd amikor folytatni próbálta, bizonytalanul megcsuklott a hangja: — A vámnál nem lesz bajotok? Sok csomagot visztek? Ekkor észrevette, hogy amazok összakacsintanak. ...A Pantheont azért mégis látták. Az utolsó napon. Mert valaki azt ajánlotta, hogy a Via Teatro Valle zugolyaiban háncsból készült táskákat lehet kapni, igen olcsón. A kis utcában válogattak hát műhelyről műhelyre, míg kikeveredtek véletlenül a Pantheon előtti térre. Addigra azonban megvették már a táskákat, s mérgelődtek, hogy eltévedtek, taxit fogadtak, s egyenesen a szállodába hajtattak. Kende Sándor
