Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. november 14., szombat EGY NAP SÜTŐ ANDRÁSSAL Tartson meg bennünket az Isten és a történelem (Hargita megyei tudósítónktól) Székelyudvarhely városa minap díszpolgárává fogadta Sütő Andrást. Nagy nap volt az írónak, szervezőnek, nézelődő újságírónak egyaránt. Kezdődött minden a városháza dísztermében. A szerencsések, akik befértek a régi Udvarhelyszék megyegyűlésének egykori színhelyére, hangulatos ünnepségnek lehettek részesei. Székelyruhás diákok verseket szavaltak, népdalokat énekeltek, Sütő-Írásokból olvastak fel részleteket, a város képzőművészei a Hargita rengetegéről és Ábel újraképzelt kunyhójáról festett képekkel örvendeztették meg az ünnepeltet, a polgármester a díszpolgárságot igazoló oklevéllel. Cserébe Sütő András magvas mondandójú beszéddel tette igazából emlékezetessé a napot. Pár — a székelység gondjait ecsetelő mondata —, mindenképpen ide kívánkozik: „... a magyar nemzet hajnalától kezdödőleg itt, ezen a földön katonaként, harcosként, honvédő seregek birtokosaként, önmagaként élt a székely. Ez az a nép, amelynek — most egy kicsit eltúlozva mondom —, Magyarország fennmaradási lehetőségét köszönhette évszázadokon át. Mert a keleti veszedelmet mindig a székelység tartotta föl. Ebből az alkalomból szellemileg, erkölcsömben és gondolkodásomban még közelebb kerülünk önökhöz, ehhez a városhoz, ennek lakóihoz, e város révén ennek környékéhez, környéke által az egész székelységhez, Székelyországhoz, a Székelyföldhöz. Azáltal, hogy én közelebb kerülök, tiszteletbeli polgári mivoltom révén óhajtok komolyabban és mélyebben nemcsak együttérezni, de együtt is küzdeni önökkel. Isten őrizzen mindannyiunkat, de különösen a székely társadalmat, mint az eljövendő romániai magyarság legfőbb biztosítékát a megmaradásban, Isten őrizze meg a Székelyföldet a széthúzás következményeitől, az ún. morbus hungari- cus, tehát az ősi magyar betegség következményeitől... El kell fogadnunk a változatos törekvéseket, de meg kell teremtenünk az egységet, fel kell számolnunk azokat a konfliktusokat, amelyek most a székelység kebelében, akárcsak másutt, az erőinket felörlik... Ezzel be is fejezem. Megköszönöm a megtiszteltetést. A jövőben ezentúl már mindig önökkel leszek, osztozni az esőnek, a jégverésnek, a történelmi viharoknak jóban-rosszban reánk következő eseményeiben. Kérem, fogadjanak el engem szövetségesüknek jóban, rosszban, esőben, jégverésben.” Magán a Hargitán folytatódott a nap, Sikaszón, a szétszórt házú hegyi településen, ahol évekkel ezelőtt Sütő András felépítette magának a maradandó írói megvalósítások és az ígéretes tervek házát. A látogatásra az szolgáltatott alkalmat, hogy Udvarhely városa kaput, szép székelykaput emel az író sikaszói háza elé. Magyari Lajos költő, a román parlament újdonsült háromszéki szenátora tömör verssorait vésték a kapufába: „Kinek útja csillag-ösvény, kinek fák örülnek jöttén, ki a világra látva látott, és haza hozta a világot, tekintvén a Napra, Holdra, virradjon fel szép napokra. ” Következett a szalagvágás, utána a meghatódott házigazda köszönő szavait hallhattuk: „Engedjék meg, hogy pár szóval megköszönjem ezt az ajándékot, arra emlékezve, hogy pár évvel ezelőtt megpróbáltam szót emelni a székelykapuk érdekében. Akkor, amikor a kapukat, ugyanúgy üldözték mint a székelyeket, vagy másokat, egyaránt. Ezeket a kapukat, emlékszünk mindannyian, egy időben Udvarhely rajonban arra ítélték elmebeteg hatósági emberek, hogy nyersolajjal lefessék őket, lemázolják őket, egyrészt, hogy nehogy véletlenül a piros, fehér, zöld virágok az országot megrendítsék, másrészt, nehogy azok a madarak, amelyeket kapufába álmodtak kapufaragó emberek, nehogy veszedelmet hozzanak az országra. A kapuk is rabságban éltek. Köszönöm most ezt a felszabadult kaput, melyet, remélem, nem fog semmilyen elmebeteg veszedelemnek tekinteni... Mindenkinek köszönöm, és mindenkire mondom az áldást: tartson meg bennünket az Isten és a történelem.” Lehet, merő véletlen, de amikor a szolgálatos fülekről ejtett szót az író, repülőgép zúgott el a ház felett. Ezúttal nem helikopter, csak repülőgép, nem olyan magasan, hogy ne lássuk csillogó szárnyait. Csillogó műszerei rejtve maradtak előttünk, Sikaszó a maga ünneplő seregével viszont nem jelenthetett semmiféle rejtélyt a teniszlabdát űrbéli magasságokból is jól kivehetően lefényképező technikának. Aztán eltűnt a repülőgép, lehet észre sem vette mindenki, szép sorban átmentünk a kapu alatt — Sütő András házába invitált minden jelenlévőt. Magának szűkön (a cukorbetegség az oka — világosított fel), másoknak bőven mért; a székely köményessel sorra koccintott mindenkivel. Mikor az Ábel-kunyhót rajzoló udvarhelyi festő, Maszelka János gyors ceruzavonásokkal papírra örökítette a vendéTompa László emléktáblájánál gek körüli sürgölődésbe belefáradt, percre megpihenő Éva asszonyt, a kedves feleséget, a beszédes kedvében lévő író csipkelődve jegyezte meg, hasonlít vajamelyest a rajz a modellre. És ha belekezdett, akkor már folytatta is: egyszer a neves erdélyi festőt, a Zsö- gödi Nagy Imrét meghívta Pusztakamarásra, festené meg édesanyját. Jó kedve lett a fia jöttén örvendező asz- szonynak, a rajzlapra mégis szomorú arc került. Miért? — kérdezte a festőt. Mire Nagy Imre: mert az édesanyának nem az arcát, a sorsát rajzoltam meg. Sikaszóról beszélgettünk. Ez a hely — mondotta a házigazda — azért is emlékezetes, mert itt jó néhány darabomat írtam, legutóbb az Álomkommandót, annak előtte az Advent a Hargitám, még előtte pedig, részben, a Szuzai mennyegzöt. És itt szeretném most már befejezni Az ugató medve című drámámat. Kiderült ugyanis, hogy ez az a hely, hol csendben, biztonságban, viszonylagos nyugalomban dolgozni lehet, és az is kiderült, hogy itt Sika- szóban olyan emberek, olyan székelyek laknak, akikre mindig számíthatok, akik velem mindig együtt éreztek, és akikkel hasonlóképpen magam is mindig együtt érzek, minden gondjukban és reménységükben. Sikaszón nem ért véget a nap, a kora esti órákra újra Udvarhelyre értünk, a székely konokság költője, Tompa László emlékházához. Ünnepre megint, emléktábla avatásra, Bodó Levente szentegyházai szobrászművész Tompa-plakettjét leplezte le Sütő András. Beszédeket is mondott, okos, szép, felleges időkben eligazító beszédet: „Mindenképpen biztató, hogy itt lehetünk, hogy emléktáblát avathatunk, megerősít bennünket abban, hogy a történelmünket fokozatosan vissza tudjuk szerezni. Történelmünket, amitől megfosztottak bennünket, amit meghamisítottak, amit eltitkoltak, ami kikerült a tankönyvekből, a gyermekek tudatából... Tompa László hagyatéka, szellemi értékei, amelyek ennek a városnak a büszkeségeit jelentik, valójában Erdély büszkeségei is, az Székelyudvarhely díszpolgárától hangzik a köszönet (Fotók: Nagy P. Zoltán) összmagyar nemzeti kultúra részét képezik, vele együtt vonulunk be az összmagyar kultúrába, melyből közel hetven esztendőn keresztül kitiltottak bennünket... Laci bácsi ott megy előttünk, mi pedig utána. Amerre ö megy, az jó irány, azt bizalommal lehet követni. Adja Isten, kedves barátaim, hogy ez a most felavatandó emléktábla több legyen, mint puszta kő, mint puszta jelzés, hogy ez az emléktábla a szellemnek olyan foglalata legyen ebben az utcában, ahol elmenve a lelkünk felmelegszik, a reménységünk pedig kivirágzik.” Bent, az emlékszobában folytattuk a beszélgetést Tompa Lászlóról, Tamási Áronról. Hogy amikor Tamásit temették 1966-ban Farkaslakán, aznapra minden intézményvezetőt gyűlésbe hívott a hatalom Marosváráshelyen, Csíkban pedig benzinhiányra hivatkozva állították le a buszjáratokat, mégis ezrek gyűltek össze a két cserefánál. Vagy amikor Kemény Jánost temették Marosvécsen. Az Erdélyi Helikon mindenese egykori kastélya kertjében kívánt magának végső nyugvóhelyet (1971-et írtak!), amit az akkori román földművelésügyi miniszter arra hivatkozva próbált meggátolni, hogy a törvény értelmében termőföldbe nem lehet temetkezni. Sok utánajárásba került, míg teljesülhetett az író végakarata. Nézzük a Lófürösztés kéziratát, Tompa László maradandó értékű bátor vers-kiállását, régi udvarhelyi lapokat forgatunk. Sütő András írja, csak írja meleghangú ajánlásait a könyveivel érkező hűséges olvasóknak. írná még sokáig, de egy idő után Éva asszony takarodót fúj, indulni kell Vásárhelyre. Novemberben visszajövünk Sikaszóra — mondja búcsúzóul Sütő András. Befejezem a Nemzeti Színháznak szánt drámát, utána, ha lehet, felmegyek Pestre. Azért is, hogy utánanézzek a székelykapukról kiadott csodálatos albumnak. Évekkel ezelőtt jelent meg, én írtam hozzá az előszót, úgy hírlik, van belőle raktáron. Jó volna valahogy hazahozni Erdélybe, ha már olyan szép kaput kaptam magam is ajándékba. Borbély László
