Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. november 14., szombat Több hónapi ostrom után Dubrovnik akiktől a szobát béreltük — bátorítóan legyintettek, hogy ez „nem az igazi”. Az igazira, szerencsére, nem került sor. A háziak mindenesetre érezhetően aggódtak, hogy első látogatóik esetleg gyorsan felpakolnak és odébbruccannak. Kedves Dubrovnik már békés napokat él. Itt-ott egy kiégett lakás, másutt téglahalmaz. A romok nagy részét már eltakarították, s helybeliek váltig ismétlik, hogy Dubrovnik kész újra turistákat fogadni. A vasárnapi futballmeccsen a lelátók dugig tele voltak: katonák és helyiek ültek a stadiont körülvevő várfalak tetején. A foci gyenge volt, de végre újból szabadon lehetett mutatkozni nyílt terepen, veszély (Fotók: Epres Oszkár) nélkül. A tömeg önfeledt volt, de hangulatán érződött, hogy a tegnap ostromát már el is felejtette. Magyar úíieveiünk mindenütt osztatlan lelkesedést keltett. A katonák barátságosan intettek kocsinknak, látva az akvamarinkék borítólapokat. A civilek sóhajtottak: „ti, magyarok már annyival előbbre jártok... Nagy a jólét nálatok? Mértéktartóan bólogattunk, gondolva, így illik. „Gyertek vissza sokan magyarok!” — mondták az utolsó őrállomásnál, mikor elhagytuk a várost. „Jövünk, ne féljetek,” mondtuk bátorítólag angolul. „Szép itt.” Berényi Iván újra szabadon lélegzik Fegyveres horvát katonák igazoltattak 2-300 méterenként amikor Dubrovnikba érkeztünk szombaton hajnali négykor. A csetnik csapatok a megállapodás alapján két nappal korábban húzódtak vissza a dalmát partvidékről, az üdülőváros több hónapos ostroma után. Az útszélen kiégett, szétlőtt kocsik sora figyelmeztetett a közelmúlt harcaira. Még a „Velcome to Dubrovnik” táblának is jutott egy kiadós géppisztoly sorozat. A város hét körül kezdett éledezni. Vásárlók lepték el az utcát, hunyorogva a korai napfényben, ziláltan, mint afféle jobb sorsra jutott csőlakók. Legtöbbjük élelmiszerrel rakott szatyrokat cipelt a közeli bevásárlóközpontból, „biztos, ami biztos” alapon. Az utaskikötő mellett ittuk meg de rigeur kakaónkat — amit habosra gőzölve készítenek a horvátok — a nyitott teraszú kávéházak egyike előtt ülve. A hangulat ünnepi volt. Katonák terepszínű uniformisa keveredett a helybeliek laza szabadidő göncével. Enyhe volt a télelő, 18 fokos a hőmérséklet. S mosolyogtak az emberek. Kis csoportok verődtek össze mindenütt, lelkes eszmecserék és nagy kézrázások közepette. A város, melynek eleste oly biztosnak látszott nemrégiben, felszabadult. Szomszédos asztaloknál ülőkkel kötött gyors ismeretség révén értesültünk egy helyi élelmiszerbolt felrobbantásáról. Ez az előző éjjel történt, mert állítólag segélyszállítmányok útján érkezett élelmiszert árult csillagászati árakon. Elég sok szó esett a szállítmányok szervezett dézsmálásáról és az elkerülhetetlen feketepiacról. Egy idősebb helyi idegen- vezető hölgy kitörő örömmel üdvözölt minket, mint 18 hónap óta az első idegeneket, majd arról panaszkodott, hogy neki nem jár se a segélyszállítmányokból, se a Nyugaton gyűjtött segélyalapból — szerb származása miatt. A csetnikeket mindenesetre keserűen elmarasztalta. A nap békésen telt el. Este azonban puskakelepelés riasztott bennünket, és aknavetők huppogása. Pár percig tartott az egész. A háziak — KÉSŐN JÖN A KÁRPÓTLÁS Részvényes lesz a volt kulák Regényes a nemeskisfaludi Madarász Zsigmond élete. Ő így mesélte el: — 1909-ben születtem, december 31-én, de szüleim 1910. január 1 -jét jelölték meg születési dátumként. Apám 25 kataszteri holdon gazdálkodott. Szerettem volna tanulni, ki is jártam a négy gimnáziumot, de anyám nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy a birtok ne kerüljön idegen kézre, így aztán itthon maradtam gazdálkodni. Az első világháború utáni szűkös esztendőkre nagyon jól emlékszem. Voltunk úgy is, hogy egy pengő volt a háznál, és azt mondta édesapám, hogy elviszem ezt is, veszek rajta dohányt, mert pipás ember volt. Hát átvészeltük az első világháborút, az utána kővetkező nehéz esztendőket is. Jött a második, annak az elején apám meghalt. Én, mondjuk úgy, a háborút megúsztam, nem kerültem frontra. Talán nem dicsőség elmondani, de én nem tartom bűnnek: volt egy jó ismerősöm Kaposváron a hadkiegészítőnél, ő azt mondta: Zsiga, a te behívód mindig „alul" lesz... így nem kaptam meg soha. A második világháború alatt is leégtünk. Négy esztendeig tartott, amíg egy kicsit rendbe jöttünk, lett egypár állatunk. Gazdálkodtunk. Aztán jött a Rákosi-rendszer... Kuláklistára kerültem, akkor mindent elvettek. — Mennyi földje volt? — Előbb 25 kataszteri hold, de amikor a rendszer bejött, már 33 lett, mert örököltem én is, meg a feleségem is. Mindent elvettek. Pestre jártam dolgozni, a Chinoin vegyészeti gyárba, két évig. Sokszor, higgye el, onnan hoztam kenyeret, zsírt, krumplit a családomnak. Aztán jött a Nagy Imre-féle forradalom, mert az volt, s hazajöttem. Ismét elkezdtem gazdálkodni, 18 hold földet kaptam vissza. Következett a téeszalakítás 1959-ben; az ember megint nincstelenné vált. Voltam brigádvezető a téeszben, majd elnök, aztán újra brigádos. Úgy is mentem nyugdíjba, 1470 forinttal. Most már csaknem nyolcezer, de mit ér ma ennyi. Huszonöt holddal léptem be a téeszbe. Amikor itt táblásítottak, 11 holdnyit államosítottak minden kárpótlás nélkül. Most ezért a 11 holdért meg egy házért adtam be kárpótlási igényt. A Nefelejts utcában volt egy házam, negyven négyzetméteres, abban lakott a konvenciós cselédem. Elvették azt is. Hát ezekre kértem a kárpótlást, de a jegyet még nem kaptam meg. A 11 hold föld értéke 126 aranykorona volt, ezer forint egy aranykorona, hát így lesz 126 ezer forint. Nem tudom, hogy a házért mennyit kapok. Amire számítok, az olyan 150-160 ezer forint... Lehet, hogy földet veszek rajta, bérleti szerződést kötök a termelőszövetkezettel, és ha a téesznek nyeresége lesz, akkor a bérleti díj fölött kapok részesedést is. De azt hiszem, erre egyelőre nem lehet számítani — mondja. — Örülnék, ha a bérleti díjat ki tudnák fizetni. Noha azt mondta az elnök, azt a pénzt garantálja. Van más lehetőségem is: a menyem a marcali nyomdaüzemben dolgozik, lehet, hogy ezzel a pénzzel betársulok oda. Vagy vásárolhatok részvényt a marcali fűrészüzemtől. Ez a három lehetőségem van a kárpótlási jegy felhasználására. Nem akarom eladni. Ahogy hallom, 60-70 százalékot fizetnek érte, de miért pazaroljam el... Amikor a té- esz megalakult, Nemeskisfaludon majd háromszáz lélek volt. Lassanként megfogyatkoztunk, úgyhogy most már százan sem vagyunk, mert a téesz nem tudott munkát adni a tagoknak, nem tudott életlehetőséget biztosítani nekik. A gépesítés is amikor bejött, nem igényelték tovább a kézi munkát. így aztán a fiatalság elment, csak mi, öregek maradtunk itthon. — Zsiga bácsi mivel foglalkozik napközben? Látom, van írógépe, színes tévé, könyvek, még lexikon is... — Már nemigen használom az írógépet. Régebben többen fordultak hozzám a faluból, csináljak nekik kérvényt vagy föllebbezést, végrendeletet. Tudja, egy kicsit olyan kontár voltam az ügyvédségben is. Bekebelezéseket is intéztem, földátírásokat, a barátaimmal is úgy leveleztem. — Arra nem gondolt,hogy leírja gazdag életének emlékeit? — Nem nagyon foglalkoztam ezzel a gondolattal. De lehet, hogy még ráadom a fejemet. Metz A. Márton
