Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-03 / 234. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. október 3., szombat Szent László és Somogyvár Idvezlégy kegyelmes Szent László király! Magyarországnak édes oltalma Szent királyok között dragalátus gyöngy. Csillagok között fényességes csillag. /Ének Szent László királyról. XV. sz./ Kilencszáz évvel ezelőtt az akkori nagyvilág, Európa szeme Magyarországra, illetőleg Somogyvárra figyelt. Hogyan is alakul az a szövetségi, politikai rendszer, amelynek tagjaként Magyarország László király irányításával részt vesz a pápaság és a Német-Római Császárság sorsdöntő küzdelmében? — veti fel a kérdést a Szent László és Somogyvár című kötet bevezetőjében dr. Magyar Kálmán. A Somogy Megyei Múzeum régészének szerkesztésében látott ugyanis napvilágot a kilencszáz esztendős somogyvári bencés apátság emléke zetére ösz- szeállított tanulmánygyűj te- mény. Tavaly júniusban zajlott (Fotó: Gyertyás László) Oszlopfők közötti emberfej dísz az a tudományos ülésszak, amelyen a magyar történet, néprajz, régészet és a művészettörténet-tudomány több jeles képviselője tartott előadást a mára emlékhellyé lett, kulturális, tudományos és idegen- forgalmi központban. Ennek anyagát közli e könyv, megjegyezve: hogy a hajdani zarándokhely — Európa „kapuja" volt ekkor Somogyvár — felújítva várhatja a látogatókat, az Országos Műemléki Felügyelőség és a megyei ön- kormányzat érdeme. Az ódon levegő, a hely varázsa azonban tovább fokozható, ha a látogató kézbe veszi a fotókkal, rajzokkal gazdagon illusztrált, tetszetős kötetet, amelyben elsőként a Szent László-kori Somogyvár történeti szerepéről olvashatunk. Győrffy György megjegyzi: A mai történeti köztudatban teljesen téves kép rögződött meg a Dráva folyó és az Adria közti terület lakóiról és politikai hovátartozásáról. Az egykorú hiteles forrásokból ugyan a tényleges helyzet egyértelműen kiderül, a XIII. századi zágrábi és spalatói egyházpolitikai törekvéseknek azonban sikerült ezt olyan fiktív történeti keretbe ágyazni, amit ma is elfogad az egyetemes történetírás. Magyar Kálmán Somogyvár Magyar- ország virágzó Árpád-kori központja című tanulmányában részletesen ír a somogyi királyi vármegye birtokairól; s olvashatunk várjobbágyokról, valamint az európai zarándokhely jelentőségéről. Fü- gedi Erik a bencés monostor alapításának körülményeiről ír. Érdekes témát választott Erdélyi Zsuzsanna. Archaikus népi imádságok után kutatott Somogybán. • Hivatkozásai bizonyítják: ezek a népi imádságok — akár szövegi, akár vallásáhi- tat-történeti összefüggéseiben szemléljük — a középkor hitéletéből, fölfokozott vallási élményéből merítkező gyakorlatnak a népi kultúrába átkerült folklorizálódott emlékei. Olyan műfajok töredékei, amelyeket fokozott spiritualitásuk, kegyes hasznuk miatt törés nélkül folytatott a nép és őrzött meg a közösségi emlékezet. A művelődéstörténeti részt Volly István is gazdagítja. A bencés apátság tájának ének-életéről mesél a szerző. A gyermekdalok, gyermejá- tékdalok kottázva kerülnek az olvasó elé, mint ahogy a karácsonyi énekek is. Bánhegyi B. Miksa Somogyvár és Pannonhalma könyvtárairól ír tanulmányában, Wehli Tünde a Szent László-kori kódexeket mutatja be. A középkorban, a liturgikus kultúra évszázadaiban egy nemzeti szent alakjának továbbélése nemcsak az egyházi, hanem a világi történetírás számára is fontos. Szent Lászlóban nemzedékek találták meg eszméik megtestesülését. Török József azt vizsgálja, Szent László alakja miként élt a liturgikus szövegekben. A szent magyarországi és európai kultuszát Barna Gábor elemzi. Pénztörténeti kérdések is szóba kerülnek Ge- dai István írásában. H. Kolba Judit az ötvösművészetet tette nagyító alá, hogy Szent Lászlót keresse az aranyforintokon, a különböző érméken; kar- és ujj- csont-ereklyetartókon, kely- heken, úrfelmutatókon. S ahogy tallózunk a kötetben, érdekesnél érdekesebb témákra, írásokra bukkanunk. Prokopp Mária a dél-itáliai Calabra meredek hegycsúcsán, Altomonte templomában található Szent László képről értekezik, Uzsoki András Szent László hitvesének, Adelhaid királynénak a bemutatásával teszi még komplexebbé a legendás királyról, s koráról alkotott képünket. A francia-somogyi kapcsolatokról, Somogyvár és Saint Gilles régészeti emlékeiről Magyar Kálmán, az apátságról és templomáról Tóth Melinda dolgozatában olvashatunk: Levárdy Ferenc a Szent Egyed apátság kerengőjének építési munkáiról számol be, L. Szabó Tünde a műemléki helyreállítás momentumairól írva arra keresi a választ, vajon létezhet-e véglegesen befejezett régészeti feltárás, véglegesnek és lezártnak mondható történeti kutatás. A Somogyvári memento címet viselő utolsó fejezet Lantos Miklós fotóművész felvételeivel hívja az idegent Somogyvárra. Lőrincz Sándor Fordulj, kerék! Boszniában dörögnek a fegyverek. Mostar és Tuzla: frontvárosok. Szarajevóra is hull a bomba meg a gránát; aknák vetik szét a házakat. Az élelem után kutatókra orvlövészek lesnek. De bevált fegyver a napalm is: precízen végig lehet vele söpretni az utcákat. A lángok csillapíthatatlan étvággyal falnak fel mindent; legyen az ötcsillagos szálloda vagy apró szatócsbolt. Ki hát az a megveszekedett bosnyák, horvát vagy boszniai szerb, aki bedől a halál „nagylelkű demokráciájának" — és marad?... Aki teheti — elhagyva rombadőlt házat, leégett bútort — menekül. Gyalog, szekéren, autóbuszon, repülőn, ki ahogyan tud. Biztos vagyok benne, ha lehetne, a legtöbben a Holdig rohannának. Ott béke van. Vagy a Marsra; mert ott még nagyobb a béke. Csakhogy földünktől még nem vezet műút a Holdra, ezért a hontalan áradat első állomása Nyugat-Eu- rópa. (Földrészünknek azon fele, mely gazdasági és társadalmi téren is útmutató!) Nem véletlen tehát, hogy a Balkán perzselő poklából senki sem akar Szibéria hómezői felé menekülni... Mi, mai magyarok — akik a tatárjárást, a százötven éves török éhkoppot túléltek leszármazottai vagyunk — tudjuk, hogy van ez. Az ember egy ideig tűri, hogy lőnek rá, mint egy kiadós pestisjárvány alkalmával a patkányokra, aztán nyel egyet — legtöbbünk kettőt — és azt mondja: elég volt! A cókmókot bepakolja egy karkosárba; elindul, hogy olyan helyet keressen magának és még élő családtagjainak, ahol nem lőnek rá, nem bombázzák, és — ha kenyérért állna sorba — nem löki félre egy éhenkórász rakéta. Irány tehát: a Nyugat! És ez megtiszteltetés. Ettől dagadhatna igazán vénlány Európánk keble! Szűzies szemérme ettől lehetne igazán megkapó. De nem. Európa kiöregedett az anyaszerepből. Alapos súlyfeleslegei és időtálló komplexusai vannak. Ugyanakkor a közeli egyesülésre szavaz. Akár a buta szerető — mindig követ- kezetlen. Milliós létszámú óvodát gyűjt össze, de kölönc számára a sok gyerek. Persze Nyugat-Európa korántsem a földi kánaán. Ám ha az embert égő tető, leszakadófélben lévő mennyezet sürgeti, nem latolgat hosszasan: megy. Elindulnak a Balkán üldözöttjei éppúgy, mint Kara- bah lakói vagy a grúzok, örmények, útra kelnek a helyzetükkel elégedetlen románok, cigányok, észtek, lettek; mindenki megy, vonul és iparkodik, hogy megbecsült otthonra leljen. Felcihelődnek az arabok, a török és afrikai népek, mert elámítja őket Európa nyugati felének reflektorokkal felnagyított levesesfazeka. Mintha már átéltünk volna egy ehhez hasonló, össznépi megmozdulást. Amikor a dü- ledező Római Birodalomra vetették rá magukat a mesés gazdagságra áhítozó germánok, kelták, és nem utolsósorban a hunok. Őket követték a szlávok; hatalmas marhacsordákat terelve Kelet-Európa mezőire, majd arab, normann és magyar turista- csoportok érkeztek, míg végül megjelentek a besenyők, a kunok, a jászok, és nem sokkal később a tatárok is megtiszteltek bennünket üdvözlő látogatásukkal. Ebben a tüzes, fortyogó, kora középkori időszakban talán csak a busmanok nem hagyták el a szélfútta Kalahárit... A történelem csattogó-kat- togó kereke ismét ideért... Géppuskafészkek menedékéből figyeljük, hogy merre repül a benzines palack. Bár — állítólag — ma senkinek sem áll szándékában, hogy fegyverrel foglaljon új hont magának. Nem is hon kell a menekülőnek, csak egy ház, ahol lakni lehet, egy előszoba, ahol elfér a kutya, a macska, egy pici kert, ahol megnő a krumpli meg a sárgarépa. A nagy, Európai Nyilvánosházba nem akar bemenni: a ruhája sáros, a cipője véres; feje fölött mindig zakatol egy kerék: űzi és hajtja, emiatt törik, ez ellen törekszik. Gerencsér Zsolt Szirmai Endre Hétköznapi küzdelem Megszállt a hulló idők korma ráncokat rajzolt a homlokomra száradó, csonka, öreg fa vagyok — majd betemetnek a hétköznapok. Ködök borongnak a szemem előtt alig látom a hozzám érkezőt a homály mögött ballagdál a csönd — a hétköznapok raja majd beföd. Mögöttem a füst, előttem a tűz a szenvedély szelleme egyre űz igazat, szépet vívni — s — okosat — hogy elfelejthessem a hétköznapokat.
